Ivan Kacsalkin huszonkét éven át tartó álma

1896: a cári Oroszországban egyik este egy Ivan Kacsalkin nevű, 38 éves altáji földműves szokás szerint lefeküdt aludni. A történet idáig meglehetősen hétköznapi, hisz bizonyára több millió honfitársa tette ugyanezt abban a pillanatban. Csakhogy Ivan másnap nem kelt fel. De nem is halt meg: mutatott bizonyos életjeleket, például mozgatta a kezeit, illetve a szemét is kinyitotta kissé, így megmenekült attól, hogy esetleg élve eltemessék. Az viszont egyértelműnek látszott, hogy mély álomban van, és a hagyományos módszerekkel nem is ébreszthető fel. A különös jelenség egy idő után felkeltette az orvosok érdeklődését, és a továbbra is beteg férfit a fővárosi pszichiátriára szállították, ahol folyamatos felügyelet mellett, gyomorszondán keresztül táplálva töltötte napjait – pontosabban éveit.

Két év után Ivan Kacsalkin minden korábbi fizikai aktivitása megszűnt: teljesen leállt a mozgással, bőre sápadt és hideg tapintású lett, míg szívverése percenként kb. két dobbanásra korlátozódott. Olyan volt, mint valami élő hulla.

Ezalatt elég sok minden történt Oroszországban: a finneknél és az örményeknél egyre jobban megerősödtek a nemzeti ellenállási mozgalmak, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt mensevik és bolsevik frakcióra szakadt, sztrájkoltak a munkások, tüntettek az egyetemisták, és lázadoztak a parasztok, jött a katasztrofális orosz–japán háború, az éhínség, az 1905-ös orosz forradalom, a véres vasárnap, majd az első világháború, hogy aztán a történelemkönyvekben rendszerint jó szándékú, de gyenge akaratú uralkodóként feltűnő II. Miklóst és családját, valamint az addig ismert Oroszországot 1917-ben végképp elsöpörjék a történelem viharai. A bolsevikok átvették a hatalmat, a cári birodalom megszűnt, az ország tanácsköztársasággá alakult.

Ivan Kacsalkin meg úgy, ahogy volt, átaludta az egészet. 

Alvó földművesek Van Gogh festményén (forrás: Wikipedia)

Az altáji paraszt egyedülálló betegnek számított, de igazán világszenzációvá akkor vált, amikor 1918-ban váratlanul, minden különösebb előjel nélkül felébredt. Németországból, Nagy-Britanniából, Hollandiából és az Osztrák-Magyar Monarchiából is érkeztek tudósok, orvosok Moszkvába, hogy  megtekinthessék a csodapácienst, akire személyesen a Nobel-díjas fiziológus, Ivan Pavlov felügyelt. Az alábbi sorok az ő személyes jegyzeteiből származnak:

„Jelenleg a beteg fel tud kelni az ágyból. Sokat beszél, és tökéletesen érthetően. Múltbeli állapotával kapcsolatban azt állítja, hogy mindent felfogott, ami körülötte történt, de szörnyű, leküzdhetetlen nehézséget érzett az izmaiban, ami szinte lehetetlenné tette a rendes légzést. És ez volt az oka annak, hogy nem mozgott, nem evett és nem beszélt.”

Szegény Kacsalkin nem sokáig élvezhette a közfigyelmet (és azt, hogy huszonkét év alvás után végre felébredt), ugyanis pár hónappal később szívrohamot kapott, és meghalt. A hosszú idő alatt, amit teljesen mozdulatlanul töltött, számos belső szerve gyakorlatilag elsorvadt, és nem tudták kezelni a hirtelen fellépő terhelést. Valójában soha nem tért egészen magához, segítség nélkül alig tudott felkelni az ágyból, és csak lassan, mankók segítségével volt képes járni. Emellett csak folyékony ételeket tudott megemészteni.

Ivan Pavlov portréja 1935-ből (forrás: Wikipedia)

A férfi esetét alaposan kivizsgálták a tudósok. Pavlov professzor elmélete szerint az idegi aktivitást két, egymás után lejátszódó folyamat – az indulás és a leállás – jellemzi, azonban lehetnek bizonyos kivételek: néha a stressz olyan mértékűvé válhat, hogy az idegrendszer megóvása érdekében védekező reakciót indít el az összes életfolyamat lelassításával és az illető mély álomba süllyesztésével. Kacsalkin évtizedeken átívelő alvását tehát katatonikus kábulatnak tekintette, amely tulajdonképpen egy sor különféle pszichiátriai probléma által okozott állapot vagy tünet.

Pavlov szerint Kacsalkin érzelmileg túlzottan stresszes volt, és ez okozta a végzetét. Tudniillik a derék parasztember elkötelezett monarchista volt, és különösen nehezen dolgozta fel II. Sándor orosz cár 1881-es meggyilkolását, illetve rettenetesen aggódott az általános politikai helyzet miatt, ami végül egy hosszú, mély álomba hajszolta, és ebből 22 évig nem ébredt fel. 1918-ban pedig, mikor megtudta,  hogy a komplett Romanov családot kivégezték és a cári Oroszország örökre elsüllyedt, ha lehet, még sokkal kétségbeejtőbb mentális állapotba került, ami nyilvánvalóan hozzájárult korai halálához.