37 éves vagyok. Az elmúlt három évben sokféle harcom volt a testemmel és az étkezési szokásaimmal: ismerem a túlevést és a koplalást is. Láttam 33 kilós, anorexiás felnőttet, ahogyan 180 kilós fulladó harmincast is. Szerencsés vagyok, mert nekem volt lehetőségem segítséget kérni, és nemcsak a testemmel, de a lelkemmel és a mentális egészségemmel is foglalkozni. Sokan viszont közel sem ilyen szerencsések, mások rettegnek beszélni a problémáról, vagy nem is látják a saját betegségüket. Éppen ezért van szükség olyan tömegesen elérhető hiteles platformokra, mint a test.tudat, melynek egyik alapítója, Doma Valentina végzett dietetikus és pszichológia szakos hallgató, a másik pedig Scheller Virág klinikai-egészségpszichológia hallgató, táplálkozási tanácsadó.
„A szakdolgozatomat az evészavarokról írom. Amikor elkezdtem beleásni magam a témába, rájöttem, hogy sokkal több embert érint ez a betegség. Olyanokat, akikről nem is tudunk, mert nem jutnak el a klinikumba” – meséli Virág arról, hogyan jött a test.tudat ötlete. Virág pszichológiai oldalról közelíti meg a témát, míg Valentina dietetikusként a táplálkozással kapcsolatban szeretné informálni az embereket. A végeredmény egy főleg a testképzavarral, evészavarokkal és dietetikával foglalkozó felület lett, amit 2020 novemberén indítottak. A lányok az önértékelés növelésén, a betegségtudat felismerésén és a segítségkérés fontosságán túl olyan kreatív posztokat is készítenek, melyek például arról szólnak, hogy egy belgyógyász hogyan tud segíteni egy evészavaros személy gyógyításában. „De olyan alapfogalmakban is edukációra szorulnak az emberek, mint a kalória jelentése, vagy a tápanyagok összetétele” – mondják.
Doma Valentina és Scheller Virág, a test.tudat alapítói
A szénhidrát nem mumus
Virág és Valentina munkájára többek közt azért is nagy szükség van, mert olyan területet karoltak fel, amelyre TB-alapon nagyon nehéz segítséget találni. „Szívesen adjuk át a tudásunkat ezen a felületen. Úgy véljük, hogy a dietetikát és a pszichológiát egyszerűen nem lehet szétválasztani ezekben az esetekben. Az evésnek mindig van egy lelki faktora, ugyanakkor az evés egy biológiai folyamat, amire szükségünk van. Kezelni kell a lelket, és figyelni kell az egészségügyi vonzatra. A kulcs a tudatosságban van. Legyünk őszinték, és mondjuk ki, hogy a szénhidrát nem valamiféle ijesztő szó, és nem holmi mumus. Szénhidrátra a szervezetünknek szüksége van, mégis sok embernél látom, hogy átugorja a szinteket, és egyik napról a másikra kivágja az életéből a szénhidrátot. Óriási lépés ez, ami a legtöbb esetben bukáshoz vezet.”
Valentina szerint „a diéta már mint kifejezés, és amit tévképzetben mögé gondolunk, veszélyes. Benne van, hogy időszakosan csinálunk valamit, amiből aztán következhet a jojó-effektus. Mennyi influenszernél látjuk, hogy csináld meg ezt a villámdiétát, és szuper skinny leszel. Hatalmas tévút ez. A diéta vége után jön, hogy muszáj megjutalmaznom magam, aztán ismét elindul a hízás. A cél, hogy kis lépésekben változtassunk, és tiltások helyett arra fókuszáljunk, amit szabad. A megoldás az életmód szintjén történő változás, ami hosszú távon is tartható” – mondja Valentina, aki szerint növekvőben vagy egy másik probléma is, amely kapcsán alapvetően egészséges emberek állnak át ok nélkül valamilyen mentes étkezésre. „Ilyen eset, amikor valaki nem eszik glutént, pedig nem allergiás rá. Nyilván pozitív változás figyelhető meg majd nála, mert több gyümölcs és zöldség kerül az étrendjébe, de ettől még a glutént nem kell száműzni.”
Az étel nem rossz
Visszatérő gondolat a drasztikus diétákat követők fejében az is, hogy az „étel rossz” – a lányok szerint ezt is ideje lenne elfelejteni. „Az étel az étel. Ha megeszek egy zacskó chipset, akkor ne legyen már bűntudatom miatta, mert nem követtem el bűnt. Ez nem rossz dolog. A mértéken van a hangsúly” – mondja Virág. Persze máshogyan hat ez a mondat egy anorexiával harcoló, kórosan sovány, és máshogyan egy kórosan elhízott ember esetében. „Amikor például idős, elhízott, kórházi páciensekkel találkozom, akkor nekik nem mondhatom, hogy menjenek le az edzőterembe, de azt sem, hogy ne egyen meg egy fél kakaós csigát reggelire. Azt szoktam mondani, hogy Józsi bácsi, mi lenne, ha mostantól a boltba gyalog menne, aztán a távolabbi boltba sétálna el bevásárolni. Ez számára is egy kézzelfogható, elérhető változás. Nem óriási, de sikerélményt hordoz magában. Az egészségtudatosság nem ott kezdődik, hogy heti 4 napot töltünk az edzőteremben. Ez lehet a séta is” – részletezi Valentina. Azt sem lehet elfelejteni, hogy a mozgás nem lehet egy kényszeres megoldás a fogyásra. A mozgás megoldás a szorongásunk csökkentésére, ami út a mentális egészség felé.
