Dr. Bányai Éva pszichológus, egyetemi tanár, a hipnózis kutatásának magyarországi úttörője bő húsz évvel ezelőtt egy csomót észlelt a mellében, amiről hamar bebizonyosodott, hogy rosszindulatú tumor. A professzor asszony saját gyógyulástörténetét többek között annak tudja be, hogy szakmai tudását felhasználva hipnoterápiával, pozitív szuggesztiókkal erősítette magát. Az elmúlt években az ő vezetésével végzett az ELTE Pszichológiai Intézete egy kutatást arról, hogy a hipnoterápia mint kiegészítő eljárás miként hat a rákbetegekre. A professzor asszonnyal beszélgettünk, aki a téma szakértője, de mint ráktúlélő személyesen is érintett.
A hipnózis sokak számára lehet valamiféle misztikus fogalom. Röviden hogyan lehetne elmagyarázni, hogy mit jelent valójában?
Sajnos sok okkult nézet terjedt el róla, így a 20. század közepéig nem is igazán kutatták, de szerencsére azóta sok tudományos vizsgálat készült a hipnózis tárgykörében. Tömören összefoglalva: a hipnózis egy beszűkült tudatállapot, ami társas hatásra alakul ki, a hipnotizőr verbális szuggesztiói idézik elő, a hipnotizált pedig részben belülre, részben a hipnotizőr szavaira koncentrál. Léteznek más módosult tudatállapotok is, például a jóga, a meditáció vagy akár a szerelem, a hipnózis alapvetően abban különbözik tőlük, hogy egy másik személy, a hipnotizőr idézi elő.
Széchenyi-díjjal kitüntetett Dr. Bányai Éva pszichológus, hipnóziskutató, professor emeritus budapesti otthonában (Fotó: MTI/Cseke Csilla)
A hipnózisról egy ideje tudott, hogy a segítségével élettani változások indukálhatóak.
Igen, a hipnózis segítségével olyan testi változásokat lehet előidézni, amik gyógyító és intenzív fájdalomcsökkentő hatásúak. Az idegtudományok fejlődésével pontosan leírhatóak ezeknek a folyamatoknak a mechanizmusai, képalkotó eljárásokkal, például PET CT-vel, az agyterületek mágneses aktivitásának vagy elektrofiziológiai változásoknak a vizsgálatával kimutatható jelenségekről van szó.
Minden módosult tudatállapotra jellemző, hogy az agyi aktivitás eltolódik az úgynevezett téta tartományba. Ez a téta aktivitás erősen összefügg a nagyagy egyik részének, a hippokampusznak a gátlásával. Ez azért jelentős, mert ez a szerv felelős azért, hogy a rövid távú emlékezetből átíródjanak a dolgok a hosszú távú memóriába. Ha a hippokampusz működése gátolt, az azt is jelenti, hogy a hosszú távon rögzült, sokszor az alkalmazkodást akadályozó szokások gátlás alá kerülnek. Így a hipnotizőr gyógyító szuggesztiója hatékony tud lenni, új sémákat tud kialakítani.
De az is jól leírható, hogy a hipnózison keresztül, szavakkal, szuggesztióval miképp erősíthető az immunrendszer. A szavak megértéséért felelős frontális lebenytől gyors leszállópálya vezet a hipotalamuszig, ami egyrészt a szimpatikus idegrendszeren, másrészt az úgynevezett HPA tengelyen keresztül (hipotalamusz-hipofízis-mellékvese kéreg) a stresszhormonok felszabadításért felelős.
Az immunválasz csökkenését előidéző túlzott stressz hatását ugyanazon a pályarendszeren keresztül megfelelő szuggesztiókkal ellensúlyozni lehet.
A hipnoterápia nem gyógyító, hanem kiegészítő eljárás
A hipnoterápia önmagában nem képes meggyógyítani egy olyan súlyos betegséget, mint a rák. Kiegészítő, támogató kezelése lehet az orvos által előirányzott kemoterápiának, vagy egyéb kezeléseknek.
Ön régóta segíti beteg emberek gyógyítását hipnoterápia segítségével. Itt térjünk át az Ön személyes történetére, hiszen bő húsz évvel ezelőtt egy nagyon súlyos betegségen esett át.
