10 dolog, amit jó lett volna tudni, mielőtt hirtelen megműtenek visszérrel

Az érsebész, amint megpillantotta a lábam, azonnal közölte: szükséges és indokolt a műtét. Két hét múlva már túl is estem rajta. Nem tudtam, hogy a neheze még csak akkor kezdődik.

1. A visszér nem csak az öregeket érinti

Bár én azt hittem, hogy csak az idős és elhízott nők betegsége a visszér, kiderült, hogy a probléma elterjedtebb, mint gondoltam. Az öröklött hajlam mellett a terhesség a legfontosabb kockázati tényező, és bizony akár már 20-30 éves nők is érezhetik az első panaszokat: a lábikragörcsöt, a nehézláb-érzést vagy a lábdagadást. Többféle kezelés létezik, az erek elinjekciózása jó pár évvel késleltetheti a panaszok megjelenését, de csak a műtét ad végleges megoldást, ezért nekem ezt javasolta az orvos, aki hozzátette, hogy ezzel örökre megszabadulok a visszértől, az soha nem fog visszatérni és kiújulni, hiszen már nem lesz ott a lábamban a problémás véna.

2. Nem minden visszér fáj és ronda

Minden ismerősöm meglepődött, amikor kiderült, hogy visszérműtétem lesz, mert ők nem láttak semmit. Megjegyzem: én sem. Vagyis hát egy egészen pici ér valóban kidudorodott a térdem mögött, de soha nem gondoltam volna, hogy ez komoly dolog, és nem csak esztétikai probléma. Az orvos azt kérdezte, nem vagyok-e fáradékony, nem szokott-e fájni a lábam. Ha jól belegondolok, amikor egész nap sokat járkálok, kirándulok, valóban nehéznek érzem este a lábam – de azt hittem, hogy ezzel mindenki így van. Tévedtem.

3. Az ambuláns műtét csak az orvosnak gyors

Amikor azt mondta az orvos, hogy ez egy ambuláns műtét, este 5-re bemegyek és már aznap este a saját lábamon fogok hazamenni, azt gondoltam, hogy akkor ez nem olyan komoly dolog. Jó, persze, altatnak és vágnak, de ha tudok járni, akkor pillanatok alatt fel fogok épülni. Túl optimista voltam. Nagy fájdalmak ugyan nem kínoztak (ki sem váltottam a felírt fájdalomcsillapítót), de azért a következő egy hétben nem nagyon támadt kedvem sétálni. Szabad volt, sőt ajánlott – de ha elsétáltam a sarokig, utána már lihegve, fáradtan mentem haza. A fekvés azért jobban esett még jó darabig, és több mint két hónapba telt, míg visszatért a régi erő a lábamba.

4. A műtét után jönnek az injekciók

Azt, hogy a műtét után 10 napig vérhígítót kell kapnom a trombózisveszély megelőzése érdekében, senki nem mondta korábban. Így amikor a műtét után a kezembe adták a receptet, és megmutatták, hogyan is tudom beledöfni a saját hasamba majd otthon az injekciót, szinte elájultam a látványtól. Bár a tű vékony, kellemetlen, amikor a szer a bőr alá jut. Bevallom, én nem mertem még csak megpróbálni sem, hogy magamnak adjam be. Apukám vállalta a mindennapos beavatkozást, amiért nagyon hálás vagyok neki.

5. Egy hétig nincs fürdés

A műtét után bokától ágyékig bekötözték a lábam. Ezt másnap térdig érő kötésre cserélték, de a lelkemre kötötték, nehogy víz érje. Mivel a műtét a nyár legforróbb napján történt, én már másnap reggel majd elepedtem egy jó kis zuhanyért – de hiába. Megpróbáltam kis nedves törlőkendőkkel áthidalni a fenyegető higiéniai katasztrófát, és sokáig szemeztem a szemetes zsákkal is, amibe talán bele tudtam volna csomagolni a lábam, de végül kitaláltam, hogyan tudom félig a kádra ülve, a kötött lábamat kilógatva gyorsan lezuhanyoztatni a kötés nélküli testrészeimet. Ez azért nem volt egyszerű.

