„Őszinték leszünk… Kórházban dolgozóként nagyon nehéz megélni a tavaszi szeretet- és elismeréshullám után, hogy egyre több agresszióval, meg nem értéssel, méltatlan számonkéréssel és kifogással találkozunk mind a közösségi oldalaink kommentjeiben, mind kórházunk épületében” – posztolta Facebook-oldalára a Bethesda Gyermekkórház még szeptember közepén. Mint írták, megértik a feszültséget, de az ott dolgozók „nem érdemlik meg azt a méltatlan hangnemet, ami sajnos egyre jellemzőbb”. A téma azóta többször előkerült: október közepén az InfoRádiónak nyilatkozta a kórház kommunikációs vezetője, hogy a helyzet nem javult, sőt, egyre gyakoribb a kiabálás, a fenyegetőzés, volt, hogy rendőrt is kellett hívni. Tettlegességre szerencsére még nem került sor.
Az agresszió a koronavírus hirtelen visszatérésével jelent meg a kórházban, és a járványgörbe emelkedésével vált egyre súlyosabbá, párhuzamosan azzal, hogy (legalábbis az erről szóló Facebook-csoportok létszáma és a kommentek tartalma alapján) egyre többen vannak a járványtagadók, vagy, ahogy magukat szeretik hívni: Covid-szkeptikusok és a „normális életért” tüntetők. Utánajártunk hát, mi a helyzet a Bethesdában, hogyan kezelik az ideges szülőket, és hogy hogy viselik ők maguk a rohamosan növekvő esetszámokat és ijesztő halálozási adatokat. Kiderült: bár extrém esetek akadnak, a kórház dolgozói szinte mindig képesek megtalálni a közös hangot.
Fotó: Neményi Márton
„Tavasszal szó szerint szeretetbomba érte el az egészségügyben dolgozókat, soha ennyi tapsot, adományt, pizzát, virágot, jó szót nem kaptunk, mint az első hullám idején” – nyilatkozta az nlc-nek a kórház kommunikációs vezetője. „Szeptemberben robbant a bomba, Facebook-oldalunkon agresszív maszkellenesek, járványtagadók, kétkedő szülők kommenteltek, amikor egy-egy szabály betartására kértük a szülőket. Kórházunk triázspultjánál (ahol az épületbe belépőket ellenőrzik, vannak-e tüneteik – a szerző) is előfordultak a hangosabb szóváltások, és igen, sajnos volt olyan helyzet, amikor egy-egy ilyen helyzet szóbeli fenyegetéssé fajult.” Tamásné Bese Nóra szerint a leggyakoribb probléma, ha mindkét szülő ragaszkodik hozzá, hogy a gyermekkel maradjon, pedig tudják jól, hogy a szabályok szerint csak az egyikük lehetne mellette. „Ez is a gyerekekről szól, mert az a célunk, hogy minél szellősebben, a fertőzés lehetőségét minél jobban elkerülve tudjuk ellátni őket. Ha a triázsnak nem sikerül megállítania a szülőket, akkor az orvosnak kell kiküldenie egyiküket, ez már egy megalázó helyzet, s a gyermek is nehezebben érti így, mi történik körülötte. De munkatársaink a végsőkig kitartanak a kommunikáció mellett, s az esetek legnagyobb részében együttműködnek a szülők.”
Olyan ez, mint a gyász, fogalmazott Tamásné. „Miután tavasszal elveszítettük a korábbi normális életünket, a kezdeti sokk után a kontrollált, tevékeny fázis jött, amikor úgy érzi az ember, a konkrét cselekedetek (taps, adományozás, önkéntes munka) segítenek értelmet találni a mindennapokban. Aztán jön a düh, harag fázisa, amit megtapasztaltunk a társadalom és időnként a szülők viselkedésében is. Aztán következik az (elfogadás előtti) alkudozás fázisa, amikor már mindenki együttműködőbb, csak megússzák valahogy, meggyógyuljanak, ellátást kapjanak. Nekem úgy tűnik, ezt éljük most. Csendesednek a kedélyek, ami fontos is, hiszen hosszú távra kell berendezkednünk, és tartósan betartanunk és betartatnunk kellemetlennek tűnő szabályokat.”
