Hogy hogyan kezdődött, nem emlékszem. Hol, kitől látta, tanulta, nem tudom, de a fiam egyszer csak elkezdett köpködni. Utcán, séta közben, otthon… gyakorlatilag bárhol, ahol éppen eszébe jutott, ha nem tetszett valami. Márpedig úgy tűnt, sok minden nem tetszett neki akkoriban. Dackorszak – olvastam valami szülőokosító könyvben. Tiltakozás. A „nem ezt akarom”, „nem így akarom” non verbális kifejezése. Rendben van, gondoltam, de inkább beszélne, mert ez igencsak gusztustalan, sőt neveletlen, mi a fenét kezdjek én ezzel? Általában és főleg egy nagy NEM idejét éltük éppen. Csípőből és rögtön először nem, aztán talán szelídült az ellenállás, sőt néha még mondta is: butaság volt köpködni, de a spontán reakció a nem és a köpködés volt. Ne köpködj, Életkém, kértem először nyugodt hangon, mondd meg, mit szeretnél, beszéljük meg – próbáltam hatni rá észérvekkel. Hogyne, észérvekkel. Az szokott is sikerülni egy három év körüli, éppen lázadó kisfiúnál… Jó, mondta, még bólintott is, összes meggyőzőerejét latba vetve, még a szemöldökét is összeráncolta (nagyon édes volt), és zavartalanul tovább köpködött.
Hagyd abba!, mondtam legközelebb kicsit szigorúbban, mit fognak rólunk gondolni az emberek? – tettem hozzá. Megfigyeltétek már, hogyan mennek tovább generációról generációra ezek a családi mondatok? Járt a szájam tehát, beszéltem, és miközben próbáltam egy rendetlenkedő gyereket megfékezni, az járt a fejemben: ez nem is az én mondatom, ezt a nagymamám mondta mindig, ha valami olyat csináltunk, amiért megszólhatták a CSALÁDOT. Miért hivatkozom pont erre, amit már kiskoromban sem értettem? Na mindegy, hátha őt jobban érdekli a világ véleménye… Nem úgy tűnt. Köpködött. Én meg rászóltam, hegyi beszédet tartottam arról, hogy csak a rossz kisfiúk köpködnek, sőt bizonyos büntetéseket helyeztem kilátásba. Például a jóéjtpuszi megvonását. Ez se nagyon izgatta. Azt hiszem, rosszalkodni volt kedve, sőt. Ha minden igaz, engem és polgárt pukkasztani is. Van ez így néha akkor is, amikor felnőtt vagy, ha érted, mire gondolok. Igyekeztem szigorúnak látszani és komolyan hatni rá. Bólogatott, látszólag úgy tett, mintha értené, sőt megértené a dolgot. Majd köpködött tovább.
Már éppen ott tartottam, hogy tanácsot kérek egy pszichológustól. És akkor eszembe jutott. Beszálltunk a liftbe, elindultunk. Benyomta az ötödik emelet gombját. Ehhez persze még segítség kellett, hiszen olyan pici volt még, fel kellett emelnem. Elindultunk. Köszönöm, mondta, mármint hogy felemeltem, és minden átmenet nélkül köpött egyet. Állt pont szemben velem, épp a derekamig ért. Ránéztem, és miközben elolvadtam az iránta érzett szeretettől, azt gondoltam, na kishaver, most erre varrjál gombot. És telibe pofán köptem. Felejthetetlen arcot vágott. Csodálkozás, döbbenet, sértettség, és még sok minden egyéb volt a tekintetében.
Leköptél, mondta sírós hangon (és még csak a harmadik emeletnél jártunk). Igen, Mócikám, és ahányszor köpködni fogsz, leköplek újból, mondtam. Lehajtotta a fejecskéjét. Csupa-csupa göndörség volt a haja, és csupa megbánás a mozdulata. Nagyon kicsi volt, nagyon szeretni való. Csendesen azt mondta: Soha többet nem fogok köpködni, Anyuci. Be is tartotta, amit ígért. Nem köpködött. Soha többet. Istenem, gyereknevelés, pszichológia és minden egyéb okosság helyett néha egy jó ötlet csodákra képes. Néha, vagy talán nem is néha, ha jól használsz egy tanult mondatot, akkor megoldást lehet találni egy problémára. És íme a mondat, talán az egyik legfontosabb: „Ne tegyél semmi olyat mással, amit nem szeretnél, hogy veled megtegyenek.”
Olyan egyszerű, és olyan igaz: még egy hároméves gyerek is érti. Értitek?
Dr. Gyarmati Andrea: „A gyerekem úgy hisztizik, hogy elájul tőle”
Dr. Gyarmati Andrea: Némasági fogadalmat tett a hétéves kislány
Dr. Gyarmati Andrea: „Elvigyük-e a babánkat afrikai nyaralásra?”
Dr. Gyarmati Andrea: El lehet hízni az anyatejtől?
Dr. Gyarmati Andrea: Kibírják a csecsemők a hőséget víz nélkül?
