Amikor az Eseményt néztem a Velencei Filmfesztivál dísztermében, jó néhányszor azon kaptam magam, hogy összeszorul a gyomrom, szorítom a székem karfáját és alig bírok odanézni arra, ami a vásznon történik. Pedig Audrey Diwan filmje nem horror, hanem egy dráma egy francia diáklányról, aki teherbe esik, és el szeretné vetetni a magzatot, hogy tovább tanulhasson.
Csakhogy a hatvanas évek Franciaországában járunk, amikor tiltott volt az abortusz, és nemcsak azt büntették börtönnel, aki ezt az utat választotta, hanem az őt segítőket is, legyen az orvos, ápoló, nővér vagy bárki, aki akárcsak információval szolgált ahhoz, hogy ne szülessen meg a baba. Az illegális abortusz folyamatának bemutatásával Audrey Diwan sokkolta a nézőket, azt pedig csak később tudtam meg, hogy a film Annie Ernaux önéletrajzi regényének adaptációja, vagyis valós eseményeket dolgoz fel. Ezért is volt különösen izgalmas a lehetőség, amikor néhány hónappal a velencei premier után az Esemény rendezőjével, Audrey Diwannal beszélgethettem, aki Velencéből a fesztivál fődíjával, az Arany Oroszlánnal térhetett haza.
Hogyan találtál rá Annie Ernaux önéletrajzi ihletésű regényére?
A könyv azután került a kezembe, hogy magam is átestem egy abortuszon. Szerettem volna olvasni a témáról, így olyan könyveket kerestem, melyek ezzel foglalkoznak. Ismertem Annie Ernaux könyveit, többet is olvastam közülük, viszont pont az Esemény valahogy kimaradt az életemből, és egy barátom ajánlására kezdtem bele. Persze azonnal láttam, hogy óriási a különbség aközött, amin én mentem át, és aközött, amin a kötet főhőse, hiszen az én abortuszom jó körülmények között, orvosi segítséggel történt, míg a könyv főszereplője nem volt ilyen szerencsés. Az én tapasztalatom emiatt még csak össze sem mérhető az övével. A könyvet olvasva ideges lettem. Már a gondolata is felidegesített, hogy egy nőnek ilyen kálvárián kelljen keresztülmennie azért, hogy elvetessen egy magzatot, ahogyan az is, hogy ugyan ez a történet a múltban játszódik, a világon ma is vannak olyan országok, ahol a nők számára ez a realitás.
Amikor sok évvel később eldöntöttem, hogy filmet forgatok belőle, az volt a szándékom, hogy a nézőknek egy erős fizikai élményt adjak, szinte a testükben érezzék azt, amin a karakter átmegy. Annie Ernaux a saját valóságát írta meg a regényében. Tudtam, hogy ezt nem tudom majd teljes mértékben visszaadni, hiszen ez az ő története és a saját élményei, és nem az enyémek. Azt viszont megígértem neki, hogy minden művészi erőmmel azon leszek, hogy megpróbáljam átadni a nézőknek, milyen lehetett ennek a lánynak a bőrében lenni abban a helyzetben. A legnagyobb kihívást az jelentette számomra, hogy a nézők ne csak külső szemlélői legyenek a történéseknek, hanem teljes mértékben azonosuljanak a főszereplővel.
Audrey Diwan rendező (Fotó: Claude Medale/Corbis via Getty Images)
Mennyiben kellett megváltoztatnod a könyv sztoriját a film kedvéért?
A legnagyobb változtatásom a könyvhöz képest az volt, hogy a regényben Annie Ernaux hangsúlyossá teszi, hogy a jelenből tekint vissza a régi időkre, amikor ezek a dolgok fiatalon történtek vele, és az írás folyamatáról is értekezik. Ezt én mindenképp el akartam kerülni, mert nem szerettem volna, hogy bármi is kiragadja a nézőt a cselekményből. A hatvanas éveket sem úgy akartam bemutatni, hogy a néző a film összes beállításánál azt érezze, hogy ő most fél évszázaddal ezelőtt jár. Próbáltam időtlenné tenni az évtizedet, hogy a közönség ne zárhassa le annyival magában a dolgot, hogy oké, ez csúnya dolog volt, de a régmúltban történt, már túl vagyunk rajta, lépjünk tovább.
Nem akartam letagadni, hogy a sztori a hatvanas években játszódik, és ezt tudomására is hozom a nézőknek, de olyan érzést szerettem volna kelteni bennük, hogy akár a mában is lehetnénk. A könyvet olvasva az is eszembe jutott, milyen lett volna, ha visszarepülhetek a cselekmény idejébe, a hatvanas évekbe, és a kezembe kapok egy korabeli kamerát. Szóval a fejemben úgy állt össze a film, mintha visszautaztam volna a hatvanas évekbe, ahol kamerával követem ezt a lányt, aki végigmegy ezen a pokoli nehéz úton.