Egy meglehetősen rossz prognózisú, már a nyirokrendszerbe áttevődött melldaganattal diagnosztizáltak több mint húsz éve. Önvizsgálat közben magamon fedeztem fel, rögtön tudtam, hogy rosszindulatú tumorról van szó, hiszen bőrtünetet produkált. Nagyon szeretek élni, így nagyon motivált voltam a gyógyulásra.
Ezért akkor magamon kísérleteztem ki önhipnózissal azokat a módszereket, amivel rákbetegeknek lehet segíteni, az ő kemoterápiás kezelésüket lehet támogatni.
Mit tehet egy ilyen súlyosan beteg ember saját magáért, azon felül, hogy részt vesz az orvos által előírt kezelésekben?
A betegség kezdetén elkezdtem naplót írni, ezért a bátyámnak vagyok hálás. A mammográfiai vizsgálatom 2001. szeptember 11-én volt, utána felhívtam őt telefonon, ő pedig megkérdezte tőlem, hogy néztem-e tévét. Rögtön bekapcsoltam, és szembesültem a Világkereskedelmi Központ összeomlott tornyával. Az első gondolatom az volt, hogy igen, halálos beteg vagyok, így összedől a világ. De rögtön utána megállapítottam, hogy ez egy hároméves egocentrikus gyerek gondolkodásmódja, vagyis módosult tudatállapotban vagyok, így minden szuggesztióként hat rám. Akkor elkezdtem írni egy naplót, amit Gyógyulási Naplónak neveztem el. Már maga a cím önszuggesztió volt. Ezzel a naplóval rengeteg feszültséget kiírtam magamból.
Dr. Bányai Éva (Fotó: MTI/Cseke Csilla)
Egy onkológiai beteg emberre sok minden hat szuggesztióként. Milyen hatásokkal találkozik az egészségügyi rendszerben?
Beszűkült tudatállapotban az ember hajlamos mindent magára vonatkoztatni, és mindent a lehető legnegatívabban értelmezni.
Jó példa a mammográfiai vizsgálatom. Az asszisztensnő igazított bele a gépbe, aztán hirtelen megszólalt, hogy „itt nagyon nagy baj van, hívom a főorvosnőt”. Azonnal elrohant, én pedig ott maradtam azzal a gondolattal, hogy biztos menthetetlen vagyok már, és remélhetőleg három hónapom azért még van hátra az életből. Végül megjött a főorvos asszony, kiderült, hogy valami elállítódott a gépen, és ő tudta korrigálni. Én nem neheztelek az asszisztensnőre, ő nem tudhatta, mit idéznek elő a szavai, ezt számukra tanítani kellene.
Egy másik esetben a sugárkezelésre vártam, amikor az egyik betegtársam kirohant a kezelőből a mosdó irányába, láttam rajta, hogy nagyon rosszul van, erősen émelyeg. Kiderült, hogy kezdetben kemót kapott, amitől rendszeresen hányt. Utána következett számára a sugárterápia, de nem mondták el neki a mellékhatásokat, ő pedig kvázi megtanulta, hogy kezelés hatására hányni kell. Senki nem hívta fel rá a figyelmet, hogy a sugárnak nincs ilyen mellékhatása. Ritkán mutatkozom be a doktori címemmel, de akkor megtettem, és elmondtam neki, hogy ami vele történt, azt úgy hívják, hogy kondicionálás. Következő héten megint találkoztunk, megkért, hogy hadd öleljen meg, mert – mint mondta – azóta, hogy beszélgettünk, megszűntek a rosszullétei, úgy érzi, mintha vakáción lenne.
A rákgyógyításban jellemző lehet, hogy az orvosok nem mondanak konkrétumokat.
Ez a másik, és ez is nagyon rossz, bizonytalanságot eredményez. A súlyos beteg ember figyelme beszűkül, az addig szokásos vonatkoztatási rendszer, a családtagok, barátok elvesztik a jelentőségüket, hiszen nem hozzáértő emberek egészségügyi szempontból.
A beteg az orvos szavain csüng, aki nem mond semmit.
