A hipnózist korábban legendákból és látványos mutatványokból ismertük – ma már a pszichológia és az idegtudomány eredményeinek köszönhetően az orvoslásban is tudományos megalapozottsággal alkalmazott terápiás módszer. Hangulatzavar, pánikbetegség, fóbia, szorongás, indulatkezelési problémák, szenvedélybetegség – csak néhány terület, ahol a hipnózis a legújabb kutatások szerint hatékonyan segít, de a rákbetegek fájdalomcsillapításában is bizonyítottan nagy szerepe van.
A CEU és a CEU Demokrácia Intézet Határtalan tudás című rendezvénysorozatának előadói, Bányai Éva, az ELTE professzor emeritusa, a hipnózis egyik nemzetközileg legelismertebb kutatója, Dr. Perczel Kristóf aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, hipnoterapeuta, valamint Mácsai Pál színművész, színházigazgató, egyebek közt a Mario és a varázsló Cipolla szerepének megformálója beszélgetett erről a különleges, sokáig „gyanús áltudománynak” tartott módszerről.
Hipnózis (Fotó: Getty Images)
Bányai Éva elmondta, hogy miközben külföldön már javában folytak a hipnóziskutatások, Magyarországon a hipnózis még a hatvanas évek végén is gyanús polgári áltudománynak számított, ráadásul összekapcsolódott a fasizmussal, a Mario és a varázsló Cipolla karaktere miatt, aki megalázó dolgokra kényszerítette az embereket. A regényt Thomas Mann a fasizmus metaforájaként alkotta meg, ezért nálunk még a gyógyító célú alkalmazása is a három T kategóriájából a tiltottba tartozott. Voltak azért kivételezett szakemberek: például Völgyesi Ferenc, aki Pavlovval való személyes ismeretsége révén kivételezett szerepbe került, valamint Mészáros István, aki szintén hipnotizálhatott, hiszen a Leningrádi Orvostudományi Egyetemen tanult, ahol szintén Pavlov miatt engedélyezett volt a hipnózis.
A magyar szakemberek emiatt sokáig álcázott módon foglalkoztak hipnóziskutatással (papíron a tanulás-emlékezést vizsgálták), ám komplex szemlélettel, korukat megelőzve. Pavlov azt mondta a hipnózisról, hogy részleges alvás, de a magyar kutatócsapatnak feltűnt, hogy egyáltalán nem alvásszerű az EEG, és vannak, akikre teljesen másképp hat a hipnózis: nem lelassulnak, hanem épp, hogy hiperéberek lesznek. Végül egy háborús film egyik részlete jelentette az áttörést a kutatónő számára, melyben egy zseniális operatőri munkának köszönhetően az egyik támadó, ölni készülő katona arcára közelített a kamera, akinek pont olyan volt az arckifejezése, mint a hipnotizált alanyoknak módosult tudatállapotban. Ez volt az a pillanat, amikor világossá vált számára, hogy a sámánisztikus szertartásokban épp, hogy az aktivitás fokozásával hozták létre azt a beszűkült, módosult tudatállapotot, ami hipnózisszerű. Ekkor merült fel benne, hogy talán az aktivitást fokozó hipnózisindukcióval is kiváltható a hipnózis. Végül ez az elmélete juttatta el a kutatót a Stanford Egyetemre, a hipnóziskutatás Mekkájába, ahol Ernest R. Hilgard professzor laboratóriumában tesztelhette a hipotézisét. Vizsgálataikban a hagyományos hipnózis ülő testhelyzetével szemben egy kerékpáron kellett az alanynak „hegynek felfelé” hajtania a pedált, miközben nem ellazító, álmosító indukciókat kapott, hanem azok ellenkezőjét. A kutatás sikeres volt, és nemzetközi áttörést hozott Bányai Évának, aki kiemelte, hogy
a hipnózis egy módosult tudatállapot, amelynek a hátterében nagyon jellegzetes markáns idegélettani, központi idegrendszeri és perifériás változások állnak.
