Mindannyian őrzünk néhány homályos képet koragyermekkorunkból. De vajon pontosan hány évesek voltunk első emlékünk idején? A pszichológusokat évtizedek óta foglalkoztatja a gyermekkori amnézia rejtélye, vagyis a kérdés, hogy miért nem emlékszünk az életünk legelső éveire.
Sokáig átlagosan 3-4 éves korra tették az első valódi emlékek korhatárát. Egy friss nemzetközi kutatás azonban egy teljes évvel korábbra tolja ezt a határt: átlagosan már 2,5 éves korunkból is fel tudunk idézni emlékeket. Mindez arra utal, hogy az ember jóval többre képes visszaemlékezni koragyermekkorából, mint eddig hittük.
Mikortól születnek az első emlékeink?
A kanadai Memorial Egyetem pszichológusai 21 éven át gyűjtötték és elemezték közel ezer személy adatait, és arra a megállapításra jutottak, hogy az emberek legkorábbi emlékei átlagosan 2,5 éves korukra nyúlnak vissza. Ez azért meglepő, mert korábban a pszichológusok többsége úgy vélte, hogy az átlagos emlékezeti „küszöb” 3,5 év, vagyis általában gyakorlatilag semmire sem emlékszünk a 3 éves korunk előtti időszakból. Az új eredmények fényében azonban világos, hogy léteznek emlékeink már a bölcsődés éveinkből is, csak gyakran nem vagyunk tudatában.
Hogyan emlékszünk első éveinkre?
A szakemberek szerint nem egy éles határvonallal kezdődnek az emlékeink, tehát a gyakorlatban nem arról van szó, hogy volna valamiféle egyetlen „legelső emlék”, amely előtt teljes a felejtés. Inkább úgy tűnik, hogy egy emlékekből álló tócsában tapicskolunk a korai éveinkből, és ebből hol ezt, hol azt emeljük elő.
Fotó: Getty Images
Amikor arról kérdezik az embereket, mire emlékeznek először, sokan számolnak be arról, hogy nem egy kimerevített pillanatkép, hanem inkább egy rövid, mozgóképszerű jelenet villan be lelki szemeik előtt. Mintha egy mini-filmet látnánk magunk előtt. Ráadásul ugyanabból az időszakból több emlékfoszlányunk is lehet, és ha kicsit jobban tornáztatjuk agyunkat, akár még korábbi élmények is előkerülhetnek. A kutatók éppen ezért nem állítják meg az első emlék felidézése után alanyaikat a gondolkozásban, hanem további korai emlékek felidézésére próbálják sarkallni őket, így nem ritka, hogy végül az addig elsőnek hitt emlék helyett hónapokkal, akár egy évvel korábbi eseményt is felidéznek a kutatásokban részt vevők.
Változik képzeletünkben emlékeink időpontja
Érdekes jelenség, hogy idővel hajlamosak vagyunk túlbecsülni az életkorunkat korai emlékeinknél. Carole Peterson pszichológus kutatásai kimutatták, hogy ahogy a gyerekek cseperednek, egyre későbbre datálják a legkorábbi emlékeket.
És hogy mit is jelent ez a gyakorlatban? Amikor évekkel később újra megkérdezték a korábbi válaszadókat, mire emlékeznek először, sokan már egy teljes évvel idősebbnek gondolták magukat az adott emlék idején, mint amilyen idősen eredetileg átélték azt. Ezt a torzító hatást a szakirodalom „teleszkóphatásnak” nevezi. Emiatt lehetséges, hogy például egy felnőtt ember úgy emlékszik: négyéves korából van az első emléke, holott valójában háromévesen történt vele az az esemény. Csak az évek során módosult elképzeléseiben a kép és az történteket közelebb húzta magához az időben.
A jelenség hátterében az áll, hogy a távoli emlékeket agyunk mintegy nagyító alatt szemléli, és az időponttal kapcsolatos támpontok elmosódnak. Mindezek fényében a kutatók hangsúlyozzák: az emberek többre és korábbra emlékeznek koragyermekkorukból, mint gondolnák, és viszonylag könnyen előhívhatók ezek az emlékek megfelelő kérdésekkel vagy utalásokkal.
Milyen típusúak legkorábbi emlékeink?
Sokan azt feltételezik, az ember legelső emléke valamilyen nagyon erős vagy trauma jellegű élmény kell, hogy legyen. Például egy baleset vagy egy kistestvér születése. A kutatások szerint azonban egészen más a valóság. Carole Peterson egy vizsgálatában úgy találta, hogy a gyerekek által felidézett legkorábbi emlékek meglepően ritkán voltak negatív vagy traumatikus töltetűek. Nem a legrosszabb napjukra emlékeztek, sokkal inkább hétköznapi, kedves pillanatokat idéztek fel. Az egyik alany például arról mesélt, hogyan bújócskázott nagypapájával úgy, hogy a várandós anyukája hasa mögé rejtőzött. Egy másik résztvevő pedig pontosan felidézte, milyen volt az édesanyjával a buszmegállóban várakozni.