A ráknak máig él egy mítosza, Susan Sontag korunk leprájának nevezi. Ez így van, én is átéltem, volt olyan ismerős, aki átment az utca másik oldalára, amikor meglátott, hogy ne kelljen hozzám szólnia. Az orvos nem mond semmit, a beteg pedig ezeket a reakciókat látja.
A Széchenyi-díj átadása utáni fogadáson (Fotó: dr. Varga Katalin)
Az egészségügyben általában rossz tapasztalatokat szerzett a betegekkel való kommunikációval kapcsolatban?
Nem csak rossz tapasztalataim voltak, de sajnos én sok kifejezetten negatív szuggesztiót éltem át. Van egy eset, amit mindig elmondok, azért, hogy ha velem megtették, akkor mással már ne történhessen meg. A műtét után kemoterápiát kaptam, aztán következett a sugárkezelés, ennek a megbeszélésére érkeztem az Onkológiai Intézetbe a férjem kíséretével. Akkor még nem épült fel az új épület, egy nagyon kicsi váróteremben szorongtunk ötvenhatan, és csak tíz ülőhely volt, kiderült, hogy az orvos mindenkit ugyanarra az időpontra hívott be. Három és fél óra várakozás után kerültem sorra, a férjemmel együtt akartam bemenni, mire az orvos felhúzta a szemöldökét, és gúnyosan megkérdezte „Talán őt is megvizsgáljam?!” Tudtam, hogy jogom van kísérővel együtt bemenni, de végül a férjem kint maradt. Bent le kellett vetkőzni, félmeztelenül leülni egy székre a szoba közepén, és az orvos nekem háttal elkezdett kérdezgetni.
Én közben azt éltem át, hogy nekem nincs már mellem, rám se lehet nézni, ember sem vagyok, itt vagyok a szoba közepére kirakva, mint egy tárgy.
A harmadik kérdése az volt, hogy mikor volt az utolsó mensesem. Addigra a fáradtságom átcsapott dühbe, és nem válaszoltam. Erre az orvos megfordult, rám nézett, és gúnyosan megkérdezte, hogy akkor nem tudja?! Azt válaszoltam, hogy „tudom, csak ezekről a roppant intim kérdésekről nagyon nehéz az ön hátának beszélni”. Ekkor már felemeltem a hangomat. Ott helyben határoztam el, hogy mindent megteszek, hogy ezt mással ne lehessen megcsinálni, olyan mértékben alázott meg emberként és nőként. Az Onkológiai Intézetben is beszéltem ezekről a tapasztalatokról, illetve 2003-ban akkreditáltattunk egy orvostovábbképző kurzust „Szuggesztív kommunikáció a szomatikus orvoslásban” címen, de dolgozunk azért, hogy a tárgy belekerüljön az orvosi alapképzésbe.
A betegséggel való megküzdése után pedig egy kutatás indult annak vizsgálatára, hogy a hipnózis hogyan hat mint rákbetegek kezelését támogató kiegészítő gyógymód.
Nekem magamnak nagyon sokat segített az önhipnózis a betegségem alatt, például ezzel tudtam a kemoterápia mellékhatásainak nagy részét kiküszöbölni. Elhatároztam, hogy randomizált kontrollált klinikai hatásvizsgálatot végzünk a munkatársaimmal a témában.
Hogyan nézett ki a kutatás módszertana?
Emlőrákos betegeket vontunk be a vizsgálatba, ők a legnagyobb egységes betegcsoport. Az Országos Onkológiai Intézetben három csoportot alakítottunk ki. Azok a betegek, akik beleegyeztek, hogy kiegészítő kezelésként hipno- vagy zeneterápiában vesznek részt, véletlenszerűen lettek egyik vagy másik csoportba besorolva, illetve volt egy kontrollcsoport, akinek tagjai ezt elutasították, de beleegyeztek, hogy ők is részt vesznek a kutatásban, és kiemelt figyelemben részesülnek a kezelés alatt.
Felmerült kérdésként, hogy a választások takarhattak-e bizonyos személyiségtípusokat, ami esetleg befolyásolhatja a gyógyulást, vagy a terápia alatti lelkiállapotot. Akik keresik a hipnózis lehetőségét, azok alapvetően élménykereső típusú emberek. Így két vidéki kórházban is bevontunk betegeket, akik nem kaptak kiegészítő terápiát, viszont egy kérdőívet felvettünk velük, amiben rákérdeztünk, hogy lehetőség esetén vállalnának-e ilyet. Az ott igennel válaszolók lettek a kontrollcsoport kontrollja.
