nlc.hu
Egészség
A kukacelmélettől a fogkeféig – fogápolás régen és ma

A kukacelmélettől a fogkeféig – fogápolás régen és ma

Ma sem szeret senki fogorvoshoz járni, de örülhetünk, hogy nem a középkori Európába születtünk, ahol rongyokkal tisztították a fogakat, és üvöltöttek a betegek a fogfájástól. És nem is az ókori Rómába, ahol reggelente a fiatal fiúk vizeletével öblögettek.

Biztos mindenki látott már olyan régi rajzokat, ahol egy harapófogóval tépik ki a fájós fogat a páciens szájából, miközben két másik ember lefogja az illetőt, a babilóniai ékírásokból (i. e. 2000 körülről) pedig azt is tudjuk, hogy egy pici, hegyes, lándzsaszerű eszközt használtak annak idején fogvájóként. Vagyis: a fogfájás és a fogak közé szorult kajamaradék elég régóta bosszantja már az embert.

Na jó, ez azért mégsem annyira egyértelmű megállapítás, hiszen van olyan feltételezés, hogy a fogak romlása, a szuvasodás bizonyos típusú ételek fogyasztásával kezdődött, és a fog egészségének, a fog fehérségének megőrzésével függ össze a fogászat és a szájápolás kultúrája. Az mindenesetre bizonyos, hogy a fog fájdalma a legelviselhetetlenebb szenvedések közé tartozik, amit mindig megpróbáltak így vagy úgy enyhíteni. Ez a rövid boszniai anekdota is jól példázza, mennyire gyötrelmes a fogfájás: 

Egy török megkérdi az utcán síró gyerektől, hogy miért sír. A gyerek azt feleli, hogy azért, mert megmarta egy kígyó. A török erre azt mondja, hogy »az semmi, azt hittem, hogy a fogad fáj«, majd tovább megy.

fogorvos

Kép: Getty Images

Bíborcsiga héja, medve epéje, arzén és ópium

Az ókorban a rómaiak a fogaik tisztítása érdekében horzsakövet, alabástromkövet és a bíborcsiga égetett, porított héját használták, továbbá írásos emlékeink vannak arról is, hogy előkelő római nők a reggeli szájmosásukkor fiatal fiúgyermekek friss vizeletével öblögettek. A fogfájásra Plinius, a római író egy elégetett veszett kutya hamvait, valamint a medve epéjét ajánlotta mint hathatós és gyors segítséget, illetőleg bevetették e célra az ópiumot is, végső megoldásként pedig kihúzták a fájó fogat fogóval.

A görögök ezzel szemben kiégették a szuvas fogakat, és csak a mozgó fogakat szedték ki, azokat is kézzel. A kínaiak szintén nem fogóval húztak, hanem egy ék alakú szerszámmal feszegettek, az eljárás előtt pedig arzénporral meglazították a fog környékét, ami elég kockázatos eljárásnak bizonyult, ugyanis az arzéntól gyakran az egész állkapocs örökre elhalt, lebénult. A japánok farúddal és kalapáccsal kezdtek neki a fájó fog eltávolításának, és végül szintén az ujjaikkal vették ki.

A fogfájásról az ókorban és a középkorban világszerte elterjedt hit volt, hogy a keserves érzést a fogban lévő kukacok okozzák, avagy démonok, amelyek kukacformát öltenek.

A „kukacteória” szinte minden kultúrában megjelent, és valószínűleg az az oka, hogy amikor kihúzták a fogat, azt látták, hogy kilóg belőle az ideg, ami valami apró rovarlárvához hasonlítható.

A foghúzás mint látványos színpadi kínzás

A középkorban a fogtisztítás csupán abban merült ki, hogy a fogra vagy a fogak közé ragadt ételt eltávolítsák. Általában vízzel vagy borral öblögettek, és egy ronggyal dörzsölgették a fogukat, fogpiszkáló gyanánt pedig éles kés után nyúltak. A reneszánszban változtak először a fogpiszkálásra vonatkozó udvari etikett szabályai: ekkor kimondták, hogy nem szabad a fogat késsel macerálni, többek között azért, mert

nem udvarképes, ha az ember szája vérzik.

