Hétvégén olvastam az Egy triage naplója – A második hullám című naplókönyved már készen lévő részét, és szeretnék gratulálni hozzá. Lesz harmadik?
Isten őrizz, ne legyen, mert szíven szúrom magam. Január 18-án, a második Covid-oltásom beadásával zárom a naplóm második részét, és könyv formájában majd azután lesz kiadva tavasszal, harmadikat pedig nem szeretnék írni. Utána belekezdek egy regénybe.
Szakítasz a napló formátummal?
Igen, ez egy négykötetes regény lesz. 1927-ben lett kórház az Uzsokiból, előtte leányárvaházként működött. Nagy nehezen megszereztem Gerő Katalin kéziratát, melyet 1929-ben adtak ki. Ő volt az árvaház igazgatója, és azzal végződik a kézirata, hogy kórház lett az árvaházból. 1927-től napjainkig játszódik majd, vagyis majdnem száz évet fogok feldolgozni, és a kórház és egy ottani dinasztia életén keresztül bemutatom a magyar egészségügy történetét is. A regények szórakoztatóak lesznek, de fontos számomra a történelmi hűség is. Az emberek imádják a történelmet, és imádják azt a szót, hogy dinasztia. Érdekes lesz betekinteni abba, hogy mennyire különbözik mondjuk egy 1970-ben dolgozó orvos élete egy napjainkban praktizáló orvosétól, és hogyan változik körülötte az egészségügy.
Baji Anikó sürgősségi triázs (Fotó: magánarchívum)
Van már címe?
Van, de ez titok, még változhat. Nagyon izgalmas hely az Uzsoki Utcai Kórház, hihetetlenül gazdag története van. Úgy éreztem ezt muszáj megmutatni az utókornak. A semmiből nőtte ki magát Budapest legmodernebb kórházává, és a mai napig vallom, hogy most is az. Sokan nem tudják például, hogy 1930-ban megalapították a Bajmegállapító osztályt az Uzsokiban, ami a sürgősségi elődje volt. Szintén izgalmas, hogy az első igazgatója nő volt, és szerintem máig érződik az ebből is adódó kifinomultság, amikor belép oda az ember. Most is majdhogynem csak nők alkotják a menedzsmentet.
Ez érződik a kórház mindennapi életében?
Kedvező, családias, bensőséges a légkör nálunk, és ez nagyon szerethető.
És ezt meg tudtátok őrizni a második hullám okozta elképesztő terhelés közepette is?
Persze. Nálunk nem közlés van fentről, hogy ez van, ezt kell szeretni, hanem tényleg a menedzsment bármely tagja felkereshető bármikor és bárkinek. Látszik, hogy úgy fordulnak hozzánk, hogy segíteni akarnak. Az Arctalan Hősök mellett a kórház is igyekszik pszichés támogatást nyújtani nekünk. Márciusban elsőként nyújtottak a kórházak közül pszichológiai segítséget a dolgozóiknak. Online több pszichológus dolgozott egyszerre, akik rendszeresen elérhetőek voltak, ha valakinek szüksége volt rájuk. Ezen felül lakhatást is biztosítottak a kórház egy elkülönített részében azoknak a dolgozóknak, akik nem tudtak vagy nem mertek hazamenni. A második hullámban erre sajnos már nincs szabad kapacitás.
Érzitek a bőrötökön, hogy az első hullám idején sokkal több segítséget kaptatok az emberektől, mint most?
Az első hullámban nagyon megijedtek az emberek, mindenki riadtan nézte, mi történik Olaszországban. Nem tudtuk, hogy mivel állunk szemben, mindenki félt, úgy az átlagemberek, mint az egészségügyi dolgozók. Rengeteg felajánlást kaptunk, tapsoltak nekünk az erkélyekről, sok segítséget és szeretetet kaptunk. Persze lehetett sejteni, hogy nem tarthat ez örökké, féltem attól, hogy ez meg fog törni. Az emberek megunják a bezártságot, megunják a koronavírust és utálni fogják ezt az egészet, márpedig az első kézzelfogható ember, akit ezzel kapcsolatban szemtől szemben utálni lehet, az pont az egészségügyi dolgozó. A maszk kampánynál aztán megérkezett az egészségügy iránti ellenszenv, mert mi voltunk azok, akik folyton kongattuk a vészharangot. A második hullám durvább novemberi berobbanásával ez azonban megint változott: egyre többen lettek olyanok, akinek a rokonságában vagy családjában lett valaki beteg. Kézzelfogható közelségbe került hozzá a vírus. Most már újra jönnek felajánlások, látjuk, hogy sok ember kedvesen fordul oda hozzánk, de ez már nem olyan, mint az első hullám idején volt.
