Miért lettél orvos, családi minta vagy belső indíttatás vezetett?
Édesanyám kertészmérnök, majd környezetismeret-tanár lett, édesapám villamosmérnök, és bár van egy erős biológiai érdeklődés a családban, orvos egy sem volt. Egészen kicsi koromban viszont észrevettem, hogy van érzékem az élettani dolgokhoz, aztán amikor elkezdtem kapni az ilyenkor népszerű pucér lányos és fiús könyveket, rájöttem, milyen csodás az emberi test. Innentől fogva nem volt kérdés, hogy milyen pályára megyek.
Az orvoslás mellett a pszichológia érdekelt, végül mégis a szülészetet választottad, hogyan történt ez?
Mindig zseniálisnak tartottam a pszichológia területét, jelentkeztem is a szakra, és az orvosi egyetemen is két szálon futottam, a nőgyógyászat és a pszichiátria vonalán, még a szakdolgozatomat is utóbbiból írtam.
Aztán amikor hatodévesként szülészet gyakorlaton először láttam szülést, minden megváltozott. Elképesztő volt, még úgy is, hogy több méterre álltam a szülő nőtől más orvostanhallgatókkal.
Ezután tudtam, ezt kell csinálnom. A másik meghatározó dolog, hogy a szülés kapcsán nagyon pozitív gondolatok és energiák voltak jelen a családunkban, mert édesanyám mindig mosolyogva, panaszkodás nélkül, örömmel telve beszélt nekem és a három lánytestvéremnek erről. Gyakran idézte fel az élményeit, olyan kiegészítésekkel, hogy emlékszik a virágozó fákra, vagy hogy milyen könyveket olvasott a kórházban. Szépen mesélt arról, hogyan találkozott velünk, melyikünk hogyan született, és nekünk olyan volt ez az egész, mint a legszebb mese. Ilyen mintával, amikor közel kerültem egy vajúdó nőhöz, az járt a fejemben, hogy végre láthatom, amiről az anyukám állandóan mesélt. Meg lett az eredménye, mert teljesen belezuhantam ebbe a szakterületbe.
Dr. Benkovics Júlia (Fotó: Libri)
A szüléshez való ennyire pozitív hozzáállásod a munkád során meghatározó?
Nem tudom, és nem is szeretném azt a szemléletet kikoptatni magamból, amit az édesanyámtól kaptam, ráadásul, amikor az egyetem alatt a húgom mellett voltam a gyermekei születésekor, ugyanezt láttam. Emiatt valahogy minden szüléstől azt várom, hogy olyan vidám és természetes élmény legyen, amiről később szeretettel lehet beszélni. Idővel persze megtapasztaltam, hogy nem mindenkinek jár ilyen szülés, és motivál, hogy minél több nőnek segítsek abban, hogy úgy érezze magát a szülőszobán, mint a családom nőtagjai.
Te hogyan érezted magad a gyerekeid születésekor, mennyire tudtál „civil” lenni, és mennyire hatott rád a szakmai tudásod és tapasztalatod?
A férjem szintén szülész, és már az elején nehéz volt, mert úgy éreztük, döntési helyzetben vagyunk. Nem akartuk túlintellektualizálni a kérdést, de pontosan tudtuk, hogy a hüvelyi szülésnek és a császármetszésnek is megvan a magához való előnye. Normál esetben nincsen választási lehetőségük a nőknek, és végül mi is úgy döntöttünk, hogy történjen minden úgy, ahogyan történnie kell. Nem volt könnyű, mert el kellett felejteni azt, amit tudok, és laikusként belemenni a szülésbe, amihez sok tudatosság kellett. Hála az égnek, a vajúdás és a szülés kitakarította az agyamból, hogy szülész vagyok. A férjem végig mellettem volt, megnyugtatott a tudat, hogy ha kell, ő gondolkozik majd helyettem is, és a szülészemben is maximálisan megbíztam, amiről tudtam, hogy óriási luxus.
Olyan volt, amilyennek elképzelted?
Több ezer szülést láttam, mielőtt a sajátomat átéltem volna, de ez csak akkor felmérhető ésszel, ha benne van az ember. Szerencsére jól van kitalálva az agyunk, és bár hatalmas a fájdalom – számomra ennek mértéke volt a legmeglepőbb –, képes csillapítani azt, és annyi endorfinnal ellátni, hogy még ha kibírhatatlannak is tűnik, nem érdekel minket. Nekem nagyon izgalmas volt ezt átélni.
