Három évig szívtam marihuánát, már mentális problémáim voltak tőle. Aztán egy buliban elég sok LSD-t ettem meg, és teljesen megzavarodtam. Nekimentem édesapámnak, meg a legjobb barátomnak késsel, és a pszichiátriára kerültem. Felmerült, hogy eljövök rehabra, de két hetet küszködtem magammal, mire beláttam, hogy szükségem van rá. Az édesapámnak is akartam bizonyítani, hogy meg tudok javulni.
A Református Egyház drogmissziós szolgálata által működtetett Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában járunk, ahol szerhasználó tinédzsereknek nyújtanak segítséget. Verőfényes napsütés, és az udvaron boldogan rohangáló kutya fogad minket. A Tini Rehab néven is futó helyen kalauzom Balázs, aki már negyedik hónapját tölti itt, így a bennfentesek magabiztosságával vezet körbe.
Az otthonos, modern és jól felszerelt főépület minden kollégista álma lehetne. A hangulat kifejezetten vidám, és ahogy pingpongozó fiúk mellett haladunk el, a konyhából a készülő ebéd illata követ minket. A folyosó falán ugyanakkor több dolog is emlékeztet arra, hogy egy drogrehabilitációs otthonban járunk, így a lakók terápiás útját szemléltető A3-as lap, vagy az ’Útmutatást kérő’ tábla, amelyen valaki már feliratkozott agressziókezelésre. Miközben a tizenhét éves fiú magabiztosan mutatja a ház közösségi tereit, nagyfokú tudatossággal és érzékenységgel beszél saját bekerüléséről.
Fotók: Hernád Géza
Ő egyike azon hat kamaszfiúnak, akik jelenleg a Tini Rehabon próbálják maguk mögött hagyni drogproblémáikat. A harminc fő befogadására alkalmas intézmény 2015 decemberében nyitotta meg kapuit arra a tendenciára reagálva, hogy egyre fiatalabbak a problémás droghasználatban érintettek, és a tizenhat-tizenhét évesek olykor már többéves szerfogyasztó múlttal rendelkeznek. A stáb sok mindent próbált a református drogmisszió felnőtteknek szánt programjából átemelni, de hamar rájöttek, hogy a serdülő klienseknek új modell kell.
“Felnőttek illetve gyerekek esetében más és más a motiváció. Utóbbiak legtöbbször a család nyomására jönnek, egy nagyon kicsi akarással.
Megérkeznek, egy cigit még elszívnak a kapuban, aztán bejönnek tele félelmekkel és ellenállással. Ezért az első hetek legnagyobb feladata rávezetni őket arra, hogy van értelme itt lenni” – magyarázza Orsolics Zoltán Zénó szakmai vezető.
Az újoncok a próbaidő alatt megismerik a ház szabályait és értékeit, feladatokat kapnak, és ez az egy hét általában arra is elég, hogy elpárologjanak a drogelvonóval kapcsolatos előítéletek. Három fő szabály biztosítja a biztonságos környezetet: tilos a droghasználat, a szexuális kapcsolat és az agresszió. A véglegesítés után válhat valaki a közösség teljes jogú tagjává, ám ehhez hosszabb távon változásra való nyitottságra, és célokra is szükség van. “Hiszünk abban, hogy mindenkiben ott a potenciál, de nem vagyunk csomagmegőrző. A maradás feltétele, hogy az illető akarjon dolgozni a józanságán, és erősítse a közösséget” – ismerteti alapelvüket Orsolics Zénó.