Annie Ernaux számára ez egy nagyon személyes történet. Nehéz volt őt rávenni arra, hogy eladja a könyve megfilmesítési jogait?
Nem, mert előtte sokat beszélgettünk. Megismert, és egy idő után már ő is tudta, hogy maximális tiszteletben fogom tartani a könyvét, vigyázni fogok rá.
Anamaria Vartolomei az Esemény című filmben (Fotó: Mozinet)
Említetted, hogy magad is átestél már abortuszon. Mesélnél arról, milyen hatással volt rád? Hogy érezted magad utána?
Az abortusz számomra a választás szabadságáról szólt. Szabadon dönthettem, miközben tisztában voltam azzal, hogy bárhogy is döntök, az örökre megváltoztatja az életemet. Az ember rengetegszer kerül döntési helyzetbe az életében, de legtöbbször nincs tisztában azzal, mikor hoz az életét alapvetően befolyásoló döntéseket. Az abortusz azon kevés helyzetek egyike, amikor már az elejétől fogva tisztában vagyunk ezzel. Olyan szempontból közel éreztem magam az Esemény főhőséhez, hogy én is nagyon fiatal voltam, amikor megtörtént velem, és tudtam, hogy gyereknevelés helyett inkább a tanulmányaimra szeretnék fókuszálni.
Anne karaktere munkásosztálybeli lány, és a filmed azt is bemutatja, hogy az abortusz betiltása leginkább azoktól veszi el a választás szabadságát, akiknek nincs pénzük megkerülni a korlátozást.
A film számomra nem csak az abortuszról szól. Fontos része a történetnek az is, hogy mi történik akkor, amikor nem élhetjük meg szabadon a szexuális vágyainkat. A férfiaknak miért sokkal szabadabb mindez? Hogyan fogadja a politika és a társadalom, amikor hirtelen munkásosztálybeli nők tömegei kezdenek felsőfokú tanulmányokba? A könyv számos kérdést vet fel, miközben nem rágja a szánkba a válaszokat. Izgalmas része a történetnek, hogy Anne édesanyja azért szült csak egyetlen gyereket, mert minden lehetőséget szeretett volna megadni neki, hogy továbbtanulhasson és kitörhessen abból a társadalmi osztályból, amibe beleszületett. Nemcsak azért nem tehettem meg, hogy a főhős gazdag családból származzon, mert Annie sem származott abból, hanem azért sem, mert ha sok pénze van, akkor egyszerűen csak fogja magát, jegyet vált a kompra és áthajózik Angliába, hogy elvégeztesse az abortuszt. Az ilyen szabályozások sosem a gazdag embereket korlátozzák. Ők megoldják valahogy. Azonban, ha szegény vagy, nem lesz abortuszod. Ez egy fontos társadalmi dimenziója ennek a sztorinak.
Az első nagyjátékfilmed a függőségről szólt, a második pedig az abortuszról. Jól érzem, hogy vonzanak a nehéz témák?
A két filmben nemcsak az a közös, hogy nehéz a témájuk, hanem az is, hogy fontos szerepet kap a történetben a test, és a főszereplőik titkolóznak: az egyikük a függőségét titkolja, a másik pedig azt, hogy gyereket vár és abortuszt akar. Már abban a filmben is fontos volt számomra, hogy fizikai hatást gyakoroljak a nézőkre. Próbálok olyan filmeket készíteni, melyeket látva a néző intenzív élményeken megy át, és ezek hatására kérdéseket tesz fel önmagának. Kevésbé vonzanak a pszichológiai játékok a filmekben, én sokkal jobban szeretem, ha egy film nagyon konkrét és direkt hatást gyakorol a nézőre.
Milyen filmek hatottak rád a testiség ábrázolásában és abban, hogy a filmed fizikai élményt jelentsen a moziban ülve?
Gus Van Sant iskolai lövöldözést bemutató filmje, az Elefánt nagy hatással volt rám, de fontos volt a Saul fia is. Olyan filmeket kerestem, melyekben a néző nem válik külön a főhőstől, szinte végig együtt vannak, már-már eggyé válnak.
Hogyan találtál rá az Anne-t alakító Anamaria Vartolomei-re?