A vérző száj mellett persze a szájszag is eléggé zavaró volt – még a középkor emberének is. ­Az akkoriak a kellemes lehelet érdekében mentát, szegfűszeget, fahéjat vagy zsályát rágcsáltak. Ha pedig fájt a foguk, akkor általában rátettek egy tölcsért, és mérges növény gőzével próbálták kiüldözni a „fogkukacot”, de Sziléziában például emberzsírral kenték be a fájó fogat, valamint elterjedt gyógyszernek számított a halott ember fogainak őrleménye is.

A középkorban a képzett orvosok méltóságukon alulinak tartották, hogy fogászati gondokkal törődjenek, így leginkább a borbélyok, kovácsok végezték a fogorvosi műveleteket. Fő profiljuk, a foghúzás nagyjából abból állt, hogy elővettek egy szimpatikus harapófogót, és kitépték vele a fogat. A higiéniával egyáltalán nem törődtek, és sokszor azzal sem foglalkoztak, hogy ténylegesen a beteg fogat vették-e ki, ahogyan az sem sokat számított, hogy a foghúzás közben gyakran eltörtek jó pár egészséges fogat is, és bennhagyták a beteg gyökérdarabot az állkapocsban. A foghúzás gyakran a vásárokon felállított színpadon történt: a mutatványt körbeállta a nép, és végigszörnyülködték, végigizgulták a beteg ordibálását, kínját; majd tapsoltak, amikor sikerült kihúzni a fogat.

foghúzás

Fotó: Robert McCrum /  Vintage Images / Getty Images

Megdől a fogakban élő kukacok teóriája

A fogászat atyjának Pierre Fauchard-t tartják, aki a 18. században mikroszkopikus eszközeivel megvizsgálta a fogat, és semmilyen kukacot nem talált. Ez mindent megváltoztatott, mondhatni új irányt vett a fogászati problémákhoz való hozzáállás.

A következő mérföldkő az volt, amikor a 19. század elején elkészült az első amalgámtömés; nem sokkal később megalkották az első lábbal hajtott fúrógépet, majd a század végén az elektromos változat is divatba jött. Szintén nagy vívmány és egyben óriási lépés volt, hogy egy idő után a röntgentechnikát használva a fogsorról készült felvételeken már a gyulladt gócokat is képesek voltak megtalálni.

Az egészséges fogak megőrzését szolgáló legfontosabb „innováció”, a fogkefe viszont még a 18. században jött szokásba Európában: ekkor még ló- és medveszőrt erősítettek egy darab csontra. (A fogkefét egyébként tulajdonképpen Kínában találták fel, a vaddisznószőrből készült kis kefe ott a mindennapi szájápolás részét képezte.) A mai értelemben vett fogkefét, aminek sörtéi szintetikus anyagból készülnek, 1938-ban dobták piacra.

Egy család, egy fogkefe, az öblögetés mehet pálinkával

A fogkefe a huszadik század közepétől került be a mindennapok eszköztárába, viszont sokáig úgy vélték, elég, ha egy család egy fogkefét használ, és a nagyüzemi gyártás persze nem azt jelentette, hogy mindenhol feltétlenül éltek is e nagyszerű kellékkel. Magyarországon a 20. század elején még csak a viszonylag kis létszámú polgárság használt fogkefét, az emberek többsége az ételmaradékot kis cirokseprűvel, pálcikával, vagy a körmével távolította el a fogai közül.

A fog ápolására csakis reggelente – vagy egy héten egyszer, hétvégén – került sor, ugyanis ennek célja nem a prevenció, a szuvasodás elkerülése volt, hanem a rossz szájszag eltüntetése és a fog fehérítése: szódabikarbónát tettek az ujjukra vagy egy megnedvesített rongyra, illetve sóval, hamuval dörzsölték be a fogat. Ha pedig kicsit fájt a fog, pálinkával öblögettek – ez egyébként az ország számos pontján ma is élő hagyomány.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top