“A lakótársam egyszer kijött a konyhába, és megkérdezte:
»Giulia, te mégiscsak orvosnak tanulsz – hogyan kakálunk?«
Biztos nem lenne jó ötlet ezzel a mondattal kezdeni a memoáromat, ez a kérdés azonban sok mindent megváltoztatott a számomra. Bementem a szobámba, leültem a padlóra, és átlapoztam három könyvet. Amikor megtaláltam a választ, teljesen paff voltam. Valami egészen hétköznapi dologról kiderült, hogy sokkal rafináltabb és izgalmasabb, mint azt valaha is gondoltam volna.
A vécézésünk mesteri teljesítmény – két idegrendszer lelkiismeretes együttműködése gondoskodik arról, hogy az ürülékünket olyan diszkréten és higiénikusan távolítsa el, amennyire csak lehetséges. Egyetlen más élőlény sem intézi ezt a dolgot olyan példamutatóan és rendesen, mint mi. Testünk sokféle berendezést és trükköt fejlesztett ki erre a célra. Ez már azzal elkezdődik, hogy mennyire agyafúrtak a zárómechanizmusaink. A legtöbben csak a külső záróizmot ismerik, amelyet akaratlagosan tudunk nyitni és zárni. Létezik azonban egy másik, egészen hasonló záróizom is néhány centivel arrébb – ezt nem tudjuk tudatosan irányítani….
Jól ülök a vécén?
Érdemes időről időre rákérdezni a szokásainkra. Valóban a legszebb és legrövidebb úton szaladok ki az állomásra? Valóban adekvát és divatos az, hogy a maradék hajamat átfésülöm a kopasz fejem búbján? Vagy éppenséggel: jól ülök a vécén?
Nem mindegyik kérdésre adható mindig egyértelmű válasz – a kísérletezés azonban már önmagában új szeleket fújhat a régi tájakra. Feltehetően Dov Sikorov is így gondolta ezt. Az izraeli orvos egy felmérésben arra kért 28 tesztalanyt, hogy három különböző testhelyzetben végezzék el szokásos napi ürítésüket: normális vécén trónolva, szokatlanul alacsony vécén fáradságos “guggolóülésben”, vagy mint a szabadban: guggolva. Mérte az időt, végül kiosztott köztük egy kérdőívet. Az eredmény egyértelmű volt: a guggolók átlagosan nagyjából ötven másodperc alatt végeztek, és tökéletes ürítési élményről számoltak be. Ülve a művelet átlagosan 130 másodpercig tartott, és nem érződött annyira eredményesnek. (Különben is: az egészen apró vécék mindig jól néznek ki – mindegy, mit csinál rajtuk az ember.)
Miért? Mert a bélzáró berendezésünk nem úgy lett kitalálva, hogy ülés közben teljesen kinyíljon a rés. Van egy izmunk, amelyik ülő helyzetben, vagy amikor állunk, lasszóként veszi körbe a végbelet, és elhúzza az egyik irányba úgy, hogy egy törés keletkezik rajta. Ez a mechanizmus úgyszólván kiegészítő szolgáltatás a többi záróizom számára. A megtöréssel való hasonló elzárást egyikünk-másikunk ismerheti már a kerti öntözőcsőről. Megkérdezed a nővéred, hogy miért állt le a slag. Amikor belenéz a cső végébe, gyorsan kiengeded a törést, és vársz másfél percet, amíg szobafogságra ítélnek.
De vissza a bélzáró megtöréséhez: a széklet először így egy kanyarba érkezik. Ahogy az autópálya-kihajtó esetében: ez lefékezi. A záróizmoknak ezért kevesebb erőt kell kifejteniük, hogy mindent benntartsanak, miközben állunk vagy ülünk. Ha enged az izom, a törés eltűnik. A pálya egyenes, simán a gázra léphetünk.
A guggolás ősidők óta a természetes vécézőhelyzetünk – a modern ülővécébiznisz csupán a kései 18. században bekövetkező »négy fal közötti vécécsésze-fejlődés« eredménye.
A »már az ősemberek is« típusú magyarázatok sokszor gyanúsak az orvosok számára. De ki állítja akkor, hogy a guggolás jobban ellazítja az izmot, és a széklet-autópálya végül így válik egyenessé? Hogy ezt kiderítsék, japán kutatók tesztalanyaikkal kontrasztanyagot nyelettek, és röntgenfelvételt készítettek arról, ahogyan a nagydolgukat végzik. Az első eredmény stimmel: guggolás közben a bélcsatorna szép egyenes, és minden nyílegyenesen tarthat kifelé. A második eredmény: a jóakaratú emberek a kutatás érdekében hajlandók kontrasztanyagot nyelni, és hagyni, hogy röntgenfelvételt készítsenek róluk kakálás közben. Számomra mindkét eredmény elég meggyőzőnek tűnik.