Hagyományos casting útján. Arra kértem a casting direktoromat, hogy egy olyan lányt találjon nekem, aki technikailag felkészült. Nem akartam amatőrrel dolgozni, mert ez a szerep nagyon sokat vár el attól, aki alakítja, ráadásul az operatőr végig nagyon közel megy hozzá a kamerájával, egy pillanatra sem hagyja őt magára. Olyan emberre volt szükségünk, aki egy pillanatra sem jön zavarba a közelében lévő kamerától, nem tart tőle. Anamariában az tetszett meg, hogy nagyon kifejező az arcjátéka és a szeme, nagyon kevéssel ad nagyon sokat. Nem kell sokat tennie azért, hogy érzéseket csalogasson elő a nézőből. Mivel a kamera gyakran csak az arcát veszi, fontos volt, hogy olyan színészt találjanak, aki nem játssza túl a szerepét. Ilyen közelről ugyanis ez nagyon meglátszik, kinyírta volna a filmet. Anamaria ráadásul csodás kapcsolatot ápol a szavakkal is, szerintem egyszer még csodás író lesz belőle. Minden dialógust alaposan átbeszéltünk, mindenről volt véleménye, és egyáltalán nem félt attól, hogy kérdezzen, ráadásul a kényes kérdéseket is feltette: „A forgatókönyv szerint ebben a jelenetben meztelennek kell lennem. Szeretném, ha elmagyaráznád nekem, miért van erre szükség?” És nem tágított addig, amíg nem kapott választ.
A velencei vetítés után az egyik kritikus kollégám azt mondta az Eseményről, hogy szerinte a film nem dráma, hanem egy testhorror. Mit gondolsz erről?
Egyetértek vele. Annie Ernaux már a könyvben is utal arra, hogy az idő az ellenségévé vált, mert növesztette a testében azt, amitől meg akart szabadulni. Az idő tehát tortúra a főhős számára, mert az óra a testében ketyeg. Amikor ezt olvastam, én is arra gondoltam, hogy ez olyan, mint egy horrorfilmben. Egy ilyen mondat tökéletesen határozza meg a főhős kapcsolatát a testével és az abban növekvő élettel. Anne egy fiatal lány, aki nincs tisztában azokkal a testi folyamatokkal, amik lezajlanak benne.
Audrey Diwane és Anamaria Vartolomei (Fotó: Franco Origlia/Getty Images)
Jól tudom, hogy a pandémia több szempontból is hatással volt a filmedre?
Igen, el kellett halasztanunk emiatt a forgatást, de megvolt a pozitív mellékhatása, ugyanis időt adott nekem. Amikor filmet készít az ember, jellemzően pénzből és időből van a legkevesebb, így ha az egyikből hirtelen több lesz annál, mint amire számítottunk, el kell gondolkodni azon, hogyan tudnánk jól használni a többletet. Én leginkább arra használtam a plusz két hónapomat, hogy rengeteget beszélgettem a főszereplőmmel, Anamaria Vartolomei-vel. Filmeket ajánlottunk egymásnak, referenciapontokat kerestünk. Például ajánlottam neki egy-két Dardenne-filmet, ő meg ajánlotta nekem a Lányt Lukas Dhonttól. Ez a periódus arra volt jó, hogy mire Anamaria megérkezett a forgatásra, már nem csak egy színésznő volt, aki leszerződött egy filmhez, hanem már magáénak érezte a projektet, rám pedig nemcsak a rendezőjeként, hanem az alkotótársaként tekintett. Volt időnk együtt felépíteni Anne karakterét, ami óriási segítségnek bizonyult.
A sajtóban több helyütt megírták, hogy a nagyon aktuális témája miatt Franciaországnak a te filmedet, az Eseményt kellett volna Oscar-díjra jelölnie, nem pedig a megosztóbb Titánt, amit végül jelöltek, de nem jutott be még a legjobb tíz közé. Mit gondolsz erről?
Tudtam arról, hogy a Titán és az Esemény között fog eldőlni, mivel indul Franciaország az Oscarért, de ezt nem versenyhelyzetként fogtam fel. Juliával (Julia Ducournau, az Arany Pálma-díjas Titán rendezője – a szerző) barátok vagyunk, szóval inkább nyerő helyzetnek éreztem, hogy vagy a barátom vagy én kaphatom meg ezt a lehetőséget. Amúgy is egy nagyon erős év volt a tavalyi, ennyi különleges alkotás között nehéz lett volna Oscart nyerni. Persze nagyon jó lett volna végigmenni ezen az úton, de tisztában voltam azzal, hogy nehéz lett volna ennyi szuper film közül kitűnni. Egyedül amiatt voltam csalódott, mert tudom, hogy a filmem témája most sajnos különösen aktuálisnak számít az Egyesült Államokban, és egy Oscar-jelölés kiemelt figyelmet biztosított volna neki. Egy nem angol nyelvű filmnek amúgy sincs könnyű dolga Amerikában, így minden segítség jól jön a forgalmazásban. Próbálok úgy állni a filmjeim készítéséhez, hogy nem számítok díjakra, inkább lépésről lépésre haladok a filmkészítésben. Ez megóv a csalódásoktól.
Az Esemény már látható a magyar mozik műsorán.
