„Erről tulajdonképpen nagyon nehéz beszélni” – kezdi történetét Beáta. „De úgy érzem, ha csak egy emberen is segítek ezzel, ha reményt adok neki arra, hogy ebből meg lehet gyógyulni, akkor már megéri.”
Ez az „ebből”, amiről Beáta beszél, a rák. A rettegett, a sokarcú, a rejtélyes, amiről azonban egyre többet és többet tudunk. Bár sajnos sok a reménytelennek tűnő eset, a legújabb genetikai kutatásoknak köszönhetően a rosszindulatú daganatra már nem feltétlenül kell egy kivédhetetlen, visszafordíthatatlan sorscsapásként tekintenünk. Ma már sok esetben igenis létezik hatékony gyógyszer, még olyan esetekben is, ahol már előrehaladott a beteg állapota. Az akkor negyvenhét éves Beátáé az egyik ilyen sikertörténet.
Fotó: Thinkstock
Gyanús jelek
„Erős alhasi fájdalommal kezdődött. Korábban már éreztem ilyet, akkor kiderült, hogy petefészek-gyulladásom van, ezért ezúttal is arra gyanakodtam. A nőgyógyász azonban biztos volt benne, hogy nem arról van szó, ő inkább a bélrendszernél látott problémát, ezért gasztroenterológushoz küldött.”
A hasi ultrahang nem mutatott ki különösebb elváltozást, csupán némi gyulladást, amit kezeltek, és bár Beátának maradt hátra valami kis diszkomfortérzete, hazament, és akár élhette volna tovább a megszokott életét. Még a kolonoszkópiára (vastagbéltükrözés) sem akart visszamenni, amit a biztonság kedvéért előírtak neki. Csakhogy történt valami váratlan és igazán ijesztő – ez lett a szerencséje.
„Hétfőn bementem dolgozni, és tragikus hírt kaptam. Meghalt egy ötvenes kolléganőnk, mint kiderült, vastagbéldaganat miatt. Pánikszerű félelem fogott el. Arra gondoltam, mégiscsak elmegyek a vizsgálatra, bármilyen lesz is, kibírom, hiszen lehet, hogy az életemről van szó.”
Beáta akkor még nem tudta, de ez valóban így volt. „Van ott valami, ami beszűkíti a bélrendszert” – az első orvos ennyit mondott. És hogy kivett szövetmintát, de „reménykedjünk, hogy nem rosszindulatú a dolog”, bár mindenképp meg kell majd műteni. „Ekkor nagyon megijedtem” – emlékszik vissza Beáta, aki valamivel később, a sebész szavaitól lett még rosszabbul. „Két telefon között odavetette, hogy áttét van a májamban is.”
Ez a lelki része volt a dolgoknak, de Beáta fizikailag is rossz állapotba került. Teljesen felborult az emésztése, amiért sürgősséggel kórházba, majd napokkal később, már bélelzáródással, a műtőbe vitték. El kellett távolítani egy harminc centi hosszú bélszakaszt, illetve gyanús nyirokcsomókat is. És ami a fiatal nőnek a legjobban fájt, a vastagbelét kivezették az oldalán, és sztómazsákot kapott, az emésztése ezentúl így zajlott.
A legfőbb félelem
„Nem a haláltól féltem végig, hanem attól, hogy így kell majd élnem. Azt éreztem, ha a helyzet így marad, akkor abba fogok belehalni.” Beáta nem is mondta el szinte senkinek, mi történt vele, attól is rettegett, hogy a sztómazsákot meglátja valaki. Közben az orvosok közül sem mindenki értette meg, hogyhogy nem amiatt aggódik, hogy a májában még mindig ott a daganat?!
„Csodálattal nézem azokat a sokszor fiatal lányokat, modelleket, akik felvállalják, hogy ilyen problémával élnek, még fotózkodnak is fürdőruhában” – mondja erről Beáta. „Én soha nem lettem volna képes erre. Az ápolók is mondják: nincs olyan ember, kortól, nemtől függetlenül, aki ezt könnyen el tudja fogadni, és ne zokogna a kezdeti időben. Hiszen a saját testkép mindenképpen szétesik. Megígérték, hogy a kivezetés nálam ideiglenes lesz, de így is másfél évet mondtak rá. Képtelenségnek éreztem…”
A következő lépés a májban lévő tumor zsugorítása volt, hogy el tudják távolítani. Beáta abban reménykedett, hogy az újabb műtétkor visszavarrják a bélrendszerét is eredeti állapotába, és mindenképp siettetni akarta a folyamatot. Hallott egy cégről, ahol génvizsgálat segítségével igyekeznek beazonosítani, hogy adott beteg daganattípusát milyen genetikai hiba okozza. Sok daganatfajtára már létezik gyógyszer világszerte, de ehhez nagyon pontos elemzésre van szükség. Ha ez megvan, már csak meg kell keresni, hogy az adott fajtának van-e már ellenszere – akár kísérleti stádiumban. És van-e arra esély, hogy a páciens kapjon belőle. Beáta kétségbeesetten kereste ezt a lehetőséget, miközben orvosa már sürgette, hogy kezdjék el a kemoterápiát, ha nem akar meghalni. Ő azonban nagyon hitt a kimondottan az ő ráktípusára kifejlesztett szerben, amely célzottan támadja a beteg sejteket, és így hatékonyabb lehet.
