A járványhírek a legkülönbözőbb stratégiákat eredményezik. Stratégiát gyártanak az országok, az egészségügyi hatóságok, a kórházak, de a cégek és a magánemberek is. Valaki lezárja a határokat, más rendőri segédlettel is bent tartja a „gyanúsakat”, valaki csak szépen megkér másokat, hogy ha lehet, ne menjenek ide vagy oda (lehetőleg sehova), megint más bevásárol tíz kiló lisztet.
Azt már egyre több munkaadónál hallani, hogy a külföldről hazatérő munkatársakat arra utasítják, hogy néhány hétig otthonról dolgozzanak, akkor is, ha (szerintük) semmi bajuk. Most azonban már vannak vállalatok, akik
teljes osztályok számára engedélyezik a home office-t, vagyis otthoni munkavégzést, egyelőre inkább csak próbaképpen vagy megelőzési céllal.
Sokan ujjonganak a rendelkezés hallatán, pedig hosszú távon nincs ebben túl sok öröm. Ahogy semmilyen korlátozás nem jó, még ha az ember megérti is, hogy most erre van szükség.
Az Olaszországból hazatérő középiskolások, az iráni egyetemisták, a kínai turisták egyaránt rosszul viselték a mozgáskorlátozást, azt, hogy hetekig nem léphettek ki a számukra kijelölt egészségügyi intézményből, esetenként még a kórtermükből sem. Sőt, a szellőztetés is tilos volt. Nem beszélve az óceánjárók foglyairól. Ők eddig az élet nyerteseinek tűnhettek, most bizony fordult a kocka: a luxus is börtönné válhat egy pillanat alatt.
Elsőre persze egy otthoni, saját lakásban történő, részben önként vállalt karantén jobb „bulinak” tűnik, de higgyétek el, nem az. Pláne nem lesz az, ha további tilalmakkal jár. Ha már nem csak dolgozni nem lehet menni, de iskolába, rendezvényekre, kávézóba, bevásárolni, de még orvoshoz sem. Gondoljunk csak bele: sokan már azt is rosszul viselték, amikor vasárnaponta nem „plázázhattak”, nem róhatták szokásos köreiket a giga-szupermarketekben.
Persze itt még nem tartunk, de bőven elég az is, ha régiókat, városokat zárnak el egymástól.
Aki most örül a home office-nak, az vajon gondol arra, hogy ha egyszer MINDENKINEK otthon kell majd maradnia, akkor bizony
nemcsak a munkahelyünktől leszünk elvágva, de sok mindentől és mindenkitől.
Barátoktól, szülőktől, akár gyerekektől – hiszen ott van a rengeteg elvált szülő, aki hiába oldotta meg eddig brilliánsan az oda-vissza szállítást, komolyabb járványintézkedések esetén ennek is vége lehet.
Meg kell, hogy mondjam, ez utóbbi rémálmaimban sem jut eszembe. Nyilván egy anyának sem kell magyaráznom, milyen volna, ha azt mondanák: ebben a hónapban már nem láthatja a gyerekét. De apát is mondhatnék, hiszen egyre többen vannak, akik válás után is ugyanúgy kiveszik a részüket a nevelésből, és el sem tudják képzelni, hogy hetekig a gyerekük nélkül legyenek.
Persze az élet számtalan más módon is megbénulhat. Esküvők maradhatnak el, friss nagyszülők nem látogathatják meg az újonnan született unokát, nem lehetünk ott a szeretteink mellett, ha betegek, ha bajban vannak, ha épp a legnagyobb szükségük lenne ránk. Igen, többet veszíthetünk egy-egy sporteseménynél.
Úgyhogy talán előrelátó az, aki betárazott olajat, tésztát, rizst és kézfertőtlenítőt tonnaszám, de a megszokott életünket, a munkánkat, a kapcsolatainkat nem tudjuk betárazni, nem tudjuk megvédeni – és ehhez nem kell földrengés, nem kell atomtámadás, elég egy szabad szemmel nem is látható kórokozó.
Arról nem beszélve, hogy
a home office-nak eleve nemcsak pozitívumai vannak.
Legalább annyi a vele járó hátrány, mint az előny – persze van, akinek az életstílusához jobban passzol. De más az első három napon otthon maradni, és más tizenkettőn. Más önkéntesen tenni ezt, és más kényszerből.
Sokan éreztük az elmúlt években, hogy a 21. század bezár minket egy virtuális világba, és lassan elveszítjük a kapcsolatunkat a valósággal. Azt azonban nem gondoltuk, hogy ez fizikai szinten is megtörténhet.