6. A fásli igazi rémálom

Egy hét után fáslira válthattam a kötést, és ezt már csak nappal kellett hordanom. Azt hittem, hogy ez maga a csoda, hiszen végre megfürödhettem – de arra nem számítottam, hogy a fásli milyen trükkös szerkezet. Hiába tekerem fel tökéletesen, pár óra után meglazul, a bokámra csúszik, ráncosodik, és a legváratlanabb pillanatokban képes egyszerűen leesni. Nyilván olyankor, amikor esélyem sincsen elkapni, mondjuk a moziban, amikor egyik kezemben a kóla, másikban meg a pattogatott kukorica. Amíg elértem az ülésemig, úgy húztam magam után a fáslit, mint egy rám ragadt WC-papírt. Á, kicsit sem volt ciki.

7. Elképesztő színeket fogsz látni

Amikor lekerült a kötés, akkor szembesültem azzal, hogy a lábamat brutális véraláfutások színezik. A kezdeti feketeség hamarosan lilára, zöldre, majd sárgára váltott. Konkrétan úgy nézett ki a lábam, mintha egy vascsővel összevissza vertek volna, persze pár vörös vágásnyommal tarkítva. A gyerekeim szerint tisztára olyan volt, mintha dr. Frankenstein varrta volna oda. Meglepő módon ez az állapot nem tartott sokáig. Két hét múlva már nyoma sem volt a bizarr színorgiának.

8. Senki nem veszi észre

Bár én úgy éreztem, hogy ez a fásli nagyon feltűnő (és öregasszonyos) a valóságban nem nagyon vette észre senki. Különösen a tömegközlekedési eszközökön nem. Tehát a helyét senki nem adta át, sőt simán félrelöktek, ha az ülés felé igyekeztem. Így hát a legtöbbször álltam. De türelmetlenek voltak akkor is az emberek, amikor az aluljáróba lefelé menet, a korlátba kapaszkodva lassacskán botorkáltam.

Mivel nem figyeltek, nem látták a fáslit (ami testszínű volt, nem fehér), és nem értették, mi baja van ennek a látszólag fiatal csajnak, miért nem megy gyorsabban. Néhányan direkt nekem jöttek, hogy gyorsabb haladásra ösztökéljenek. Riasztó volt. El se tudom képzelni, hogy egy mozgássérült hogyan közlekedik Budapesten. (Megjegyzem, most nekem is jólesett volna egy akadálymentesítő lift…)

9. Nem szabad bicegni

Az ember önkéntelenül is óvja, tehermentesíti a műtött lábát, de ez nem jó ötlet. A bicegés nagyon hamar beépül az ember mozgásába, és nagyon nehéz megszabadulni tőle. Azért sem szabad így csinálni, mert a műtött lábat pontosan annyira kell terhelni, mint az egészségeset. Én ezt nem tettem, így a hathetes kontrollon az orvos azt mondta, hogy a másik lábamon sokkal jobban látszanak a visszerek, mint eddig. Korábban azt mondta, hogy ott elég lesz elinjekciózni a problémás ereket, de most úgy tűnik, hogy ezt is műteni kell hamarosan.

10. Nehéz nem cipelni

Három gyerek mellett számomra a legnehezebb az volt, hogy ne emeljek semmi nehezet. Ha ugyanis az ember túlerőlteti a műtött lábát, érgyulladás alakulhat ki. Persze nem mentem bevásárolni, a férjem hozta utánam a felmosóvizet, ha takarítani akartam, de amikor egy reggel a fiam a fotelről a fejére esett, automatikusan odaszaladtam és felkaptam, végig se gondolva, hogy mit csinálok.

A büntetés azonnal megérkezett: egész nap fájt a lábam, és hiába feküdtem, csak másnapra múlt el. Lelkileg nagyon rosszul viseltem, hogy a műtét után még hosszú hetekig nem tudtam részt venni az esti rutinban, a vacsoráztatásban, fürdetésben, mert annyira kimerült a lábam az egész napi járkálásban, mozgásban, hogy fájt ráállni. Nehéz volt nézni, hogy a férjem egyedül csinál mindent, én meg csak pihegek lábat felpolcolva, mint egy nagysága. Az viszont jó érzés volt, hogy ez a mélypont minden nap egy kicsit később érkezett meg.