Az igazi nehézséget most a maszkoktól megijedt kisgyerekek jelentik, akiket nehéz lenyugtatni úgy, hogy nem tudnak rámosolyogni, főleg, hogy gyakran az anyjukat is először látják így. Ezt pedig már Juhász Anna, a sürgősségi és belgyógyászati ambulancia vezető asszisztense mondta, aki hosszasan mesélt nekünk arról, milyen az élet a második hullám tetején. (Vagyis reméljük, ez már a teteje.) Közben pedig beleshettünk a munkájába is. A továbbiakban szó szerint idézzük.
Juhász Anna (Fotó: Neményi Márton)
Egy kicsit olyan ez a két, egyébként egybeolvadó osztály, a sürgősségi és a belgyógyászati, mint egy háziorvosi rendelő, csak éppen sürgősségi háttérrel: akad itt röntgen, fül-orr-gégészet, vérvétel, labor, sebészet, ha pedig kell, elirányítjuk a beteget más szakrendelésre, ambulanciára.
A járvány előtt sokszor tapasztaltuk, hogy indokolatlanul hozzák be a gyereket, mintha csak leugranának a háziorvoshoz, amikor ő már nem rendel.
Volt, hogy beszaladt a szülő az óvodából azzal, hogy fáj a gyerek hasa, vagy azzal, hogy 37,2-es „láza” van, esetleg talált egy gyanús, „ijesztő” elszíneződést a bőrén, amiről, amikor megkapargattuk, kiderült, hogy olajfolt.
Ezek persze extrém esetek, szerencsére a legtöbb esetben tényleg indokolt, hogy itt legyenek. Az itteni szülők nagyon kényelmes helyzetben vannak, frekventált területen vagyunk és bármikor bejöhetnek. Mindenkit fogadunk a sürgősségi ambulancián, nem küldünk el senkit. Most már persze más a helyzet a Covid és a belső átszervezés miatt: tovább kell küldenünk azt, akire nincs kapacitásunk és nem hozzánk tartozik területileg, persze egyeztetés és vizsgálat után.
Az év elején mindenki a külföldi médiát figyelte, azt, hogy hogyan alakul a vírus terjedése, és hogy hogyan érkezik majd hozzánk. Láttuk a videókat, a heroikus küzdelmet. Aztán eljött március közepe, felállt az operatív törzs és egy pillanat alatt lecsökkentették a kórházak ellátottságát. Egyik napról a másikra kellett átszerveznünk az ambulanciát. A betegek pedig eltűntek. Eleinte kevesebben jöttek, aztán alig, aztán egy sem, a nagyon-nagyon indokolt eseteket leszámítva. A telefonos segélykérés viszont jócskán megnövekedett. Vegyes érzelmekkel, az ismeretlentől való félelemmel töltött el mindenkit a helyzet, a szülőket különösen. Ők eleve bizonytalanságban élnek, ha beteg a gyerekük, ha ehhez társul egy járványhelyzet, amivel nem tudnak mit kezdeni, még nagyobb az érzelmi hullámzás.
A szülőnek, ha beteg a gyerek, köré fonódik, beszűkül a tudata. Csak rá koncentrál. Ez teljesen természetes.
Juhász Annáék munka közben (Fotó: Neményi Márton)
Nemcsak az indokolatlan esetek maradtak el, hanem sokszor az indokoltak is: inkább vártak, jobban lesz-e a gyerek, esetleg hívták a háziorvost. Végül azért mindenki eljutott hozzánk, akinek el kellett jutnia. Bizonyos tekintetben sokkal kontrolláltabb, átláthatóbb lett a rendszer. A szülők jobban támaszkodnak a háziorvos kompetenciájára, érzékenységére, hagyják, hogy ő döntse el, mikor indokolt a kórház. Méghozzá úgy, hogy nem is látja a gyereket.