Fotó: MTI/Cseke Csilla
Mi volt az első lépés azok számára, akik bekerültek a vizsgálat hipnoterápiás csoportjába?
Magát a kezelést kellett elfogadtatni a beteggel. Egyik első lépésként befejezetlen mondatokat kaptak, amit nekik kellett kiegészíteniük. Ezek egyike az volt, hogy „most azt gondolom, hogy a kemoterápia…”
Erre kilencvenkilenc százalék rávágta, hogy méreg.
Nem alaptalan, ezek a gyógyszerek a gyorsan növő sejteket ölik, de nem csupán a ráksejtek ilyenek, hanem például a hajhagymák sejtjei vagy az emésztőrendszerben található sejtek, ezért gyakori mellékhatás a hajhullás és az émelygés. Az ellenérzéseket hipnózisban csökkentettük, arról beszéltünk, hogy a kemoterápiás szer „gyógyító folyadék”, egy nagy csapat dolgozott a megalkotásában, a gyógyszergyárak alaposan tesztelték őket, és most ez a sok ember az ő gyógyulását is segíti.
Ez után megkezdődtek a kemoterápiás kezelések. Ebben a fázisban mi történt, milyen kiegészítő terápiás eljárásokban részesültek a kutatás résztvevői?
Kiegészítő eljárásként több szempontból alkalmazhatunk hipnózist, a rejtett belső erőforrások mozgósítása nagyon fontos, ezeknek maga a személy sokszor nincs is tudatában. A kezelések alatt, az infúzió közben történt a terápia, ilyenkor olyan szuggesztiót kaptak, hogy keressék meg saját belső erőforrásaikat. Ezeket máshogy érzékeli mindenki, ez személyhez kötött. Van, aki úgy, hogy egy kis patak tör a felszínre, majd egyre több, összefolynak folyóvá, ami beleömlik a tengerbe, aztán a tenger hullámai akár a sziklákat is összemorzsolják.
De volt egy másik igazán megrázó élmény. Egy nagyon erős önkontrollú beteg elsírta magát a hipnózis közben, de látszott, hogy ez katartikus sírás. Később azt mesélte, hogy egy kisgyerek lábát látta egy patakban, és érezte, hogy a víz hideg. Rájött, hogy a saját gyerekkori énjét látja. Aztán megszólalt a partról a nagymamája, hogy „gyere ki, meg fogsz fázni, én itt várlak”. Amikor mesélte ezt az élményt, megint elsírta magát, és azt mondta: a szüleim elváltak, de nagymama szeretett engem.
Neki az adott erőt a küzdéshez, hogy volt valaki, aki igazán szerette őt.
Milyen más célú, más jellegű hipnózisban részesültek még a hipnoterápiában résztvevő betegek a kutatás során?
Létezik az aktív-éber hipnózis jelensége, fiatal kutatóként még én dolgoztam ki a fogalmat. Elméleti okokból úgy gondoltam, hogy a figyelmet nem csupán az aktivitási szint csökkentésével lehet szűkíteni, hiszen a sámánok vagy a keringő dervisek is az aktivitás fokozásával kerülnek extázisba. Mi is képesek voltunk előidézni laboratóriumi körülmények között a hipnózis állapotát, miközben az alany kerékpározott. Mi ennek egy imaginatív változatát alkalmaztuk immunerősítés céljából. Elmondtuk azt – ami tudományos tény –, hogy az immunrendszere hosszú évtizedeken keresztül képes volt elpusztítani a szervezetben megjelenő rákos sejteket, de most kimerült, elfáradt, és újra kell éleszteni. A betegek azt a szuggesztiót kapták, hogy képzeljék el, ahogy a csontvelőjük felébred, és egyre aktívabban termeli a fehérvérsejteket. Ezt is egész változatosan látták maguk előtt. Egyikük azt mesélte, hogy megjelent előtte egy futószalag, amiről igazgyöngyök peregnek le, aztán ezekből egyre több és több jött.