Gyógyító közösség
Mindenkivel mentor foglalkozik, az egyéni üléseken túl pedig nagy hangsúlyt kapnak a csoportok is – aligha kell magyarázni, mekkora hatásuk van a serdülők életében a kortársaknak, a Tini Rehabon pedig ki is használják a közösségben rejlő erőt. Délelőtt a lakók élménycentrikus tanórákon vesznek részt, ahol a lexikális tudás elmélyítése helyett inkább a tanulást próbálják megszerettetni a fiúkkal, és segítenek nekik megtalálni az erősségeiket. A délután a takarításról, különböző terápiás csoportokról és a mentori munkáról szól, végül este megbeszélik a nap során szerzett főbb felismeréseket és élményeket. A hétköznapi életet modellezve szigorú napirendet tartanak, a foglalkozásokon pedig keményen dolgoznak az önismeretükön, és megtanulják, hogyan kezeljék a feszültséget anélkül, hogy újra droghoz nyúlnának. Ebben fontos szerepet kap a mozgás és a kreativitás is: a fiúk a tornateremben és a barkácsműhelyben egyaránt rendszeresen megfordulnak. Nyáron sokat kirándulnak és projektfoglalkozásokon vesznek részt, jelenleg például az udvaron található tó környékét teszik rendbe.
Az átlagos lakó tizenhat éves, és olyan drogok miatt kerül be, mint a biofű vagy a kristály.
A fiúk társadalmi háttere változatos – van, aki jól szituált családból, más gyámhatóság útján kerül ide –, gyakori jelenség ugyanakkor az apafigura hiánya, valamint a problémás apa–fiú kapcsolat a srácok életében. Balázs szülei például hároméves korában váltak el, onnantól folyamatosan két tűz között érezte magát. Bár édesapja kitartóan küzdött érte, édesanyjához került, akinek élettársa sokszor agresszívan bánt vele. Amikor tizennégy éves korában összeverekedtek, anyja összepakoltatta vele a cuccát és az apjához küldte. “Én ezt úgy éltem meg, hogy nem kellek neki, de azóta rájöttem, hogy talán csak meg akart védeni” – meséli, ahogy kiérünk az udvarra, és elhaladunk az apró veteményes mellett, ahol többek között paradicsomot és hagymát termesztenek a fiúk. Az udvar képét a kétszintes kötélpálya dominálja. Az egyik szinten a mobil elemek miatt csak társak támogatásával lehet végigmenni, így a felek kénytelenek segítséget kérni, illetve elfogadni – olyan készségek ezek, amiket sokaknak kell gyakorolni.
Mesterek és tanítványok
Megállunk a ’felelősségterületek’ táblánál. A fiúk kiveszik részüket a ház működtetéséből. Egyikük a kutya ellátásáért felel, más a sportszerekért, míg harmadik társuk azt ellenőrzi esténként, hogy minden ajtót bezártak-e. “Minél többet tesz le valaki az asztalra a terápiában, annál több lehetőséget kap. Ugyanakkor nő a felelősség is, hogy visszaadjon valamit a közösségnek” – foglalja össze Széplaki Zsolt, a mentorok egyike.
A haladást a felépülésben a Csillagok háborúja filmek világát megidéző különleges visszajelzési rendszerrel teszik láthatóvá. A közösségben való aktív részvételen és az eredményesen végzett feladatokon keresztül a kamaszok úgynevezett jedikártyákat gyűjthetnek, három kártya birtokában pedig szintet léphetnek: tanítványból jedi, jediből jedimester válhat. Ehhez a mesebeli hősökhöz hasonlóan teljesíteniük kell egy kihívást, azaz olyan feladatot, amiben meg tudják haladni magukat egy számukra nehéz területen. Volt, aki soha életében semmilyen házimunkát nem csinált, itt meg paprikás krumplit dobott össze a közösségnek. Egy izgulós fiú verset mondott, a társai felé nehezen nyitó Balázs pedig mindenkivel beszélt fél-fél órát. Ő jelenleg a második fázisban jár, azaz jedi, ennek megfelelően már elmehet kimenőre, hogy a kinti életben is gyakorolja a bent szerzett kompetenciákat. Nagyobb a felelőssége is: példát mutat és patronálja a tanítványokat, emellett fokozott önreflexiót és kezdeményezőkészséget várnak el tőle.
A sétára csatlakozik hozzánk az egyelőre tanítvány szinten járó, csendes Olivér is. Bekerülése előtt kortársai rendszeresen kiközösítették, és az ivásba menekült. Alkoholizálása egyre súlyosabb problémákat okozott, végül gyermekotthonba került, ahol a többi gyerek megismertette a dizájnerdrogok világával. Droghasználatához köti, hogy Crohn-betegség alakult ki nála, amire kapott ugyan gyógyszereket, de azok komoly mellékhatásokat okoztak.
