„Nincs egyetlen olyan napom se, hogy ne lennék depressziós. A betegség a DNS-emben van, pont úgy, mint másoknak a kék szem vagy a magas vérnyomás – kezdi a Scary Mommy oldalán közzétett őszinte vallomását egy amerikai anyuka, Stephanie Hanrahan. – Hiába próbálom elnyomni magamban – vásárlással, evéssel vagy céltalan netezéssel –, egy idő után valahogy mindig rám talál.”
Stephanie a folytatásban bevallja, túl sok ideig próbált önerőből megbirkózni a betegséggel. Mint írja, a jobb pillanatainak köszönhetően elhitte, hogy van elég ereje, hogy önerőből úrrá legyen a rosszabb periódusokon is. „A körülöttem lévő világ elhitette velem, hogy a depresszió az, mikor ahhoz sincs erőd, hogy kikelj az ágyból. Én meg minden áldott nap felkeltem, sőt voltak napok, mikor csak úgy ragyogtam, szóval meggyőződésem volt, hogy bírom. Úgy tekintettem magamra, mint a lányra, akiben a többiekhez képest egy kicsit több sötétség és kevesebb fény van.”
Aztán Stephanie a közelmúltban úgy döntött, elmegy, és vesz magának néhány ruhát.
„Teljesen átlagos napnak tűnt. Ahogy az egy jól funkcionáló depresszióshoz illik, aznap reggel felkeltem, felöltöztem, aztán felöltöztettem a gyerekeimet is. Elvittem őket iskolába. Utána edzettem egy kicsit, megettem egy proteinszeletet, beültem a kocsimba… és nem éreztem semmit. Nem voltam se boldog, se szomorú. Érzéketlen voltam.”
A kétgyerekes anyuka tudta, hogy ez mit jelent. És azt is tudta, hogy sürgősen elterelő hadműveletre van szüksége, ezért betért az egyik közeli bevásárlóközpontba. „Ha vásárolok, egy időre minden problémámat elfelejtem” – vallja be, majd hozzáteszi, mikor aznap belépett a próbafülkébe, olyan erővel hasított bele a fájdalom, hogy azonnal le kellett ülnie. Nem volt más választása, mert abban a pillanatban úgy érezte, hogy még egy gomb kigombolása is óriási erőkifejtést jelentene számára.
„Na, pontosan így működik a depresszió. Teszed a dolgod, mint mindig, aztán egyszer csak váratlanul megjelenik, maga alá temet, és marad is addig, míg kedve tartja. Aznap úgy döntöttem, hogy nem harcolok, inkább leültem.” Stephanie azt mondja, sokáig ült a próbafülkében, szemben a tükörrel, miközben magát méricskélte. „Utáltam a sötét karikákat a szemem alatt, a kócos kontyomat és a tényt, hogy három évvel a szülés után még mindig hullik a hajam. Utáltam a ruhát, amit bevittem magammal, mert két számmal nagyobb volt, mint ami kellett volna. És legvégül utáltam az egész életemet.”
Azt mondja, az esetek többségében képes rá, hogy elhessegesse a nyomasztó gondolatokat, de aznap képtelen volt rá. „Gyűlöltem, hogy aznap minden sokkal jobban nehezemre esett, mint egyébként. Még ruhát próbálni is.” Szóval hosszú perceket töltött a próbafülkébe zárkózva, míg végül rájött, a körülményeit sosem irányíthatja majd, ellenben azt igen, hogyan érzi magát a körülményei miatt.
„A kezembe vettem a telefonomat, készítettem egy szelfit, és megtettem az egyetlen dolgot, amiről tudtam, hogy meg fogja nyugtatni a háborgó gondolataimat: felhívtam a terapeutámat, és megkértem, hogy írjon fel nekem gyógyszert.
Hét évvel ezelőtt, mikor az orvosom először javasolta a gyógyszeres kezelést, én tiltakoztam a leghangosabban a bogyók ellen. Meg voltam győződve, hogy egyedül is megbirkózom a problémával. És jó ideig így is volt. De pontosan úgy, ahogy a magas vérnyomással küzdő beteg értékei sem javulnak attól, ha vesz néhány mély levegőt, az én problémám se múlik el a vásárlástól. A depresszióm kémiai probléma eredménye, szóval ha a cukorbetegek is kezelhetik a betegségüket orvossággal, bolond lennék, ha megtagadnám magamtól ezt a lehetőséget.”
Stephanie a bejegyzés végén elmondta, mióta szedi a gyógyszerét, úgy érzi, a rá nehezedő terhek valahogy könnyebbek lettek. „Aggódtam, hogy a gyógyszer miatt többé sosem leszek majd önmagam, de szerencsére tévedtem. A bogyó egyáltalán nem változtatott a személyiségemen, sőt inkább hozzáadott. Persze még most is elő-előfordul, hogy a fejemben a lehető legrosszabb forgatókönyvre készülök, de az esetek nagy többségében már el tudom engedni a sötét gondolataimat. Különösképp azokat, amik nem szolgálnak engem.”
