„Ma nem vagyok depressziós. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy miután felébredtem, azonnal ellenőriztem az érzéseimet. Pont úgy, mint aki egy autóbaleset után ellenőrzi, vannak-e törött csontjai” – kezdi a HuffPoston közzétett bejegyzését a 35 éves, gyermekét egyedül nevelő Emily McCombs, aki azért vállalta, hogy zavarba ejtően őszintén ír az életét megkeserítő betegségről, hogy felhívja sorstársaira a figyelmet.
Most úgy tűnik, rendben vagyok. Jól érzem magam. Az életemnek van értelme, és úgy tűnik, minden további nélkül képes leszek elvégezni azokat a kötelességeimet és feladataimat, amiket a gyerekét egyedül nevelő anyaként el kell végeznem. Végtelenül hálás vagyok ezért az állapotért. Legfőképp azért, mert nekem, aki krónikus, gyógyszereknek ellenálló depresszióval élek, ez egyáltalán nem alap.
Emily egyetemista volt, mikor depresszióval diagnosztizálták. Az első pillanattól gyógyszereket szed. „Most, 35 évesen már egy meglehetősen hosszú listám van azokról a szerekről, amiket szedek, szedtem vagy szedni fogok” – írja, majd bevallja, a gyógyszerekben azt utálja a legjobban, hogy mindegyikhez jár kompromisszum: „Jobban leszel, de cserébe felszedsz 20 kilót. Vagy: jobban érzed magad, de cserébe soha a büdös életben nem lesz egy valamire való orgazmusod. Aztán ott a Rexulti, aminek a mellékhatásai még engem is komolyan meg tudtak ijeszteni. Merthogy felerősítette a játékszenvedélyt, a vásárlási mániát és a kockázatos szexuális viselkedést is. Két hétig szedtem, utána arra jutottam, a mellékhatások miatt egyszerűen nem éri meg a dolog.”
Emily mindezek ellenére úgy véli, a gyógyszerei eddigi lehető legszörnyűbb mellékhatása az, hogy egyszer csak elkezdenek nem használni. „És ez velem néhány évente óraműpontossággal megtörténik. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy a depresszióm ilyenkor észrevétlenül, fokozatosan visszakúszik az életembe, amire én csak akkor döbbenek rá, mikor már nagyon rossz a helyzet.
A depresszióm az életem része, amire mindennap oda kell figyelnem, pont úgy, mint a súlyomra vagy a józanságomra. A különbség annyi, hogy egy elhanyagolt depresszióra nem olyan egyszerű a megoldás, mint a hirtelen felszedett kilókra.
Emily szerint ráadásul az, ha valaki rájön, hogy depressziós, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy kinn van a vízből. „Tény, hogy ez a dolog nehezebbik része, de tény az is, hogy csak az egyik fele. Ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben, és jól funkcionáljak, elengedhetetlen az is, hogy a kezelőorvosommal kikísérletezzük a megfelelő gyógyszer-kombinációt.” A fiatal anya ezután leírta, milyen rögös úton jutottak el orvosával ahhoz a kombinációhoz, amelyre, úgy tűnik, most jól reagál a szervezete.
„Mégis. Minden reggel aggódva ébredek. Rettegek, hogy az agyam ezt a napot választja, hogy kijátssza a gyógyszereket. Félek, hogy ez lesz az a hét, amikor az ágyból sem lesz majd erőm kimászni. Félek, hogy a félelmem nélkül azt se veszem majd észre, hogy visszaestem” – írja, majd hozzáteszi, mindezek ellenére most boldog. A gyógyszerei ugyanis egyelőre hatnak, ez pedig olyan érzés számára, mintha az agyában kinyitottak volna egy ablakot, ahol most bejuthatnak az első tavaszi napsugarak. „Mint amikor meghánytatod magad egy ivással töltött este után, és szó szerint megkönnyebbülsz, mikor a méreg távozik a szervezetedből. Ilyenkor végre önmagam lehetek, mint most: jól vagyok, és talán a következő nap is jól leszek.”