Fontosnak tartod a szülésre és a szülés utáni időszakra, különösen a szoptatásra való felkészülést. Előbbivel többé-kevésbé tudatosan foglalkoznak a nők, mi a helyzet az utóbbival?
A szülésre sokat készülnek a nők, majd egyszer csak ott találják magukat, hogy mindenük fáj, gyengék, fáradtak, és akkor valahogy egyedül maradnak emberileg és szakmailag egyaránt, miközben érzékenyek, dolgoznak a hormonok, és el kell látniuk a babájukat. Amikor elkezdtem rövid ismertetőket írogatni a közösségi médiában, annak az volt a fő motivációja, hogy ebben segítsek, mert magam is megtapasztaltam a nehézségeket: annyira a szülés körül forogtak a gondolataim, hogy elfelejtettem felkészülni a szoptatásra. Ráadásul ahány helyről kértem tanácsot, annyi választ kaptam, nem volt egy konkrét iránymutatás, amiről tudtam, hogy működni fog. A táplálás egy csodálatos dolog, ha megvan hozzá a megfelelő információnk és magabiztosságunk, de ha egyedül és bizonytalanul vagyunk hagyva, akkor könnyen pánikba eshetünk, és ok nélkül választhatjuk a tápszert mint alternatívát. Azért kezdtem el szoptatási tanácsadóként is dolgozni, mert szeretném az ehhez kapcsolódó ismereteket terjeszteni, megbízható forrást adni, amiből tudhatják a kismamák, mit és hogyan kell csinálni.
A kötet illusztrátora, Czikkely Panni és Benkovics Júlia (Fotó: Libri)
Közel negyvenezer követővel rendelkezik az Instagram-oldalad, jól látszik, mekkora szükség van a hiteles tudásra. Ez motivál?
Egy bóját próbálok letenni az információs tengerben, és igyekszem különösen érthetően, viszonylag röviden összefoglalni a témákat, hogy akkor is elolvassák a nők, ha fáradtak vagy épp nincs kedvük semmihez. Nekem a nőgyógyászattal való foglalkozás a hobbim is, szívesen elolvasom a szakirodalmat, amit aztán tolmácsolok, mert szerintem ez a tudás annak is jár, akinek teljesen más az érdeklődési köre. Az a célom, hogy rövid idő alatt, jó minőségű és felhasználható információhoz jussanak a nők, és ha valaki elolvas valamit, adja tovább a barátnőjének, az anyukájának, tanítsa meg a lányának, és így tovább.
Nem nehéz látni, hogy a nők nagy százaléka tájékozatlan, és fél foglalkozni a saját testével. Miért van ez így, és miért ekkora tabu a női test még ma is?
Megdöbbentő, hogy milyen félelmet neveltek belénk, nőkbe, és ez részben az orvostársadalom és az én szakmám bűne, na és nem olyan bonyolult a vallásokat se bevonni a témába.
Az elmúlt évtizedekben az volt a trend, hogy majd az orvos megvizsgál, dönt, nekünk nem kell odanézni, se foglalkozni magunkkal, csak csináljuk, amit mondanak nekünk. Éppen ezért azt látom, hogy tartanak a nők a testüktől, attól félnek, hogy el tudják rontani. Nincsenek tisztában a saját adottságaikkal, a határaikkal, azzal, hogy mi veszélyes, mi elbírható, mikor mi történik velük. Az, hogy a női biológia ennyire misztikus téma, az több évszázadra nyúlik vissza, és még jelenleg is rengeteg kutatás hiányzik, mert valahogy a tudománynak bonyolult dolog a nőkkel foglalkozni, ettől lesz átláthatatlan és félelmetes az egész. Ennek azonban nem kéne így lennie, igenis be kellene hozni a közbeszédbe, hogyan működnek a nők, és akkor nem tabuként tekintenének az emberek a hétköznapi nőgyógyászati tudásra, ami nem komplikáltabb témakör, mint bármi más az életben.
Sokan egyszerűen nem hiszik el, hogy a női test jól lett „kitalálva”, hogyan lehetne mégis elfogadni, hogy a természet gondoskodott erről?