Mikor volt a mélypont az egészségügyi dolgozók megítélése szempontjából?
Szeptemberben és októberben. Októberben az AKUT Szakasz Facebook-oldalamra kitettem egy posztot arról, hogy viselj maszkot, annak viselésével kapcsolatos előnyöket részletezve. Majdnem lenyeltek keresztben. Elképesztő, milyen üzeneteket kaptam. Idővel aztán egyre kevesebb lett az ellenkező, de máig van egy szűk, de zajos és durva tábor: sajnos ők azok, akik miatt az emberek nem szeretnek kommentelni.
Már azon röhögünk kínunkban, hogy gyakorlatilag elég orrnyeregtől homlokig sminkelni, mert úgyis csak annyit látnak belőlünk az emberek (Fotó: magánarchívum)
Te még beleállsz az ilyen küzdelmekbe?
Szerencsére nem kell beleállnom. Van egy kemény mag az AKUT Szakaszon, akik felveszik a kesztyűt. Nekem már csak nagyon ritkán kell beavatkoznom. Legutóbb pont az váltott ki heves reakciókat, hogy beadattam magamnak az oltást.
Szlávik János nemrég nyilatkozta, hogy az egészségügyi dolgozók között is akad egy oltásellenes réteg. Erről mit gondolsz?
Én is bizonytalan voltam az oltás miatt, hiszen az ember mindenben bizonytalan, amit nem ismer. Muszáj tájékozódni, mielőtt döntést hozunk. Én ezt megtettem, és arra az elhatározásra jutottam, hogy van értelme az oltást beadatni. Elégedett voltam azokkal az információkkal, amiket kaptam a Pfizer vakcinájáról. Tizennyolcadikán megyek a másodikra, és nagyon remélem, hogy az idősebb szüleim is meg fogják kapni. Mindenkit arra biztatok, hogy oltassa be magát. Folyton kérdezik, hogy nem veszélyes ez? Erre csak azt tudom mondani, hogy szerintem Budapesten karácsony előtt bemenni egy bevásárlóközpontba veszélyesebb ennél.
Az első hullámban ott volt a nagy félelem az ismeretlentől, utána jött a várakozás feszültsége a következő hullám érkezése miatt, a második hullámban pedig az irtózatos nyomás és túlterheltség. Mit gondolsz, az egészségügyi dolgozók melyiket viselték a legnehezebben?
Az első hullámban iszonyatosan féltünk. Bent ültünk egy csont üres sürgősségin, az emberek nem mertek kórházba jönni. A tévében minden teli volt fulladós betegekkel, mi pedig vártuk, mikor érnek el hozzánk, és milyen lesz ellátni őket. Borzasztó megterhelő, ha az ember folyamatosan félelemben él. A második hullámban már mindezt elkezdtük megtapasztalni, októberben már egyre több fulladós beteget vettünk fel. Egyre többször találkoztunk olyan hétköznapi összeomlásokkal, amikor bejött egy beteg fiatalember, és előttünk omlott össze, mert rájött, hogy a szülei is ott voltak az esküvőjükön, ahol már vélhetőleg betegek voltak, így másokat is fertőzhettek. Két hét múlva pedig jött be az anyuka meg az apuka betegen. Családi drámákat néztünk végig. Láttuk, milyen az, amikor 59 éve házasságban élők közül behozzák az idősebbet, és mi 6-8 órán keresztül küzdünk az életéért, és abban a pillanatban, ahogy a beteg meghal, megszólal a telefonja, és pont a felesége hívja. A második hullámban már az ilyen megélt eseményekben törtünk össze. Ez egy folyamat, aminek most a záró szakasza nagyon rossz.