2019 októberében a Society for Clinical and Experimental Hypnosis (a legrégebbi amerikai hipnózis társaság) „Élő Emberi Kincs” díjával (Fotó: dr. Varga Katalin)
Milyen módszerekkel tudták mérni a terápia hatékonyságát?
Minden egyes kezeléskor fittségi skálát vettünk fel, illetve arcok közül kellett választani, hogy mi jellemzi leginkább a lelkiállapotát. Ennél a mosolygós vidám arctól kezdve az egészen szomorúig terjedtek a választási lehetőségek. Ezeket elemeztük, illetve a kezelés utáni élményeikről is kikérdeztük őket. Egyértelmű volt, hogy a három csoport közül a hipnózis mozgatta meg leginkább a pácienseket, itt jöttek elő a legmélyebb élmények.
Az adatok alapján ki lehet azt jelenteni, hogy a hipnoterápia, mint kiegészítő eljárás, segíti a rákbetegek gyógyulását?
A túlélésről további adatokra lenne szükség, még túl rövid idő telt el, hogy bármit ki lehessen jelenteni. Viszont az életminőséget is mértük a WHO életminőség-kérdőívén, ebből egyértelmű, hogy
a hipnoterápiában részt vevő betegek hosszabb távú életminősége jobb volt, mint a másik két csoporté. A poszttraumás növekedés szintén náluk mutatta a legmagasabb értéket, vagyis ők érezték a leginkább erősnek magukat és a megküzdő képességüket.
Lehetetlen mindig, mindenkit meggyógyítani. A halál elfogadását segítheti a hipnoterápia?
Nagyon kevés hipnoterapeuta vállal nagyon rossz állapotban lévő beteget, végstádiumban lévőt pedig még ennyire sem. Én igen, nekem sok élményem van a halálról. Amikor már kómás állapotban van a beteg, akkor is lehet vele kommunikálni a hipnózisban kialakított technikák segítségével. Amíg jó állapotban van, addig kiépítjük, hogy a domináns kéz mutatóujjának a felemelése az igen, a kisujj a nem, a középső ujj pedig a talán.
Több nagyon emlékezetes történetem van, egyikben hétvégére elutaztam egy konferenciára, előtte egy már nagyon rossz testi állapotban lévő betegem felhívott. Azt mondta, hogy ő mindent elrendezett, végrendeletet írt, de nagyon fél. Azt válaszoltam neki, hogy én ott leszek vele. Amikor hazaértem egy üzenet várt a feleségétől, hogy a beteg kómába esett, bevitték a kórházba, de nem tud meghalni, csak hörög. Azonnal odamentem, egy parkon keresztül kellett sétálni, ősz volt, hullottak a levelek. Bent a kórteremben gyülekeztek a családtagok, a beteg pedig hangosan hörgött. Leültem mellé, megfogtam a kezét, és azt mondtam neki, hogy itt vagyok. Arról beszéltem, hogy a terápia során megbeszéltük az egész életét, tudjuk, hogy volt értelme, hogy hagy dolgokat maga után. Számára megvolt a tavasz, a nyár, most ősz van, hullanak a levelek a fákról, de vannak olyanok, amik ragaszkodnak az ághoz. De ezek is lehullanak, betemeti őket a hó, eggyé válnak a földdel, és majd tavasszal új élet sarjad belőlük. Ekkor megnyugodott a légzése, kérdeztem, hogy hallja-e, amit mondok, ő pedig jelzett az igen-ujjával. Erre a családtagjai is bejöttek, én kimentem, ők pedig elmondták, hogy mennyire szeretik, ő mindegyiknél felemelte az ujját, hogy érti. Pár perc múlva kijöttek utánam a folyosóra, és elmondták, hogy már nem lélegzik.
Sokszor tapasztaltam, hogy a hipnózis alkalmazásával a legvégső stádiumban is lehetséges a fájdalmat csillapítani, és olyan állapotba segíteni a beteget, hogy el tudja rendezni a dolgait, hogy el tudjon búcsúzni a családjától. Ez lenne a méltó halál. Talán patetikusan hangzik, de mindannyian szeretetben születünk, és szeretetben is kellene meghalnunk.
