Meg kell bocsátanod, hogy tovább tudj lépni!
Ismerős lehet neked is a mondat, hiszen a legtöbben találkoztunk már ezzel – a sokszor kéretlen – tanáccsal, szakítás után, vagy ha összerúgtuk a port valakivel. Vallási vezetők, spirituális guruk, sőt, még néhány mentálhigiénés szakember is hangsúlyozza a megbocsátás fontosságát, és mint a belső boldogság és szabadság esszenciájaként emlegetik.
Tény: a megbocsátás valóban a hasznunkra válhat.
Mindannyian mondunk néha olyan bántó dolgokat a szeretteinknek, vagy kevésbé közeli személyeknek, amelyeket nem gondolunk komolyan, de a vita hevében mégis kicsúszik a szánkon. Mint érett személyiségtől elvárható, hogy olyan helyzetekben, amikor mások hibáznak, megértők, elnézők legyünk, és ne tápláljuk a sértettségünket napokig, hetekig, vagy akár évekig. A megbocsátás képessége azt is bizonyítja, hogy nemcsak a születési dátumunk alapján vagyunk felnőttek, hanem a személyiségfejlődésünk sem rekedt meg egy gyermek szintjén, vagyis tovább tudunk lépni a sérelmeinken.
Ám a megbocsátásra való győzködés egyáltalán nincs rendben olyan esetekben, amikor egy mások által okozott traumáról van szó (szexuális bántalmazás, a kizsákmányolás, a fizikai és az érzelmi bántalmazás). Ráadásul az igazán súlyos abúzusok leggyakrabban olyan emberek között történik, akik ismerik és „szeretik” egymást. A nemi erőszak felnőtt áldozatai az esetek 90 százalékában ismerik erőszaktevőjüket. A gyermekkori szexuális visszaélések esetében pedig minél szorosabb a rokonság az áldozat és az erőszaktevő között, annál valószínűbb, hogy az áldozat soha nem fogja felfedni az erőszakot, még felnőttkorában sem. Az ilyen személyes traumát okozó bűncselekmények feljelentése és elítélése kevesebb, mint 5 százalék.
A megbocsátás kultúrája tehát egyértelműen azt is üzeni, hogy ha valakit bántani akarsz következmények nélkül, akkor azt tedd a négy fal között.
Vagyis a „kierőszakolt” megbocsátás gátolhatja azt is, hogy a túlélők feljelentést tegyenek az elkövetők ellen, mivel a bírósági felelősségre vonást, vagy a büntetést gyakran a megbocsátás értékeivel ellentétesnek tekintik.
Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó szerint a szakmán belül is vita zajlik arról, hogy a megbocsátás szükséges-e a gyógyuláshoz.
„A megbocsátás egy folyamat eredménye, ezért nem mondhatjuk valakinek azt, még évekkel később sem, hogy »Miért nem tudsz megbocsátani, olyan rég történt!« Nem kevés szakirodalomban olvasható, hogy még bocsánatkérés esetén sem várható el az áldozattól, hogy megbocsásson” – mondja a szakember.
Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó
Hasonlóan vélekedik Amanda Ann Gregor, akinek egy évtizedes traumapszichoterapeuta tapasztalata van, a Psichology Today számára írt cikkében azt írja, hogy bár a praktizálása során számos kliensénél tapasztalta a megbocsátás jótékony hatását, nem hiszi, hogy ez a gyógyulás Szent Grálja.
(…) nem hiszem, hogy a megbocsátás szükséges a traumából való felépüléshez, mivel sok olyan traumát túlélőt kezeltem, akik anélkül tapasztalták meg a felépülést, hogy megbocsátottak volna a bántalmazóiknak. Továbbá megtanultam, hogy a megbocsátás előírása vagy ösztönzése káros lehet a trauma túlélőire nézve, és akadályokat gördíthet a felépülésük elé
– magyarázza a szakember, aki szerint kifejezetten káros, amikor olyanokat mondunk egy bántalmazott embernek, hogy:
„Ez már évekkel ezelőtt volt, hagyjad már!” „Lépj tovább!”
A terapeuta szerint ezek a mondatok azt sugallják, hogy nem számít, mi volt a helyzet, vagy milyen hatással volt az áldozatra az esemény, meg kell bocsátani a bántalmazónak, pláne, ha családi kapcsolatokról van szó. Ám ezek a tanácsok az elfogadás, sőt az empátia hiányáról tanúskodnak, és azt az érzést kelthetik a traumát átélt személyben, hogy az észlelései, érzelmei és tapasztalatai hamisak, túlzóak; azt sugallhatják, hogy a fájdalma vagy indokolt dühe egyszerűen kevésbé fontos, mint az, hogy képes-e megbocsátani a bántalmazójának.
Az elfogadás pedig az egyik legfontosabb alappillére annak, hogy a traumát átélt személy el tudja kezdeni az útját a gyógyulás felé.
Az elfogadással ugyanis segítünk megteremteni a biztonságot a bántalmazottnak, amely elengedhetetlen a felépüléséhez és a trauma feldolgozásához. „A traumát túlélők megélt tapasztalatainak elfogadásának és megerősítésének elmulasztása vagy elutasítása olyan környezetet és kapcsolatokat teremt, amelyek akadályozzák a felépülést, a továbblépést” – írja a szakember, hozzátéve:
„A megbocsátás a túlélő helyett a bántalmazóra összpontosít”
Vagyis arra a kapcsolatra összpontosít, amelyet a túlélő a bántalmazójával „ápol”. Ezzel szemben a traumából való felépülésnek a túlélő önmagával való kapcsolatára kellene összpontosítania, hiszen a traumakezelés a túlélő egyéni szükségleteire és belső folyamataira összpontosít. A szakember szerint egyes túlélők úgy érezhetik, hogy számukra eljött a megbocsátás ideje, mások viszont úgy érezhetik, nem képesek rá, akárhogy is van, mindkét döntést tisztelettel és empátiával kell fogadni.