Ám az interakciók, a kapcsolat szerepe is nagyon fontos: a kutatók nemcsak a hipnotizáltat, hanem a hipnotizőrt is vizsgálták párhuzamosan, és kiderült, hogy egyfajta interakciós szinkronitás alakul ki közöttük, ami azt jelenti, hogy egyrészt például a hipnotizőr önkéntelenül, de pont akkor emeli fel a karját, amikor a hipnotizált, de nemcsak az együttmozgás és a tükörtartás jellemző, de összehangolódik a légzésük, szívritmusuk is, és ez az összhang nagyon is rokon a korai anya-gyerek kapcsolatban fellépő szinkronitással.
Bányai Éva hangsúlyozta, hogy mára igazolást nyert, hogy a hipnózis veszélytelen, mert etikailag és szakmailag kontrollált körülmények között zajlik. Ennek az az eredménye, hogy a hipnotizőr és a hipnotizált kölcsönösen egymásra hangolódnak, sokkal érzékenyebbé válnak egymás reakcióira. A hipnózisnak ma már bizonyítottan gyógyító szerepe van a fájdalomcsökkentésben. „Annyira hatékony gyógyeljárás, ezt saját tapasztalatomból mondhatom, hogy rák végstádiumában, amikor általában már morfiumozni szokták az embereket, morfium nélkül sikerül mindvégig fájdalmat csillapítani” – mondta el a kutató, hozzátéve, hogy a magas vérnyomásban, immunerősítésben, égési sérülések gyógyításában, fóbiák, szorongások, függőségek kezelésében, traumafeldolgozásban, pszichoszomatikus betegségek kezelésében is rendkívül hasznos. A hipnózisban megjelenő társas támogatásnak ugyanis óriási jelentősége van a megelőzésben és gyógyításban. A hatásosság persze függ a hipnoterapeuta ügyességétől, a páciens iránti fogékonyságától is.
Nem mindegy, milyen környezetet építünk a szavainkkal
Dr. Perczel Kristóf a gyakorlati alkalmazás oldaláról hozta közelebb a hipnózis jelenségét. A klinikai gyakorlatban, az orvosi helyzetekben a módosult tudatállapot, ami a hipnózis jelenségének egy központi motívuma, sokszor eleve adott, vagyis a betegként nagyon fogékonnyá válunk ezekben az intenzív, érzelmileg megterhelő, sokszor szélsőséges emberi helyzetekben a különböző önkéntelen hatásokra. „A környezet, amiben vagyunk, az hat ránk. Tudományosan vizsgálhatóak ezek a jelenségek, tehát például, hogyha interjúhelyzetben valakinek egy forró csésze kávét adunk a kezébe, akkor szignifikánsan, barátságosabbnak és melegebbnek fogja megítélni a beszélgetőpartnerét, mint egy hideg csésze kávéval tenné a kezében.
Az ilyen fizikai környezet hatásán túl a szavak is tulajdonképpen egyfajta környezetet építenek.
Egy nyelvi kísérletnek álcázott helyzetben, hogyha egyetemistáknak idős korhoz kapcsolódó szavakból kell mondatokat alkotniuk, ezzel kell dolgozniuk 15 percen keresztül, akkor utána az ajtótól a folyosó végén levő liftig statisztikailag szignifikánsan lassabban fognak elsétálni, mint a kontrollcsoport, aki ugyanezt a tevékenységet semleges szavakkal végezte” – világította meg az orvos.
