1982. március 19-én egy egyszerre hajmeresztő és horrorisztikus eseményről adott hírt a pennsylvaniai Evening Herald nevű újság. Eszerint a Rhode Islandi Brown család több tagját súlyos gümókór – mai nevén tuberkulózis, korabeli angol kifejezéssel élve consumption, amit ebben az esetben mondjuk sorvadásnak fordíthatnánk – emésztette, ami a 19. században meglehetősen gyakorinak számított New Englandben: az anyát és a legidősebb lányt már megölte a betegség, a fiatalabbik lány, Mercy éppen rohamosan haldokolt, a fiú, Edwin – akit ugyancsak megtámadott tüdővész – pedig a száraz klímájáról és tüdőszanatóriumairól ismert Colorado Springsbe utazott gyógyulni. Azonban ez sem sokat használt: miután nem sokkal húga halála után hazatért, a betegség gyorsan ledöntötte a lábáról.
Ebben persze még semmi furcsa nincs, hisz mint említettük, a gümőkor valóságos népbetegségnek számított akkoriban. Csakhogy miután Edwin ágynak esett, és félő volt, hogy többé már nem is épül fel, az apa – a bizonyára teljesen összetört és kétségbeesett Mr. Brown – meglehetősen rendhagyó lépésre szánta el magát: a szomszédai segítségével kihantolta nemrég elhunyt családtagjait. Mercy (a kisebbik lány, ha valaki nem emlékezne) teteme volt a legfrissebb, alig kilenc hetes, és a hanyatlásnak pont abban az állapotát tartott, ami ilyenkor megszokott (azaz még bőven felismerhető emberi formája volt), az erei pedig tartalmaztak még némi folyékony vért. Bár a helyi doktor jelezte, hogy mindez teljesen normális, és összhangban van a természet törvényeivel, Brown úr más véleményen volt, úgyhogy
valamilyen célszerszámmal kioperálta lánya belső szerveit, azokat rituálisan elégette, a hamvakat-maradványokat elkeverte némi vízben, majd az így kapott gusztustalan kotyvalékot megitatta Edwinnel.
Aki, csodák csodájára, ettől sem lett jobban: pár hónappal később maga is kiszenvedett.
Linton Park: Exhumáció (forrás: Wikipedia)
Brownék esete nem volt teljesen egyedi: akkoriban ugyanis sokan úgy tartották, hogy a járványt alapvetően a gümőkorban elhunytak terjesztik, akik afféle vámpírként szívják ki az életerőt a még egészséges rokonaikból, barátaikból és a közösség egyéb tagjaiból, ebben pedig még az sem akadályozza meg őket, hogy két méter mélyen vannak eltemetve a föld alatt. Az egyetlen megoldás tehát a hullák kiásása, feltrancsírozása és elégetése (mondjuk akkor talán már érdemesebb lett volna el sem temetni őket). Ezeket a kissé hátborzongató paraszti babonákat és hiedelmeket New England lakói elsősorban Kelet-Európa elmaradott, rurális vidékeiről importálták, bár egyes kutatatások szerint az észak-amerikaiak érdekes módon kevésbé – vagy egyáltalán nem – hittek a vámpírokban és a különféle okkult hókuszpókuszokban; inkább arról lehetett szó, hogy kétségbeesésükben minden módszert ki akartak próbálni, ami esetleg megfékezheti a szörnyű járványt. Még akkor is, ha ehhez a saját anyjuk tetemét kellett puszta kézzel kirángatni a sírból.
Cristóbal Rojas: La Miserija (forrás: Wikipedia)
Az ún. vámpírpánik New England (amit Új-Angliának is szokás nevezni magyarul, de talán az eredeti alak elterjedtebb) csaknem egész 19. századi történetét végigkísérte, és Mercy Brown nagy visszhangot keltő esete után már a helyi, illetve az országos sajtó is kiemelten foglalkozott a témával. Hogy ez az egész őrület mikor és hogyan kezdődött, azt nehéz visszafejteni; elképzelhető, hogy egy 1784-es újságcikkel, pontosabban olvasói levéllel, amely egy bizonyos külföldi csodadoktorról számolt be, aki állítása szerint megtalálta a tuberkulózis ellenszerét. A tudós férfiú egy connecticuti kisvárosban élő családot – Johnsonékat – kezelt, amelynek tagjai közül többeket elvitt már a járvány, ezért azt tanácsolta nekik, hogy hantolják ki két frissen elhalálozott rokonukat, és vizsgálják meg a holttesteket, nem találnak-e bennük növényeket vagy csírákat. A Johnson família megmaradt tagjai így is tettek, kitartásunk pedig meghozta gyümölcsét: a tetemekben némi sóskára bukkantak. Aztán csodadoktor utasítását követve a sóskával együtt néhai szeretteik belső szerveit is kibányászták, majd elégették. Hogy használt-e ez a nagyszerű módszer vagy végül velük is végzett a halálos kór, az sajnos nem derül ki. A levél írója, aki önmagára szemtanúként hivatkozott, mindenesetre közönséges csalónak titulálta az állítólagos csodadoktort.
Azonban ettől függetlenül a vámpírpánik hamarosan már teljes gőzzel dübörgött. Csak néhány példa:
- 1793-ban a Vermont állambeli Manchesterben Isaac Burton gyülekezeti diakónus exhumálta első feleségét, Rachelt, hogy megmentse második feleségét, Huldát, aki gümőkorban haldoklott. Az erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, és a nő néhány hónappal később elhunyt.
- A 19. század végén Daniel Ransom írt emlékirataiban a bátyjáról, az akkor még egyetemista Frederickről, aki 1817-ben halt meg tuberkulózisban. A fiúk apja attól tartott, hogy Frederick a család többi tagjainak életenergiáit csapolja a síron túlról, úgyhogy az elhunytat kiásták, és a szívét egy kovácsműhely tűzhelyén elégették. A gyógymód természetesen fényesen bevált: Daniel Ransom édesanyját és még három testvérét pár év alatt elvitte a tüdővész.
- Az New England-i transzcendentalista mozgalom legnagyobb hatású alakja, a mifelénk (mármint Európában) leginkább csak a Holt Költők Társasága című film révén ismert Henry David Thoreau 1859-ben a naplójában emlékezett meg egy ilyen esetről: „Az emberből teljesen soha nem lehet kiirtani barbár lényét. Nemrég olvastam egy vermonti családról, ahol többeket is elvitt a güműkór. Akik még nem fertőződtek meg, kiásták a legutoljára meghalt rokonukat a sírból, és elégették a tüdejét, a szívét és máját, hogy így akadályozzák meg a betegség terjedését.
Thoreau egyébként 1862-ben, mindössze 44 éves korában hunyt el tuberkulózisban. Arról szerencsére nem tudunk, hogy előtte bármelyik családtagja, esetleg barátja vagy ismerőse hulláját kihantolta volna.