Többször kerültem kórházba, pár hónappal ezelőtt olyan voltam, mint egy zombi. Összehánytam magam, nem bírtam mozogni. Anyukám találta ezt a helyet, azt mondta, muszáj lesz változtatni, különben meghalok pár éven belül” – emlékszik vissza.
Józan örömök nyomában
A kezelés időtartama három-tizenkét hónap, de sokszor közbeszól a szabadságvágy. A kamaszokra jellemző érzelmi hullámzást is bekalkulálják a terápiába: ha valaki nagyon menni akar, elengedik, de van egy kéthetes ablak, amíg meggondolhatja magát. Sokan kint szembesülnek azzal, hogy még nehezen boldogulnak az intézmény falain kívül, és van még miben fejlődniük, ezért inkább visszatérnek az otthonba. Noha a józanság megtartása és a társadalomba való visszailleszkedés jó mutatója lehet a terápia sikerének, esetfüggő, kinél hogy néz ki a javulás.
Ha valakinek például bántalmazó szülei vannak, nem lehet visszaintegrálni a családjába, mint ahogy az sem jó megoldás, ha az érintett visszatér abba az iskolába, ahol kortársaitól szenvedett el komoly sérelmeket. Széplaki Zsolt szerint mindenképpen sikernek számít, ha észreveszik, hogy az életben vannak józan örömök, amiket korábban nem fedeztek fel és jól tudják érezni magukat a bőrükben. A Tini Rehabon már többen is végigjárták a terápiás utat. Sokan folytatják tanulmányaikat, helyrehozzák kapcsolatukat a családjukkal, mások új hobbiba kezdenek vagy rendszeresen sportolnak.
Balázs a változást többek között az apjával való kapcsolata változásán keresztül tudja lemérni. “Régen hanyag voltam, nem foglalkoztam semmivel. Mindig megkért valamire, de nem csináltam meg, inkább elmentem drogozni a haverjaimmal. Most besegítek a házimunkába, és őszintén tudok vele beszélgetni” – mondja. Édesanyjával is próbál közelebbi viszonyt kialakítani, írt már neki levelet, amire válasz is érkezett, jövő hónapban pedig látogatásra is számít tőle. Visszatért a tanulás iránti motivációja is: nagyon érdekli a zene és a sakk, emellett társai a különböző pókfajták szakértőjeként tartják őt számon. Amikor nem arról beszél, hogyan találkozott egy cselőpókkal, és miképpen segít neki a megfontoltság gyakorlásában a sakktábla, jövőbeli terveit sorolja. Első az érettségi, aztán legszívesebben hangtechnikusként dolgozna, hosszú távon pedig önfenntartó farmon élne a családjával. Olivér érettségi után valamilyen gazdasági szakon szeretne továbbtanulni, majd pénzügyekkel foglalkozna. Ebben nemcsak a számok szeretete motiválja: bevételéből édesanyját és nehéz helyzetű barátait támogatná.
Az udvari túrát a kápolnában fejezzük be. Református intézmény lévén az otthonban a hit is markánsan jelen van napi áhítat, bibliaórák és istentisztelet formájában. Bár az ember azt gondolná, a spiritualitás nem az a téma, amit könnyű egy deviáns kamasz életébe illeszteni, a gyakorlatban ez ritkán okoz problémát. “Nagyon nyitottak mindenre – a drogokra és a balhékra, de a spiritualitásra is. Ráadásul gyakran nagyon kemény élethelyzetek és családi traumák állnak a háttérben, és a hit még egy kamasznak is lehet gyógyír” – mutat rá Orsolics Zénó. Míg ezeken a foglalkozásokon kötelező a részvétel, maga a hit nem kötelező, inkább csak lehetőség. Ami viszont fontos, hogy a közösség tagjai bíznak egymásban, így lassan saját magukban is elkezdenek hinni.
Itt bizalommal fordulnak hozzám, és nem írnak le. Esélyt kapok arra, hogy változtassak” – összegez Olivér.