Orvosi helyzetben ezek a hatások még inkább igazak lesznek. „Hogyha én valakinek azt mondom egy vérvétel kapcsán, hogy bocsánat, meg fogom szúrni, ez fájni fog, akkor a páciens több fájdalmat él át, mintha ugyanezt a tevékenységet én úgy kísérem, hogy most lefertőtlenítjük a karját, hogy az biztonságos legyen, és levesszük ezt a vérmintát, hogy lássuk, hogyan tudunk jól segíteni. Ezek a külső hatások, amelyek irányítják a figyelmünket, fogékonyságunkat ebben az állapotban, sokszor élet és halál kérdéséig fokozódhatnak. Ezt bizonyítja egy 1970-es végzett vizsgálat, melyben súlyos baleseti sérülteket szállító mentősök azt az utasítást kapták, hogy a megszokott normál kommunikációjuk helyett a szavaikra gondosan ügyelve, egy előre megtanult, körülbelül nyolc mondatnyi szöveget ismételjenek, aminek a kulcsüzenete az, hogy a »nehezén túl van, biztonságban van, most kórházba szállítjuk, ahol már készülnek arra, hogy fogadják és jól segítsenek«. Kimutatták, hogy a súlyos baleseti sérültek stabilabb paraméterekkel jobb állapotban érkeztek meg a kórházba, kevesebben halnak meg közülük, és ez az egy rövid, első fél-egy órát érintő, banálisnak tűnő intervenció elég volt ahhoz, hogy hamarabb távozzanak gyógyultan a kórházból.”
De hasonló igaz a szülő-gyerek interakciókra is, vagyis az önkéntelen hatások szerepe a módosult tudatállapotban nemcsak orvosi, hanem társadalmi kérdés is. Ezért is fontos a szakember szerint, hogy tisztában legyünk a kommunikációs alapszabályokkal ezekben a kiélezett, érzelmileg telített helyzetekben. Az első és talán legfontosabb szabály, hogy a szavaknak a hangulata, a holdudvara számít. A tagadást nem nagyon értjük meg ezekben a szituációkban, mint egy kognitív, logikus tevékenységet. „Egy szorongó, rettegő embert egy műtőasztalon vagy egy kórházban a »nem kell félni, nincsen semmi baj, nem fog fájni« mondatok, bizony még soha nem nyugtattak meg. A második fontos eszközünk az átkeretezés. Például amikor bekötök egy infúziót, és azt mondom, hogy »betesszük most ezt a kis eszközt, hogy gyorsan és hatékonyan segíthessünk«, annak egészen más érzelmi valósága lesz, mintha azt mondom, »ez most fájni fog«. A harmadik szabály a fokozatosság elve. Ha van egy szorongó, rettegő ember, és közlöm vele, hogy nyugodjon meg, akkor az egyetlen dolog, amit el fogok érni, hogy még azzal is szembesül, hogy megnyugodni sem képes ebben a helyzetben. Ehelyett, hogyha én meg tudok érkezni valahogy abba az érzelmi valóságba, amiben ő van, ezt tudjuk validálni, és onnan szépen, fokozatosan el tudjuk kezdeni őt vezetni, akkor ő megengedheti magának azt, hogy tulajdonképpen minden kifújt levegővel egy keveset a fölösleges feszültségből elengedjen, és fokozatosan megtalálja azt a pontot, ahol már megy az ellazulás.”
A szakember olyan példákat is hozott, amikor a hipnózist fájdalomcsillapításban használták, például fogászati kezelésekben, emlőműtéteknél, stb. Kiderült, hogy minden paraméterében jobban teljesített az a csoport, akiknél hipnózist is alkalmaztak, a fájdalomcsillapító igényük kisebb volt, elégedettebbek voltak, hamarabb hazamentek a kórházból, sőt két héttel rövidebb volt a betegállományban eltöltött idejük is. Ráadásul a mély eszméletlenség állapotában végzett hipnózis esetén is érvényesültek ezek a pozitív hatások – erről korábban mi is írtunk.
Hipnotikus kapcsolat színész és közönsége között
Az előadás végi kerekasztal-beszélgetésen Mácsai Pál, aki majdnem írt egy PhD-értekezést a színjátszás pszichológiájáról, elmondta, ő maga is szoros kapcsolatban van a tudatállapot-változásokkal. „A mi munkánk a színpadon tudatos, kontrollált tudatállapot-változás, egyszerre féktelen, zabolátlan és tökéletesen fegyelmezett és tudatos. Azt a roppant egyszerű példát szokták mondani, hogy
ha a Rómeót játszó színész nem utálja annyira a Tybaltot játszó színészt, hogy meg tudná ölni, akkor nem játszik elég jól.