Az ezzel ellentétes vallási és erkölcsi dogmákra épülő hozzáállás, amely a megbocsátást erényként definiálja, nem csak terápiaellenes, de hajlamos a bántalmazót az áldozat rovására a középpontba állítani.
Hovatovább azt sugallja, hogy a múltbeli rossz helyreállításának terhét az utóbbi viseli, nem pedig az előbbi. És azt is üzeni, hogy a megbocsátás elmaradása rossz, elterelve ezzel a figyelmet és a felelősséget a valódi rosszról, amely maga a trauma elkövetése volt.
Olykor a környezeti, vagy a belső presszió olyannyira erős, hogy a bántalmazottak kimondják és magukkal is elhitetik, hogy megbocsátottak. Ám a megbocsátás nem megy csettintésre. Amikor megbocsátunk valakinek (mert ez a belső igényünk), nem érezzük a szükségét annak, hogy a helyzetet újra átbeszéljük, megvitassuk. Az egyik gyakori jele annak tehát, hogy valójában nem bocsátottunk meg valakinek, az az, hogy továbbra is szükségünk van az eset(ek) megbeszélésére.
A traumából nem a megbocsátás gyógyít meg (Fotó: Getty Images)
A hallgatás többet ér
Nyomasztás, káros tanácsadás helyett a legtöbb, amit ilyenkor a gyógyulásért tehetünk, ha hagyjuk, hogy a trauma túlélője szükség szerint felfedje és megossza a traumájáról szóló tapasztalatait, mivel ez a felépülés létfontosságú része. Ha a bántalmazottra nyomást gyakorolnak, hogy bocsásson már meg, úgy érezheti, hogy nem kell vagy nem szabad megosztania vagy feltárnia az élményét, ez pedig gátolja a feldolgozás és a felépülés képességét.
Villányi Gergő is azt mondja, rengeteg múlik azon, hogy az áldozat érzései és traumája elfogadottak-e, ahogy az is sokat számít, hogy a folyamat a traumatizált tempójában történik-e. „Nagyon sok esetben nyomasztja a túlélőt a család, az igazságszolgáltatás, a szűk vagy tágabb környezet, hogy lépjen már tovább, bocsásson már meg az elkövetőnek. Erről a tempóról, ütemről ritkán esik szó, pedig sokszor évekig is eltarthat a feldolgozás folyamata, könnyen lehet, hogy hosszú ideig csak a fájdalom, a düh, a harag, a teljes elutasítás érzése van jelen. Amikor ezek feldolgozódtak, jöhet el annak a lehetősége, hogy az áldozat meg akar, meg tud-e bocsátani az elkövetőjének – magyarázza a szakember, hozzátéve, hogy a barátok, családok szamara is nehéz lehet ez az időszak, hiszen ők azok, akik újra és újra meghallgatják a ventilációkat.
„Egy segítő is ki tud fáradni, legyen az egy barát, szerető, vagy családtag. Ilyenkor nehéz megfogalmazni, őszintén jelezni, hogy most nem tud többet befogadni. Ilyenkor nem csak mondhatjuk, hanem mondanunk is kell, hogy szükségünk van egy kis pihenésre. Ezért is jó, ha az áldozatnak nagy a szociális hálója, mert így nem egy-két ember viszi a segítés terhét” – magyarázza Gergő.
A korábban említett Ann Gregor szerint a gyógyulás megköveteli, hogy a túlélők az önmagukkal való kapcsolatukra összpontosítsanak, hiszen amint meggyógyítják az önmagukkal való kapcsolatukat, akár felmerülhet a megbocsátás gondolata is az erőszaktevőjükkel szemben. De a szakember hangsúlyozza:
Még ha a megbocsátás el is marad, az érzelmek feldolgozásán keresztül a túlélők gyarapodnak, gyógyulnak.
Anastacia Pollock, egy másik terapeuta a Good Therapy oldalán írt erről a témáról, és ő is úgy véli, hogy a túlélőknek arra van szükségük, hogy megértsék, nem pedig a megbocsátásra presszionálják őket. Mint írja, minden bántalmazott túlélőnek megvan a maga gyógyulási értelmezése, amelyet nem kell a megbocsátás kontinuumán megítélni. Épp ezért káros összemosni a megbocsátás hiányát a gyűlölettel, vagy a bosszúvággyal: ha valaki nem akar megbocsátani, még nem jelenti azt, hogy gyűlöletet, vagy bosszúvágyat táplál az elkövető iránt.
A jogos haragot sokszor a megbocsátás iránti igényként értelmezik, akárcsak a depressziót és a szorongást. Anastacia Pollock szerint a megbocsátás a traumára adott rossz válasz. A szakember szerint nem a megbocsátás szünteti meg a belső fájdalmat és a traumát. Amikor a fájdalom feldolgozott lesz, és az áldozat visszatér a homeosztázis állapotába, akkor jöhet el a megbocsátás belső igénye. De az is rendben van, ha a megbocsátás nem történik meg.