Aranyér, bélbetegségek vagy akár székrekedés is majdhogynem csak azokban az országokban létezik, ahol a székelés a szék egy fajtájáról szól. Az ok tehát, különösen a fiataloknál, nem az ernyedt szövet, hanem az, hogy túlságosan nagy nyomás nehezedik a belekre. Néhányan egész nap megfeszítik a hasukat, ha nagyon idegesek. Sokszor még csak észre sem veszik. Az aranyér inkább kitér ez elől a nagy belső nyomás elől, amikor lazán kilóg a fenekünkből. A divertikulumok esetében a bélfal körülírt tágulata van jelen. Ilyenkor villanykörte formájú kitüremkedések keletkeznek a bélfalon.
Biztosan nem a vécéhasználatunk módja az egyetlen oka az aranyérnek és a bél kitüremkedéseinek. Azt azonban el kell mondanunk, hogy a világon élő 1,2 milliárd guggolva vécéző embernek divertikuluma alig, aranyere pedig jóval kevesebb van. Mi ezzel szemben szinte kipréseljük a szöveteinket a hátsónkon úgy, hogy az orvosnak kell közbeavatkoznia – és mindezt azért, mert előkelően trónolni menőbb, mint idétlenül guggolni?
Egy Franciaországban nyaraló barátomtól kaptam a következő SMS-t:
»A franciák bolondok – valaki három autópálya-benzinkútnál is ellopta a vécécsészét!«
Hangosan kellett nevetnem, először is, mert sejtettem, hogy teljesen komolyan gondolta ezt a szöveget, másodszor pedig azért, mert eszembe jutott, hogyan álltam magam is első alkalommal egy ilyen francia guggolós vécé előtt. Miért kell guggolnom, amikor beépíthettek volna egyszerűen egy kagylót is? – gondoltam kissé elszontyolodva, már-már sokkosan az előttem tátongó nagy ürességtől. Ázsia, Afrika és Dél-Európa nagy részében az emberek rövid időre küzdősport- vagy síelési startpozíciót vesznek fel a guggolós vécéjükön.
Mi ezzel szemben újságolvasással, a vécépapír hajtogatásával, a takarításra szoruló fürdőszobasarkok lajstromozásával csapjuk agyon az időt, vagy csak türelmesen bámuljuk a szemközti falat, míg teljesen a végére nem érünk csészés ügyeinknek.
Amikor a nappaliban fölolvastam ezt a szöveget a családomnak, ideges arcokat láttam magam körül. Most akkor mindannyian másszunk fel a porcelántrón tetejére, és ügyetlenül billegő guggolásban kakáljunk a lyukba? A válasz: nem. Aranyér ide vagy oda! Bár igazán vicces lenne felállni a vécé peremére, hogy aztán onnan guggolva teljesítsük kötelességeinket. Erre azonban semmi szükség: ülve is tudunk guggolni. Különösen akkor érdemes ezt megpróbálni, ha nem esik minden könnyen kézre, illetve hátsóra: a deszkán ülve felsőtestünket döntsük kissé előre, a lábunkat pedig tegyük egy kis sámlira – és íme, minden a helyes szögbe került. Mostantól tiszta lelkiismerettel olvashatunk, hajtogathatunk és bambulhatunk.
“A szív és az agy nagy tiszteletnek örvendenek. A szív létfontosságúnak számít, mert ő pumpálja a vért a testben, az agyat azért csodálják, mert minden másodpercben bámulatos gondolatmeneteket talál ki. Mindeközben a bél legfeljebb a vécéig jut el, gondolják a legtöbben. Máskülönben csak hanyagul teng-leng a hasunkban, olykor-olykor pukizik egyet. Különleges adottságokat senki sem tételez fel róla. Mondhatni, kissé lebecsüljük őt – pedig valójában nem pusztán lebecsülésről van szó, egyenesen szégyenkezünk a beleink miatt. Gázos belek! Könyvem ezen a hozzáálláson szeretne egy kicsit változtatni. Mert a bél igenis menő!” Giulia Enders, Bélügyek, Park Kiadó, 2015