Pont úgy, hogy sokat tudunk meg róla.
Gyakran találkozom olyan nőkkel, akik életükben először felnyúlnak a hüvelyükbe, megtalálják a méhszájukat, és halálra rémülnek, mert nem tudják, mi az.
Közben vannak olyan pácienseim, akik elkezdtek informálódni, és a vizsgálat során már kérik, hogy fordítsam feléjük a képernyőt, mert látni szeretnék a méhüket, petefészküket. Jobban fog tetszeni egy nőnek a teste, jobban megéli majd, mennyire lenyűgöző az, amire képes a szervezete, ha megismeri, megérti a saját működését, és rájön az összefüggésekre. Sajnos a csapból is az folyik, hogy a nők gyengék, védelmezni kell őket, és mindenfélét el kell nekik adni, hogy megfelelően funkcionáljanak. Sok éve sulykolják belénk, hogy nem vagyunk egyedül kompetensek, ha viszont megtapasztaljuk, méghozzá az önmagunkról szerzett tudás segítségével, hogy ez nem így van, akkor teljesen mindegy lesz, mit mond a társadalom. Ez már elkezdődött, egyre nagyobb hangsúly kerül a lelassulásra, arra, hogy ne kifelé, hanem befelé tekintsünk, és figyeljük önmagunkat.
Dr. Benkovics Júlia (Fotó: Fazekas Nikoletta)
A fiatalabb generáció bizonyára nyitottabb erre a fajta hozzáállásra.
A Z- és Alfa-generációk belenőnek abba, hogy lehet beszélni a szexről, a punciról, a menstruációról, és ha valamire kíváncsiak, tudják, hol keressék a választ. Az Y-ok még valahogy középre estek ebben, mert ők részben megszerezték az információkat, és nem akarják, hogy megmondják nekik, mit lehet csinálni, és mit nem, míg az internet kissé lekéste a szexuális felvilágosítási ablakukat. A fiatalok kapcsán mindenképpen javuló tendenciáról beszélhetünk, most már csak az a kérdés, hogy az interneten elérhető információk minőségén tudunk-e javítani. Nekünk, szakembereknek lenne az a feladatunk, hogy a megfelelő támpontokat lerakjunk.
Lényegesnek tartod az agy és a női test kapcsolatát, mit jelent ez pontosan?
Egyrészről azt, hogy
ha tudjuk, hogyan működik a testünk, akkor nem félünk tőle.
A másik megkerülhetetlen aspektusa ennek nyilván a pszichoszomatikus hatások megléte, hiszen
nincsen olyan nőgyógyászati betegség, aminek a tünetein ne segítene a mentális nehézségek, valamint a mindennapi élet stresszhatásainak tudatos és értő kezelése.
Ennek hiánya meglátszik a PCOS, az endometriózis vagy egyéb betegségek, de még a terhesség lefolyása kapcsán is. A mentális egészség és testünk ismerete két összefüggő dolog, ezért jó lenne ezekkel foglalkozni, hiszen a gondolataink sok egyéb terület mellett a női működésünkre is hatnak.
Türelmes embernek és szakembernek vallod magad, mi mennyire vagyunk azok, ha egy hosszú ideje fennálló problémáról van szó?
Hatalmas kihívás napjainkban azt megérteni, hogy a változások nem a gyógyszerektől és táplálék-kiegészítőktől jönnek el, hanem azoktól a pici lépésektől, amiket mi beleillesztünk a mindennapjainkba. Fontosak persze az efféle megtámogatások, de nincs egy olyan tablettacsomag, amitől másnapra minden jól fog működni. A javulás az életmódunktól függ, amihez lassú és befektetést igénylő folyamatok szükségesek, és ehhez nem mindenkinek van türelme. A nőgyógyászat egy olyan terület, ami az agy mellett összeköttetésben áll az anyagcserével, ezért nem mindegy, mi van a tányérunkon, mennyit sportolunk. Ezek mind befolyásolják egy-egy nőgyógyászati állapot kimenetelét, és ezt szintén alapvető megérteni.
Az éves kötelező szűréseken túl mennyire jellemző, hogy a nők járnának nőgyógyászhoz, akár kisebb kérdésekkel, problémákkal?