Történhet annyi tragédia körülötted, hogy egy idő után érzelmileg immunissá válj az ilyen szomorú eseményekre?
Nem. Érzünk, és ezt cipeljük magunkkal. Abban lehet érezni a különbséget, hogy már nem beszélünk róla. Ez nagyon rossz. Onnantól kezdve, hogy az ember már nem tudja ezt magából kibeszélni, csak viszi magával, és gyűlik, gyűlik, gyűlik. Ez meg tudja gyorsítani a kiégés folyamatát. Sebzett lelkű gyógyítók leszünk. Tele leszünk fájdalmas sebekkel, amik folyamatosan nyomják az életünket. Ha majd eljön az a világ, amiben már nem kell félni a koronavírustól, ennek látványos hatása lesz.
Baji Anikó a Richter Anna-díjjal (Fotó: magánarchívum)
Már régóta tart a második hullám. Meddig lehet folyamatosan a maximumon vagy azon is túl teljesíteni?
Az emberek egyre fásultabbak. Olyan alapvető dolgok hiányoznak nekünk, hogy nem tudunk szépen felöltözni, nem tudunk társaságba járni, nem tudjuk a hétköznapi társadalmi életünket élni. Monotonitásban vagyunk. Hazamegyünk, alszunk, felöltözünk, felvesszük a munkaruhánkat és Covid-ellátók leszünk. Hiába megyünk el fodrászhoz, nem tudjuk megmutatni a szép hajunkat, mert rögtön össze kell fogni a védőruha miatt. Már azon röhögünk kínunkban, hogy gyakorlatilag elég orrnyeregtől homlokig sminkelni, mert úgyis csak annyit látnak belőlünk az emberek. Én például odáig mentem, hogy már műszempillát rakattam fel magamnak, hogy megspóroljam a szempillaspirált, mert ha izzadok a ruha alatt, az csípni kezdi a szememet. Ahogy megérkezik a beteg, az agyunk átkapcsol egy vészhelyzet üzemmódra, mivel el kell viselnünk a fokozódó nyomást, erre lettünk kiképezve. Ez a fokozódó nyomás azonban egyre többször volt egyre nagyobb, és hazamenve egyre kedvetlenebbé váltunk. Az emberek nagy része a depresszió felé hajlik. Már nem a nagy röhögéseket éljük meg egymás mellett ülve, hanem egyszerűen csak ülünk ott csendben. Nem beszélünk, és ez a legrosszabb.
Ha lecseng a koronavírus, szerinted várható egy nagy felmondási hullám az egészségügyben?
Fel kell mérni, mekkora lesz az elvándorlási kedv a koronavírus miatt. Pont tegnap beszélgettünk arról, hogy nézegettük a repülőjegyeket, hogy hová szeretnénk utazni. Egyre több embertől hallom, hogy elmegy szabadságra, de csak oda vesz repülőjegyet, vissza nem. Sokan mondják, hogy jó lenne egy olyan szakmában dolgozni, ahol nem vagyunk kitéve veszélynek, és nem kell az emberi szenvedést ilyen közelről nézni. Egyre több ember fejében fogalmazódik meg, hogy jó lenne másként élni. Bevallom, sokszor bennem is megfogalmazódott. Annyi mindent láttam már az egészségügyből, hogy nem biztos, hogy ennél többet is akarok látni. Akinek szerencséje van, annak van másik szakmája, és ő könnyebben tud továbblépni.
Neked is van.
Kommunikáció-média szakon végeztem. Nem tudom 68 évesen elképzelni magam a triázsfülkében.
Az átvezényelhetőség mekkora lelki terhet jelentett a szakmában?