Elfelejtették a férfiakat
Virág és Valentina szerint a nők egyre elfogadóbbak és nyitottabbak a témára, míg a férfiaknál most erősödnek fel igazán azok a mondatok, hogy: „Miért kopaszodsz?”; „Miért nem vagy elég izmos?”; „Miért van, vagy miért nincs szakállad?” A reklámokban már megjelenik, hogy a telt nő is szép, a striák nem szégyenjegyek, és ez nagyon jó irány, de a férfiakról mintha megfeledkezett volna a szépségipar. A férfi még mindig kigyúrt, izmos, tökéletes a hirdetésekben. Közben pedig az evési zavarosok 5-10 százaléka férfiaknál vehető észre.
Az Instagramon a 18–34 év közötti nők és a 25–34 éves férfiak követik a test.tudat oldalt. „Azt gondoljuk, hogy a testképzavarnak vagy az evészavaroknak nincsen neme. Éppen ezért a posztokban szerepelnek férfi és női alakok. Van köztük szeplős, teltebb, vastag combú, vékony derekú, növekedési csíkkal rendelkező és így tovább. Mert így vagyunk természetesek. Minek mutassunk mást?”
A korosztály összetétele is azt jelzi, hogy a probléma nemcsak a tiniket érinti, hanem kitolódott a negyvenes korosztályig. A különbség ott van, hogy míg a kamaszok és a fiatal felnőttek esetében inkább az anorexia vagy a bulimia van jelen, addig a 30 pluszos korosztálynál az egész napos koplalás után az esti túlevés okozza a legnagyobb problémát. „A harmincasoknál az a legjellemzőbb, hogy vagy tabuként kezelték korábban, vagy nem ismerték fel, hogy a jelenség, amivel küzdenek, az bizony evészavar” – mondja Valentina. És valóban érdekes visszagondolni arra, hogyan kezelte 10-20 évvel ezelőtt egy fiatal felnőtt esetében ezeket a helyzeteket a környezete. Mindennapos volt a „Ne zabálj már annyit!” mondat, de nem hangzott el olyan kérdés, ami a miérttel foglalkozott volna. „Az edukációban van hiány. Ezért fontos a mostani fiataloknál, hogy már a prevencióra helyezzük a hangsúlyt, ne legyenek olyan sötét foltok, mint a mostani Y generációnál.”
Bullying
Hogy a prevencióra mekkora szükség van, arra egy látványos ördögi kör a legjobb példa, ahol a bullying, a testképzavar és az evészavar összeér. Egy kamasz életében mindhárom jelen lehet, ha van rajta 10 kiló súlyfelesleg: tornaóra előtt az öltözőben emiatt csúfolják, vagyis megjelenik a bullying, majd ebből kialakul a szorongás, amely valamilyen evészavarhoz vezethet, vagy szélsőséges esetben önsértéshez, öngyilkossági kísérlethez. „Nagy szükség lenne rendszeres mentálisegészség-órára, vagy inkább workshopra már a felsős tanulók életében. Még gyerekcipőben jár egy hasonló kezdeményezés, amelyben pszichológia szakos hallgatók mennek ki középiskolásokhoz, és évente egyszer, egy edukációs órát tartanak a mentális zavarokkal, vagy a stigmatizáló mondatokkal kapcsolatban. A tapasztalat az, hogy a tanárok és a gyerekek is szívesen megnyílnak ezeken az órákon, és igénylik, hogy több ilyen foglalkozás legyen. Ők is érzik, hogy tele vannak szorongással, harcolnak a bullyinggal, az abuzálással vagy a túlterheltséggel. Ha pedig most nem kapnak segítséget, akkor felnőttként hasonlóan járhatnak, mint a mostani Y generáció.”
Még mindig tabu
Probléma az is, hogy az evészavarokat még mindig tabuként kezeljük. Ha a fejünk, a lábunk, a csípőnk fáj, alap, hogy orvoshoz megyünk. Ha észleljük az evészavarok tüneteit, akkor titkoljuk, elhallgatjuk, szégyelljük. „Változásra van szükség a gondolkodásmódunkban, de ez nem lesz gyors. Viszont egyre több az olyan online, vagy offline sajtótermék, vagy az olyan social kezdeményezések, mint a Mélylevegő projekt, amelyek a mentális betegségek köré épített tabukat próbálják ledönteni, és eljutnak az emberekhez. Nemcsak akadémiai szinten kell párbeszédet kezdeményezni, hanem a tömegeket is meg kell szólítani. Ez pedig generációról generációra fog javulni” – vélekedik Valentina.
„Változásra van szükség a gondolkodásmódunkban, de ez nem lesz gyors”
De nem csak a tabu okozza azt az állapot, hogy elenyésző azok száma, akik segítséget kérnek. „Sokan azért nem mennek szakemberhez, mert nincs annyi tünetük. Sokan vannak a kevert evészavarosok is, akiknél nem lehet egy konkrét betegséget megnevezni. De a legnagyobb baj, hogy a legtöbb evészavarosnak nincs betegségbelátása. Az pedig nem működik, hogy egy felnőtt embert kézen fogunk és kényszeresen elviszünk terápiára. Ezt neki kell meglépnie” – mondják a szakemberek, akik szerint érdemes eggyel tovább is gondolni ezt a folyamatot. „Egy, terápián már résztvevő, tünetmentes, korábban evészavarral küzdő ember életében hamar jöhet hullámvölgy, amikor visszaesés tapasztalható. Ez teljesen normális folyamat, amit meg kell tanulni elfogadni. Tudatosítsuk, hogy ha elakadok, akkor visszamegyek a terápiába. Ez pedig nem bukás vagy kudarc, hanem annak a beismerése, hogy emberek vagyunk, és nem lehetünk mindig jól, mert ez az élet. Csak tudjunk újra segítséget kérni.”