A genetikai vizsgálatot az Oncompass géndiagnosztikai cég végezte. „Az orvosi tájékoztatást követően a cég munkatársa részletesen elmagyarázta a helyzetemet, a kilátásaimat, elmondta, mi várható a genetikai vizsgálattól. Éjjel-nappal dolgoztak azért, hogy mielőbb meglegyen az eredményem” – meséli. Bizonyos géndiagnosztikai vizsgálatok egyébként elérhetőek a tb-támogatott rendszerben is, de ott sokkal kevesebb gént vizsgálnak, és persze hosszabb átfutással. „Hál’ istennek az derült ki, hogy a jobban kezelhető csoportba tartozom, sőt órási szerencsém volt, mert az a gyógyszer, ami nekem használhat, már elérhető volt Magyarországon is, tb-támogatással.” Beának tehát olyan génhiba okozta a betegségét, amelyre a célzott gyógyszer a normál egészségügyi ellátásban hozzáférhető volt, így nem kellett akár külföldi klinikai vizsgálatok felé irányítani őt.
Beáta két hónap alatt négy kezelésen esett át – melynek során a hagyományos kemoterápiával együtt kapta a célzott gyógyszert –, amitől a májában az áttét a felére zsugorodott. Megműtötték, és ami nagy vágya volt: az emésztőrendszerének eredeti állapotát is visszaállították. Ezzel azonban még nem volt vége a folyamatnak: további nyolc gyógyszeres kezelés következett a biztonság kedvéért: ha még maradt rosszindulatú sejt bárhol a testében, az mind pusztuljon el.
„Ezt már könnyedén kibírtam” – meséli. Ez két éve történt. – És akkor most teljesen tünetmentes? – kérdezem. – „Nem, én gyógyult vagyok” – hangsúlyozza. „Tudom, hogy orvosilag ezt még nem így hívják, de én nem vagyok hajlandó betegnek érezni magam többé, bár engem is nagyon megvisel, ha azt hallom, hogy valakinél több év után kiújul a rák. Természetesen az emberben mindig ott van a szorongás, mindenkiben, aki ezen átment. De látok sok olyan embert is, aki évtizedek óta jól van. És én nem akarom félelemben élni az életemet. Így is nagyon nehéz… az embernek összeszorul a gyomra, ha be kell mennie a kórházba akár csak egy kontrollra.”
Fotó: Thinkstock
Maradványtünetek nélkül
Aki mégis megtudja, min ment keresztül Beáta, azt mondja, milyen hősies. Ő azonban azt mondja, nincs itt szó semmilyen hősiességről. „Elég nagy kitartás kell ezt végigcsinálni, de nem, nem vagyok hősies, vagy nem volt több lelkierőm az átlagnál. Nekem csak ahhoz volt lelkierőm, hogy elérjem, ne kelljen bélkivezetéssel élnem.”
Azt mondják, aki ilyen traumán keresztülmegy, óhatatlanul megváltozik, másként tekint a mindennapokra. „Én régen is tudtam örülni kis dolgoknak, de ez most fokozottan igaz” – mondja erről Beáta. „Furcsán hangzik, de vidámabb vagyok. Szinte sehol nem tudják rólam, hogy beteg voltam, mert nincs is jelentősége, hiszen nem maradt hátra semmilyen maradványtünet, ma már csak a hasamon levő halvány heg emlékeztet rá, hogy ez megtörtént. Sajnos a betegség stigmatizál, és én nem akarom, hogy másként nézzenek rám. Hogy sajnáljanak vagy máshogy kezeljenek.”
Beáta azt kéri, egy dolgot még feltétlenül írjak le. Hogy szeretne köszönetet mondani azoknak, akik kísérték az úton. „Mindenki szidja az egészségügyet, de én egy rossz szót nem tudok mondani, hihetetlen csapat van több kórházban is. Persze volt olyan, aki velem sem bánt szépen, de ő volt a kivétel. Többségében olyan szeretetet és odafordulást kaptam mind az orvosoktól, mind az ápolónőktől, hogy talán mondhatom: félig az gyógyított meg. És azt tanácsolom, aki csak teheti, és van ereje, addig menjen, amíg olyan szakembereket talál, akikben megbízik, és akik adnak esélyt annak, hogy éljen.”
Szponzorált tartalom