Ennek van egy lelki dinamikája. A koronavírus elleni harcot együtt kezdtük el, minden egészségügyi dolgozó a maga helyén, a saját környezetében, a saját vezetőivel, a saját kollégáival és barátaival. Ismerték egymás erősségét és egymás gyengéit is. Amint kiderül, hogy átvezénylésekre fog sor kerülni az ország más részeibe, az ember ahhoz a kevéshez ragaszkodik, amit az adott válsághelyzetben a magáénak tudhat, és ez nem más, mint a megszokott környezet a megszokott kollégákkal. Ha felmerül a lehetősége, hogy az anyakórházból kiszakítanak minket, az egy borzasztó lelki megterhelés. Nem elég, hogy koronavírusos betegekkel kell foglalkozni, mindezt egy másik városban és másik kórházban kell tenni, idegen emberek között. Az anyakórház sok kollégának a második otthona. Rettegtem tőle, hogy elveszíthetem. Életemben nem féltem így semmitől. Ha kaptam volna egy átvezénylést vidékre, biztosan megtörtem volna.
Akivel mégis megtörtént, hogyan tudta feldolgozni?
Nagyon sok múlt a fogadó kórházon. Októberben indítottam egy zárt csoportot az AKUT Szakasz oldaláról Vörös Zóna néven az átvezényelt egészségügyi szakdolgozóknak. Ma már több mint hatezer tagja van. Az volt az értelme, hogy az átvezényelt emberek megtalálják egymást. Ha valakit átvezényelnek A pontból B pontba, akkor a B pontban lévő kollégák tudjanak neki segíteni, hogy mit kell tudnia az adott városról és az adott intézményről. Ez egy támogató csoport, ami talán kicsit megkönnyítette az átvezényelt dolgozók helyzetét. Ismerek olyan egészségügyi dolgozót, akit átvezényeltek, és ez ugyan lelkileg kicsit megviselte, az elmúlt időszakban mégis rengeteget tanult és fejlődött ennek köszönhetően.
A naplókönyvedben azt írtad, hogy heti háromszor beszéltél telefonon a pszichológusoddal, hogy segítsen átvészelni ezt a mostani helyzetet. Telefonon ugyanolyan hatásosan tud segíteni egy pszichológus, mint személyesen?
Az első hullámban sűrűbben beszéltem a pszichológusommal. Fontos volt, hogy egy olyan emberrel tudtam beszélgetni az érzéseimről, aki nincs az egészségügyben, ugyanakkor ismer engem. Meg tudott nyugtatni, és tudott nekem olyan kérdéseket feltenni, amikben benne szerepelt a válasz is. Közösen felállítottunk egy rövid és egy hosszú távú célt is a Covid idejére. A naplóírás például ennek köszönhető. Fontosnak tartom, hogy dokumentáljam ezt, mert ez egy történelmi időszak, érdekes lesz tíz év múlva visszanézni rá. Az, hogy a beszélgetések telefonon történtek, nem annyira számított: a beszélgetés volt a lényeg. Az Arctalan hősöket és a Medspot alapítványt pont azért szerettem meg, mert abban szeretnének segíteni az egészségügyi dolgozóknak, hogy legyen kivel beszélgetniük. Biztosítanak tréninget, pszichoterápiát, vagy amire szükség van. Beszéltetni kell az egészségügyi dolgozókat, és ne csak egyéni beszélgetések legyenek. Mivel ez egy csapatmunka, fontos, hogy csoportban/csoportként is beszéljünk egymással, amibe beletartozik a betegszállítótól kezdve az orvosírnokon át az osztályvezetőig mindenki. El kell majd köszönnünk ettől a korszaktól, és el kell tudjuk engedni, hogy tovább tudjunk lépni.
Az anyakórház sok kollégának a második otthona. Rettegtem tőle, hogy elveszíthetem (Fotó: magánarchívum)
Az egészségügyben dolgozók többsége hisz a pszichológiai segítségnyújtás eredményességében?