Az éves szűrés egy nagy csapda, mert az ember azt hiszi, hogy ez a lényege a nőgyógyászatnak, ám ez egy teljesen marginális dolog, amiről nem nagyon van mit beszélni, miközben nem szabadna, hogy 2023-ban bárki meghaljon méhnyakrákban, és ez mégis megtörténik. A többség az évenkénti vizsgálat köré fűzi a nőgyógyászati találkozót, miközben a szexuális egészség, a hüvely egészsége, a petefészkek egészsége és a többi csak úgy mellékesen vagy felmerül, vagy nem. Jó lenne, ha több idő állna rendelkezésre, amikor lehetne ezekről beszélgetni, hiszen a szűrés általában rövid, és pont arra ad lehetőséget, hogy a nők elmismásolják azokat a kérdéseket, amiket egyébként fel szeretnének tenni.
Ezek szerint nem merünk kérdezni?
Sokak szemében ez még ma is ciki, főleg ha férfi az orvosuk, pedig teljesen mindegy kellene, hogy legyen a nőgyógyász neme. Ha a másik oldalt nézzük, egy férfi orvosnak jobban lehetne figyelnie a kommunikációra, mert ahhoz, hogy egy nő biztonságban érezze magát, és szóba merje hozni, amire kíváncsi, amire választ vár, azért az orvosnak is sokat kell tennie. Nem mindenki engedheti meg magának ma Magyarországon, hogy magánintézménybe járjon, ezért ha az állami szférában kevésbé nyitott hozzáállással találkozunk, akkor bizony lépjünk fel határozottan, ahelyett, hogy arra várnánk, rákérdeznek-e a panaszainkra, mert előfordulhat, hogy az adott szakembernek egyszerűen nem jó a kommunikációja, és emiatt nem indul el a diskurzus.
Dr. Benkovics Júlia: Magunkról
Remélhetőleg ez egy olyan viszonyulás, ami átalakulóban van, ahogy a szülés kapcsán is egyre inkább a háborítatlan út felé haladunk.
Szerencsére kiszorulóban van a klasszikusan ismert szüléslevezetés gyakorlata, ideális esetben inkább csak kísérjük az eseményeket, védőhálóként vagyunk jelen, ha lehet, szinte láthatatlanul. Nekem orvosként az a fontos, hogy biztonságot nyújtsak, de a lehető legkevésbé szóljon rólam a szülés, azt se tudja a kismama, hogyan hívnak, férfi vagyok vagy nő. Csak akkor jövök előtérbe, ha tényleg szükség van rám, nem én vagyok a főszereplő. Szerintem ez így lenne jó, és úgy, ha a szülészet-nőgyógyászat egy olyan szolgáltatásként funkcionálna, ahol az orvos a szolgáltató szerepbe helyezkedik, és abban segít, amiben segítséget kérnek tőle, nem abban, amiben ő szeretne.
Magunkról – Tabuk nélkül a női testről című frissen megjelent könyved a szüzességtől kezdve a hüvely egészségén és a női cikluson át az orgazmusig, terhességig és menopauzáig minden fontos témát érint. A nők igényeiből született meg a kötet?
A közösségi oldalon mindig arról írok, ami éppen foglalkoztat, és igen, egyre inkább igény lett egy olyan átfogó tudástárra, ami közérthető, konkrét tematika mentén halad, és azokat az alapinformációkat tartalmazza, amikre minden nőnek szüksége lehet életkortól függetlenül, és amikről szeretném, ha a nőismerőseim, a testvéreim, idővel a lányom és az összes lány és nő tudna. Remélem, hogy sokakhoz eljut, mert tényleg ez lenne a célja.
Milyen jövőbeli szakmai terveid vannak még?
Orvosként a tanulás és képződés a sírig tart, a következő lépés számomra az endokrinológia. A legnagyobb vágyam pedig a pszichológia, azon belül a pszichoterápia, szívesen foglalkoznék a szülés körüli traumák feldolgozásával vagy szexuális kérdésekkel. Egyelőre a másfél és három és fél éves gyerekeim mellett magánellátásban dolgozom, ami kiszámítható, anyukabarát. A családom nagyon támogató, rengeteg segítséget kapok tőlük – a könyv másképp nem is tudott volna létrejönni –, a kórházi életbe való visszatérés még várat magára.