Nem merül elég mélyre önmagában, vagy a drámai szituációban. Ám ha megöli, akkor őt azonnal intézetbe kell vinni, és elzárni a külvilágtól is. Tehát miközben nagyon haragszik a partnerére, amikor az elzuhan, mint halott, akkor gondosan lefekteti, a tarkója alá teszi a kezét, és vigyáz rá. Tehát egyszerre van többféle koncentrációja és tudatállapota jelen. Ezt mi tanuljuk, ez nekünk szakmai feladatunk.”
Mácsai hozzátette, hogy szerinte ez az egész a gyerekjátékhoz hasonlít. A gyerek űrhajósat játszik a palackkal, beleéli magát, „mélyen átitatódik az élménnyel”, de amikor vacsorázni hívják, nem jelent gondot neki lerakni a szerepet. „Mi, színészek is szerepekbe bújunk ki és szerepekből lépünk ki. Természetesen nagy a szórás, hogy ki mennyi ideig őriz magában kedélyeket az esti szerepéből, van, aki semeddig se. Én ezek közé tartozom. Van, aki vagy két percig, amíg lerakja a szerepet, mint a palackot, valaki három percig. De ha egy színész azt mondja, hogy ő a saját alakítása után órákig önön hatása alatt áll, akkor gyanakodjanak.”
Mácsai Pál (Fotó: Vörös Szilárd)
Szó esett arról is, hogy attól még, hogy egy színész könnyen kerül módosult tudatállapotba, az nem jelenti azt, hogy könnyebben is hipnotizálható. Bányai Éva elmondta, hogy a hipnózis iránti fogékonyságunknak genetikai háttere van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne mindenki hipnotizálható.
Ha két ember egymásra tud hangolódni, akkor létrejön a csoda, a hipnózis
– mondja Bányai Éva.
Mácsai Pál számára a legizgalmasabb a közönség és a színpadi esemény közötti lelki és figyelmi, valamelyest hipnotikusnak is nevezhető kapcsolat, aminek tudományos méréséről elmondott egy érdekes történetet. Simon Balázs színházrendező ötlete volt, hogy a színpadon történteket EEG-vel mérjék, és az így kapott eredményeket egy tudományos keretbe foglalva elemezzék. A színészeket és a nézőket is „bedrótozták”, és az egyik előadást végigmérték, a végén pedig visszanézhető volt az előadás, illetve a színészek és a nézőtér diagramjai aszerint, ahogy játszanak. A legkülönlegesebb a nagy szerelmi jelenet volt, melyben a színészek görbéi úgy kapcsolódtak össze, „mintha két ceruzát összefognának, és azzal rajzolnának”.
„Szívbemarkoló volt, hogy semmiféle eltávolodás nem volt a szerelmi jelenetben. Mindeközben a nézők görbéi is szinkronban voltak ezzel – osztotta meg a színész, aki arra a nézői kérdésre, hogy a közönség is szuggesztív hatással van-e színészekre, azt válaszolta, egyértelműen érezhető, tapintható a figyelem. „Ha a színész nem is látja a közönségét, mint a vakoknál a fül vagy a tapintás különös érzékenysége, kifejlődött nálunk, hogy a legkisebb neszekből értjük, mi történik a nézőtéren. Sőt előadás előtt, amíg le van engedve a függöny, már az előhangokból lehet érezni, hogy ez most egy kíváncsi nézőtér vagy sem. A figyelem minősége káprázatosan érzékelhető, nem is csak a csendekből, talán az áramlás a jó szó erre.
És a sokaságban mindig van valami sodró és az ember saját képességeit, esélyeit meghaladni képes erő, amire lehet támaszkodni.
Ez nem a színpad különös mágiája, mert egy üres nézőtér előtt ez nem működik.”