Vagyis az első emlékeink gyakran apró, hétköznapi jelenetek, nem feltétlenül életreszóló drámák. Természetesen előfordul az is, hogy egy-egy erős érzelem – akár rossz, akár jó – különösen bevés egy korai élményt. Ám a legtöbb, kisgyerekként átélt esemény nyom nélkül elhalványul, és csak néhány marad meg. Jobbára azok, amelyek valamiért különlegesek voltak számunkra. Hogy pontosan miért, az kívülálló számára nem is feltétlenül egyértelmű.
Mitől függ, hogy mire emlékszünk egyáltalán?
Az érzelmek mellett, sokat számítanak az apró részletek
A tudomány mai állása szerint az érzelmi intenzitás és az emlék részletessége, kidolgozottsága kulcsfontosságú abban, hogy egy korai élmény fennmarad-e. Minél erősebb érzelmek kötődnek egy emlékhez, annál nagyobb eséllyel marad meg. Sőt kísérletek szerint egy nagyon intenzív érzelmekkel járó esemény háromszor nagyobb valószínűséggel idézhető fel még hosszú évekkel később is.
Hasonlóképpen, ha egy gyermekkori élményt afféle kerek történetként éltünk meg, tehát emlékszünk benne a „ki, mikor, hol és miért” részleteire is, akkor ötször nagyobb eséllyel őrizzük meg hosszú távon, mint egy homályos, töredék jellegű benyomást.
Ez megmagyarázza, miért éppen bizonyos mozzanatok, például egy régi játék illata, a nagymama kertjének képe vagy egy karácsonyi pillanat rögzülnek bennünk. Ezek azok ugyanis, amelyekhez erős érzelmi töltés vagy jól felidézhető részletek társultak. Ugyanakkor az emlékezet szelektivitása néha különös: előfordul, hogy egészen jelentéktelen momentumot őrzünk meg első emlékként, míg egy sokat emlegetett nagy eseményre nem is emlékszünk.
Maga Peterson is leírta egy ilyen tapasztalatát. Kisfia 20 hónaposan Görögországban járt a családdal, és odavolt a szamárfogatokért. Egy ideig a család sokat beszélt erről az élményről, mégis pár évvel később a fiú teljesen elfelejtette a szamarakat, és ehelyett egy egészen hétköznapi epizódot idézett fel első emlékeként. Azt, amikor új házuk megtekintésekor valaki megkínálta őt egy adag keksszel. Nehéz megjósolni tehát, mely élmények maradnak meg végül. Az viszont biztos, hogy az érzelmileg gazdag és sokszor felidézett történetek sokkal nagyobb eséllyel élik túl a gyermekkori felejtés időszakát.
Fontos az egyéni fejlődés és egyéni készségek szerepe
Az emlékek megőrzése erősen kötődik fejlődésünkhöz is. Nem véletlen, hogy első éveinkben, amikor rengeteg tanulási folyamaton megyünk keresztül, ennyire érzékeny és változatos, hogy mikortól és mire emlékszünk. Kutatások szerint van néhány, az emlékezésre ható fontos tényező, íme.
Agyfejlődés. A hippocampus és más emlékezeti struktúrák az első években még nem érik el a felnőttkori kapacitást. Az aktív hippocampus-neurogenezis például felülírhatja a memórianyomokat, ezért a korai emlékek gyakran gyorsan felejtődnek. Ez részben magyarázza a csecsemőkori amnéziát, vagyis azt, hogy a 2 éves kor előtti eseményeket általában nem őrzi meg hosszú távon az emlékezet.
Nyelvi fejlődés. A gyerek nyelvi fejlődése kulcsfontosságú az események rögzítésében és felidézésében. Amíg a gyermek még nem képes szavakba önteni személyes élményeit, addig megjegyezni is kevésbé tudja azokat. Ez a nyelvi korlát pedig korai felejtéshez vezet. A kétévesek viszont már egyszerű szavakkal képesek beszélni élményeikről, az egyre fejlődő beszéd pedig segít az emlékek bevésésében is.
Fotó: Getty Images
Én-tudat. Ahhoz, hogy egy gyerek emlékezni tudjon valamire, fontos, hogy felismerje: „ez velem történt”. Ez az úgynevezett én-tudat fokozatosan alakul ki. Kutatók szerint az első lépés az, amikor a gyerek 1,5–2 éves kora körül felismeri magát a tükörben. Ez annak a jele, hogy már tudja, ő egy önálló személy. Ezután, nagyjából 3–4 éves korára lesz képes arra, hogy egy-egy régi eseményt úgy idézzen fel, hogy egyúttal saját magát is látja benne, és tudja, hogy ő volt az, aki azt átélte. Ez az a pont, amikor a valódi, személyes emlékek kialakulása lehetővé válik.