Én nagyon sokáig nem hittem a pszichológiai segítségnyújtásban. Mindig azt mondtam, hogy a léleknek nincs tájanatómiai helye a szervezetben, és mivel nem tudom meghatározni, hogy hol van a lelkem, ezért gyógyítani sem tudom. Ez egy nagyon ostoba hozzáállás volt részemről. Az első pszichológusom vezetett rá, hogy a kommunikáció alapja maga a pszichológia. Elkezdtem hinni benne, ezért minél több kollégámat biztatom arra, hogy foglalkozzon ezzel a területtel is, és kezdjen el pszichológust keresni. Ez a munka vírushelyzet nélkül is elég stresszes, bőven van mit kibeszélni magunkból. Ennek nagy segítsége van a kórházak szempontjából is a humán erőforrás megtartásában.
Mit gondolsz, túl vagyunk már a második hullám csúcsán? Lesz harmadik hullám?
Mióta Angliában felütötte a fejét a vírus gyorsabban terjedő mutációja, kapjuk a kint dolgozó kollégáktól a vicces savazást, hogy nemsokára hozzánk is elér. Én egyelőre azt érzékelem, hogy csökkennek az esetszámok, bent a kollégákban is érezhetően csökkent a feszültség. Kicsit olyan ez most, mintha már látnánk a fényt az alagút végén. Persze a karácsony még megmutathatja az oroszlánkörmeit, és emiatt még emelkedhetnek a mutatók. Most kicsit megkönnyebbülhetünk, de teljesen kiengedni nem szabad, sem az egészségügyi dolgozóknak, sem pedig a civileknek. A maszkviselésnek és a távolságtartásnak még egy darabig fontos szerepe lesz. Nagyon remélem, hogy tavasszal már egy kerthelyiségben kávézhatok a barátaimmal. Ez a fajta szabadság már nagyon hiányzik nekem. Ahogy a konditerem is.
Részlet az Egy triage naplója – A második hullám című naplóregényből (Alexandra kiadó)
Éjjel egy fiatal asszonyt hoztak be a mentők. Nemrég adott életet a harmadik gyermekének. Lázas volt, fájt a feje, és ami új volt számomra: fájt a szeme. Mindkét szemének fájdalmára panaszkodott. Szorosan összecsukva szemeit, kezébe temette arcát. Akár egy gyermek, aki nem akarja meglátni a rosszat. Eszembe jutott, hogy egy korábbi, tüneteket lajstromozó posztomban egy olvasó, egy kolléga említette a szemfájdalmat. Lázasan kutattam gondolatban a posztot, majd felhívtam egy vidéken dolgozó barátomat, hogy megerősítést nyerjek:
– Szia, Ancsa vagyok, épp gályaidőn. Zavarhatlak?
A régi barát és kolléga meglepődve fogadta a hívásomat.
– Éjjel van, drága barátnőm, és ha épp alszom?
– Ugyan, te sosem alszol, ahogy én sem – törtem meg a meglepettség pillanatát viccelődve, majd gyorsan hozzátettem:
– Az imént posztoltál a Facebookon. Gondolom, álmodban nem tennéd…
Hangos nevetésben tört ki a régi cimbora, majd megadva magát megkérdezte, hogy miért hívtam. Elmondtam neki a szemfájdalom miatti kételyeimet és a magas lázat. Azt mondta, hogy ez így megáll a lábán, mert sajnos tényleg tünete lehet a koronavírus-fertőzésnek. Megköszöntem a segítséget, és a székre rogytam. Úristen, hogy fogja ellátni a gyermekeit ez a szegény asszony a következő pár hétben?! Elkülönítettem, és finoman jeleztem neki, hogy a köpeny és a vastag maszk és sapka helyett szkafanderbe öltözött orvos és ápoló fogja megvizsgálni. Kértem, hogy próbáljon meg koncentrálni, és felidézni az elmúlt egy hetet, majd a kínzó tüneteket az első megjelenéstől kezdve. Mielőtt kiléptem az ajtón, visszafordultam:
– Hányan élnek egy háztartásban?
– Hatan. Anyukám, a férjem, a három gyermekem és én.
Behunytam a szemem, és nem mertem tovább kérdezni, mert tudtam, belül éreztem, hogy nem esne jól több fájdalmas információ.
– A férjem tanár – szólt utánam az asszony. – Tegnap óta lázas. Most ő vigyáz a gyerekekre.
