“Mielőtt megismertem a férjem, nem akartam gyereket. Dolgozni akartam, pénzt keresni, élni. De vele minden megváltozott. Hirtelen nem volt kérdés, hogy összetartozunk, és az sem, hogy később közös gyerekeket szeretnénk. Bevallom, fel sem merült bennem, hogy gond lehet. Négyen vagyunk testvérek, a családban mindenkinél könnyen, gond nélkül jött a baba. Úgy tűnt, ez a világ legegyszerűbb dolga.”
Persze voltak apró jelek, amik előre jelezhették volna a szakértő számára, hogy nem minden tökéletes. Elsősorban az, hogy Katalin 18 évesen agyérgörcsöt kapott, amit a fogamzásgátló okozott. Ez arra utalt, hogy hajlamos a trombózisra, kóros véralvadásra. Senki nem mondta azonban neki, hogy a terhesség során ez gondot okozhat majd.
“Fél évig próbálkoztunk hiába. Én minden hónapban összeomlottam, amikor megjött. Úgy éreztem, hogy ez a világ vége. Aztán eljött a december, és mivel a kereskedelemben dolgozom, nálunk ez a legstresszesebb időszak. Úgy is voltam vele, hogy tartsunk egy kis szünetet, majd januárban visszatérünk rá. De milyen furcsa a sors: december 6-án, Mikulás napján kiderült: babát várok.”
Miután azonban elújságolta a hírt a családnak, még aznap barnás vérzés jelentkezett, és rohanni kellett a kórházba. Ott azonban azzal nyugtatták, nincs miért aggódni. Látják a petezsákot, és nem is egyet, hanem kettőt. A vérzés oka pedig valószínűleg egyszerű hormonzavar, amire gyógyszert kapott. Azt ajánlották pihenjen sokat, és ne menjen dolgozni. Ennek ellenére két hét múlva a következő ultrahangon már csak egy baba látszott.
“Azzal nyugtattak, hogy ez gyakori dolog. És bár még mindig megvolt a barnás, pecsételő vérzésem arra is csak legyintettek, hogy ne aggódjak miatta, ez beágyzódási vérzés. Így teltek a hetek, a következő ultrahangon azonban kiderült: már egyetlen szívhang sem hallható. Megviselt ami történt, de mindenki azzal vigasztalt, hogy ez az első terhességeknél sűrűn előfordul, különben is fiatal vagyok még, nincs okom szomorkodni. Óriási kudarcként éltem meg ami velem történt. Úgy éreztem, hogy az én hibám, amiért nem tudok gyereket szülni. A férjem mindig velem volt és támogatott, de amolyan férfi módra, hogy nézzük előre, és hogy nem adjuk fel.“
A vizsgálat során kiderült: Katalinnak szív alakú méhe van. Bár az orvos azt állította, hogy ezzel nem kell foglalkozni, de három hónap múlva amikor a második babával is elvetélt, egy másik orvos műtétet javasolt. A szívformát ugyanis az adja, hogy van egy kis bemélyedés, egy kis izomkinövés, és ha ezen tapad meg a magzat, akkor pár hét után már képtelen elegendő tápanyagot felvenni és elsorvad. “Úgy éreztem, hogy végre megtaláltuk a hibát, most már nem állhat előttünk akadály.”
Amint lehetett, újra belevágtak a babaprojektbe, és megduplázódott a boldogságuk, amikor megtudták: ikreket várnak. Bár volt egy kis izgalom, amikor kiderült, hogy a babáknak csak egy méhlepénye van, de ez csak annyit jelentett, hogy az átlagosnál gyakrabban, kéthetente kellett ultrahangra menniük.
“Mindig, minden eredményem tökéletes volt, és a 12. héten az is kiderült: fiaim lesznek. Láttam, ahogy az egyik szopizza az ujját, és hogy bökdösi őt a testvére. Kezdtem megismerni őket. Az egyik mindig nyugodt volt, a másik élénk, mozgékony. Jól éreztem magam, a hasam is egyre nagyobb lett. 23 hetes terhesen kezdtem lassan megnyugodni, és elhinni: minden rendben lesz. Ám ekkor váratlan dolog történt: vérezni kezdtem, és bár a kórházban azt mondták, nincs gond, azért befektettek megfigyelésre.” Innen kezdve sajnos a dolgok megállíthatatlanul romlani kezdtek. Először a magzatvíz kezdett el szivárogni, majd a fiúk szívhangja lett egyre rosszabb. Katalint mindenki nyugtatta, de ő érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, mert bár szívhang még volt, a fiúk abbahagyták a mocorgást.
“A férjem azt mondta ne adjam fel, egyek egy kis csokit. Korábban ugyanis amikor csokoládét ettem, a fiúk mindig eszeveszett rugdosásba kezdtek. Ez volt a mi kis játékunk. De most hiába tömtem magamba a falatokat. Semmi nem történt. Ekkor láttam a férjemet életemben először zokogni. Letérdelt mellém fogta a hasamat és csak sírt. Akkor már mindketten tudtuk: nincs remény.”