Meglepő, de a nemek és a születési sorrend is számít
Vizsgálatok szerint a születési sorrend is képes hatni a gyermek legelső emlékére. Az elsőszülöttek általában kicsit korábbról őriznek emlékeket, mint később született testvéreik. Vélhetően ez összefügg azzal, hogy a szülők gyakran több beszélgetést folytatnak velük, legalábbis testvéreik születéséig. A kislányok pedig szintén korábbi időszakukat idézik fel átlagosan, amely a nyelvi fejlődés tempójával hozható összefüggésbe.
Még az sem mindegy, hová születünk
Az óriási egyéni eltérések mellett bőven akadnak kulturális különbségek is. Például egy 2009-es kanadai–kínai közös kutatás megállapította, hogy a kínai gyerekek kevesebb korai gyermekkori emléket tudtak felidézni, mint Kanadában élő kortársaik.
A tudósok szerint ennek oka, hogy a kelet-ázsiai nevelési kultúra kevésbé ösztönzi az egyéni élmények emlegetését és felidézését, míg Észak-Amerikában már kisgyerekkortól igyekeznek életben tartani a gyermek személyes emlékeit. A kínai szülők jellemzően kevesebbet beszélgetnek a múltról a gyerekkel, és inkább a közösségi értékeket hangsúlyozzák. Ezzel szemben egy kanadai vagy európai szülő gyakrabban nosztalgiázik a gyerek első szavairól, bölcsődei élményeiről.
Az új-zélandi maori nép tagjai pedig egyenesen világrekordernek számítanak e téren: kutatások szerint a maori fiatalok átlagosan már 2,5 éves korukból őrzik az első emléküket, szemben az európai származásúak 3,5 év körüli átlagával, illetve az ázsiai gyerekek 4 év körüli életkorával.
Elaine Reese, az Otago Egyetem pszichológusa szerint ez annak köszönhető, hogy a maori kultúrában nagyon erős a szóbeli hagyomány: a családok sokat mesélnek a gyerekeknek a múlt eseményeiről, így a kicsik erősen gazdag narratív környezetben nőnek fel, ami segíti a korai emlékek megőrzését. A maori anyák ugyan nem feltétlenül beszélnek többet a mindennapokról, amikor a gyermek születésének történetét mesélik, mégis sokkal részletesebben teszik, mint más kultúrákban szokás.
Az nlc.hu olvasói is megosztották első gyermekkori emlékeiket
„Ülök a fürdőkádban és nagyon félek a gázbojlertől. Kb.3 éves lehettem.”
„Talán hároméves lehettem, anyukámmal mentünk a nagymamámhoz, aki tanyán lakott. Mentünk a napfényben nyáron, és egyforma anyagból volt a ruhánk…”
„Egy rövidke kis ének! Dédmamám énekelte. Arra nem emlékszem, hogy énekli, de mai napig a fülembe cseng:
Kerek ez a zsemlye.
Nem fér a zsebembe.
Kétfelé kell vágni, úgy kell megpróbálni!
Hátha beleférne!”
Saját emlék, vagy „csak” a szülők története?
Gyakran ezt a kérdést nehéz megválaszolnunk. Agyunk ugyanis nem kameraként rögzíti az élményeket, hanem történetekké formálja őket, és néha másoktól hallott történeteket is saját emlékként kezdünk tárolni. Különösen igaz ez gyakran hallott, családon belül ismétlődő történetekre. Ha a szüleink rendszeresen mesélnek el kiskorunkból valamilyen történetet, idővel teljesen természetes, hogy úgy hisszük, az valódi, saját emlékünk.
Jean Piaget pszichológus például éveken át úgy emlékezett, hogy kisgyerekként el akarták rabolni őt. A jelenetet egészen apró részletekig fel tudta idézni. Később azonban kiderült: dadusa találta ki az egészet, bár ő sajátjaként élte meg és őszinte érzések is társultak hozzá.
Összességében tehát első emlékeink kialakulása és fennmaradása számos tényezőtől függ. Biológiailag az agyunknak el kell érnie egy bizonyos fejlettségi szintet, hogy tartós emlékeket formálhasson. A család szerepe is óriási. Megfelelő kérdésekkel pedig több élményt is előhívhatunk, felidézhetünk, mint azt hinnénk.
Amire pedig nem emlékszünk, szintén hatnak ránk. Tapasztalataink konkrétan felidézhető élmények nélkül is formálják alapvető világképünket, kötődéseinket és azt, ahogyan önmagunkról, illetve másokról gondolkodunk. Bár lehet, hogy mi magunk nem idézzük fel a bölcsődei napokat vagy a babakocsiban ülve eltöltött délutánokat, a családunk történeteiben ezek tovább élnek, és láthatatlanul összekötnek minket a gyermekkori önmagunkkal.