A fejlettebb egészségüggyel rendelkező országokban már alapjáraton is a fenti rendszer működött, nálunk azonban egészen más az egészségügyi kultúra, máshogy szocializálódtak a szülők. Régen akkor kértek segítséget az orvostól, ha otthon nem tudtak valamit megoldani. Mára viszont megszűntek a háromgenerációs háztartások:
a házi orvoslásban tapasztalt nagymama helyett az internetet kérdezik, onnan várnak segítséget. Ez pedig nem szerencsés. A nagymama tudta, hogy kell lázat, fájdalmat csillapítani.
Tavasszal messziről láttuk a félelmet a szülőkön: aki be is hozta a gyereket, megállt a kórház kapujában, nézte, beléphet-e, mit tegyen, merre menjen. Mi már akkor bevezettük a triázst, hőmérsékletméréssel, védőfelszereléssel, távolságtartással. Járható út volt, megoldottuk. Igaz, nem volt tömeg, volt, hogy egy-egy óra is eltelt új beteg nélkül. A hurutos betegeket is el tudtuk különíteni. Rendkívüli empátiát érzékeltünk a szülőkön, olyan empátiát, amit a magyar egészségügyben korábban nem tapasztaltunk. Akkor úgy tűnt, talán megmarad ez az együttérzés, nagyobb együttműködéssel dolgozunk majd együtt, hiszen a gyerek gyógyítása pontosan ez: közös munka a szülőkkel.
A galériában szereplő képek még március elején, a vészhelyet kihirdetése előtt készültek a Bethesda csecsemőosztályán
A második hullám várható volt a nyári programoknak, a belső turizmusnak hála. Az is fontos azonban, hogy a szokásosnál jóval kevesebb most a hurutos megbetegedés: egyrészt megoldják otthon, másrészt nagyon szigorú a távolságtartás az oktatási intézményekben. Azzal, hogy a gyerek már egy kis náthával, köhögéssel sem mehet iskolába, aki pedig mehet, annak is mérik a testhőmérsékletét, elejét vették a hurutos tünetekkel járó fertőzéseknek, kontrollálják a megbetegedéseket. Azok a gyerekek, akik egyébként lazán járnának iskolába folyamatos felső légúti tünetekkel, most nem fertőzhetnek meg senkit.
A koronavírust nem fékeztük meg, de a nyár végi hurutot igen.
Akárhogy is, eljött az ősz, egyre több beteg érkezett, mi pedig egy kicsit úgy éreztük magunkat a kollégákkal, mintha lövészárokban lettünk volna: nem tudtuk, mikor jön a robbanás, illetve a pillanat, amikor valaki közülünk is beteg lesz. Ekkorra azonban már jól szabályozott rendszerben dolgoztunk és dolgozunk ma is, a munka minden fázisában. Felkészültek voltunk, a beöltözés, a betegek elkülönítése, a tesztek, tehát azok a helyzetek, amiket korábban nem ismertünk, az élet részei lettek őszre. Nem jósolgattunk, igyekeztünk az adott napban élni és tenni a dolgunkat. Védőfelszereléssel mindig jól elláttak, nem volt rossz tapasztalatunk közvetlenül ezen a téren. Kis, egyházi gyermekkórház vagyunk, nem mi vagyunk a frontvonalban. Külön műszakokkal, home office-szal megoldottuk azt is, hogy ugyanazon teamek tagjai ne találkozzanak egymással, ami fantasztikus eredmény: ha ugye valaki megbetegszik vagy pozitív lesz a tesztje, a közvetlen kontaktjait is otthon kell tartani. Ha itt ilyesmi történik, kontaktok híján csak az adott személy megy karanténba.