Másnap reggel beindították a szülést. Katalin ugyan kérte, hogy császározzák inkább, de az orvosok azt mondták, az ő egészsége érdekében jobb ilyenkor a szülés, akkor is, ha lelkileg nehezebb.
“16 órán át vajúdtam a halott babákkal. Nem akart tágulni a méhszájam. A legrosszabb az a pillanat volt, amikor végre kibújtak. Minden logika ellenére azt vártam, hogy felsírnak majd, hiszen ez a természetes. De nem volt semmi, csak a mélységes némaság. Azt mondták, ne nézzem meg őket, mert nem szépek. Nem úgy néznek még ki, mint egy újszülött, és akkor elfogadtam ezt a tanácsot. De ezt azóta is bánom. Akármilyenek is voltak, az enyémek voltak, és sokáig úgy éreztem, elárultam őket azzal, hogy még nem búcsúztam el tőlük. Azt is csak később tudtam meg, hogy eltemethettem volna őket, de ez akkor eszembe se jutott. Elrohantak velük, elvitték őket, és soha nem tudtam meg mi történt velük, és hová kerültek. Ezt a mai napig nehéz megbocsátanom magamnak.”
A gondok itt nem értek véget. Mivel a méhlepény nem akart leválni, műtéttel kellett eltávolítani, és a rutinműtét tíz perc helyett több mint egyórányi lett, mert nem bírták elállítani a vérzést. Katalin szervezete sokkot kapott.
“A férjem azt hitte egy nap alatt elveszít mindent. Nem csak a gyerekeket, de engem is. Azt mesélte, hogy amikor bejött, fehér voltam, mint a fal, és kék volt a szám. Nem panaszkodhatok a kórházra, kedvesek voltak. Ügyeltek rá, hogy ne lássak se babát, se kismamát, még egy pszichológus is eljött beszélgetni.”
De én úgy éreztem, mintha bekerültem volna egy rémálomba, amiből nincs menekvés. Hazatérve hónapokon át rémálmaim voltak minden éjjel. Azt hallottam, hogy sírnak a fiaim, és hiába kérem, nem adják oda őket. Sikítozva ébredtem. De a nappalok se voltak könnyebbek – úgy éreztem, hogy senkivel nem tudom ezt megbeszélni, még a férjemmel sem, aki a kórház után egyetlen csepp könnyet sem ejtett.
“Úgy csinált, mintha ez meg se történt volna. Csak azt mondogatta, nézzünk előre. Olyan volt, mintha az egész semmit sem számított volna neki. Úgy éreztem, hogy lassan szétesik a kapcsolatunk, de semmit nem tudtam tenni ellene. Mégis nagyon fontos volt a közelsége, másra nem volt szükségem.Olyan indulatok voltak bennem, ami engem is megijesztett. Ha kismamát láttam az utcán arcul tudtam volna csapni, ha láttam egy iker-babakocsit, atomjaimra hullottam. Nyilvánvaló volt: segítséget kell kérnem.”
Egy gyászcsoport segített nekik továbblépni, amin sorstárs anyukákkal, apukákkal találkoztak hetente.
Ez segített megérteni, hogy nem igaz, hogy a férjemet nem érintette meg ami velünk történt, sőt. Csak úgy érezte, hogy nem teheti meg mellettem, hogy ő is összezuhan. Neki erősnek kellett lennie. Sorstársakra találtunk itt, akik minden fájdalmunkat, minden érzésünket igazán megértettek. Sokat segített a csoport abban is, hogy elfogadjam: nem én vagyok a hibás, nem azért történt mindez, mert valamit rosszul csináltam. Úgy érzem, hogy nem csak a házasságunkat, de az életemet is megmentette a terápia.
Katalin azóta új orvost talált, aki azonnal immunológiai kivizsgálásra küldte, ahol kiderült, egy véralvadási zavar miatt vetélt el többször is, ami miatt vérrögök keletkeztek a méhlepényében. Ezt nem mutatja ki sem az ultrahang, sem a méhlepény-áramlási vizsgálat, ám kezelés nélkül sajnos végzetes lehet a babákra nézve. Ez nincs benne a rutin kivizsgálásokban, pedig a vetélések 15%-ánál ez áll a háttérben.
Most 18 hetes terhes vagyok, és a genetikai ultrahangon már az is kiderült, hogy kisfiam lesz. Nem dolgozom, otthon vagyok – és minden egyes nap szúrom magam vérhígítóval, emellett pedig gyógyszert is szedek. Nem mondom, hogy nincs bennem félelem, de tudom, hogy a fiaim onnan fentről vigyáznak ránk.
Egy ritka baj: Antifoszfolipid szindróma (APS) Az ismétlődő vetélések 10-15%-át okozza ez az autoimmun betegség, amely fokozott véralvadékonysággal jár. Ilyenkor a méhlepényben apró kis rögök képződnek, amelyek elzárják a vér, és ezzel az oxigén és a tápanyagok útját is. A keringés károsodása miatt a magzat nem fejlődik rendesen, ami korai vetéléshez vezet. Egyetlen vérvétel is elég ennek a kizárásához. Azért is érdemes utána menni, mert a kezeletlen páciensekben gyakoribb a stroke, a trombózis és az embólia.