A Heim Pál a kijelölt Covid-központ gyermekeknek, ezt azonban sok szülő nem tudta. Mostanra talán már elterjedt. Ha tehát gyanús esettel érkeznek, akkor is fogadjuk őket, teszteljük, elkülönítjük, ha kell, átirányítjuk. Kicsit szűkös a hely, de megoldjuk. A koronavírus gyanúja egyébként legfeljebb út közben merült fel, senki sem érkezett úgy, hogy köhög a gyerek, biztosan covidos.
Van valami félelmetes, stigmatizáló abban, hogy kimondjuk: koronavírusos.
Ez talán most kezd elmúlni, de a Covid-gyanút még mindig nem mondják ki a szülők. Nekünk persze minden új beérkezőhöz úgy kell hozzáállnunk, mintha covidos lenne; elkülönítjük, ha negatív a tesztje, hurutos megbetegedésként kezeljük, ha pozitív, átirányítjuk a Heim Pálba. Az első hullámban egy pozitív esetet sem találtunk. Most már akadnak, de a gyerekekre még mindig jóval kevésbé veszélyes a vírus, mint az idősebbekre.
Mindenkiből más érzelmeket vált ki, ha a gyereke kórházba kerül. Sokszor még a szülők sincsenek tisztában azzal, mennyire megterhelő ez. Ami a kiabálást, a személyzet alázását illeti: ez a feszültség mindig a bizonytalanságból fakad. Abból, hogy berohan a szülő egy lázas csecsemővel, kisgyerekkel, és nem tudja, mire számíthat. Ez a feszültség mindenkiben benne van, az emberi természet része. A mi dolgunk ilyenkor az, hogy megnyugtassuk, hogy ott legyünk mellettük, orvosok és szakdolgozók is.
Fotó: Neményi Márton
A szülők összességében nagyon fegyelmezettek. Betartják a triázst, a maszkot pedig elfogadják, sőt, mindenkin eleve van, a kérdőívet is kitöltik. Úgy érzem, ez még meg is nyugtatja őket. Persze, hogy megjelennek a szkeptikusok és a tagadók, ha az embereket kimozdítjuk a komfortzónájából, nekünk sem könnyű napi tíz-tizenkét órát maszkban tölteni. Abban a pillanatban azonban, hogy egy szülő a gyerekét kezdi félteni, mindjárt más a helyzet: megérti, miért kell a maszk, a fertőtlenítő. Nincs olyan, hogy nem fogadják el a védekezést szolgáló intézkedéseket.
Nem is a szülők jelentik a legnagyobb kihívást. A legnehezebb az, hogy a kisdedek nem látják az arcunkat.
Az idősebb gyerekek is félnek, ha bekerülnek egy idegen helyre, a csecsemőkkel és a két-három évesekkel azonban különösen nehéz. Nekik még nem tudjuk elmagyarázni, miért kell ez, a sok kisgyerek ráadásul az anyját is akkor látja először maszkban, amikor megérkeznek ide. Ez, és az, hogy hirtelen ott áll körülötte egy csomó maszkos ember, félelemmel tölti el. A fizikális vizsgálatot is megnehezíti mindez: a hallgatózás, a torokváladék ellenőrzése elől elhúzódik, ha le kell fektetni – márpedig le kell –, az eleve vesztett pozíció. Ettől csak még jobban fél. Elég komoly pluszfeladatot ad. Nagyon sokat segít, ha a szülő magabiztos, ha a puszta jelenléte biztonságot ad.
További cikkek a témában
Liptai Claudia megmutatta lányát, Pankát gyönyörű szép esküvői ruhába bújva
Anyaotthonba került a 17 éves anya, akinek a kisbabáját patkányok harapdálták össze
Meghalt Azahriah menedzsere, Ferich Balázs
Nőként kezdett új életet Németországban a megasztáros Szecsődi Kari
Csillagjegyek, akik remek hétvége elé néznek
Sztárok, akik a nagyszüleiket vitték a vörös szőnyegre
Geszti Péter Gryllus Dorkáról: „Húsz év távlatából is azt érzem, nekünk akkor találkozni kellett”
