A stroke-os eseteknél a modern okosgyógyszerek és a személyre szabott terápiák a korábbiaknál jóval nagyobb esélyeket adnak ma már a gyógyulásra, de a beteg motiváltsága és a gyógyulásba vetett reménye még így is az egyik legfontosabb tényező a felépülésben. Abban, hogy a beteg kitartson és végül a lehető legnagyobb mértékben visszanyerje korábbi életvitelét, nagy szerepet kaphatnak az őt körülvevő családtagok és hozzátartozók, akiknek a figyelme és támogatása erőt és optimizmust adhat a lábadozás nehéz és hosszadalmas időszakában.
Bizakodva lehet csak újraépíteni az életet
Naponta kell egy szélütéssel sújtott betegnek megküzdenie olyan helyzetekkel, amikkel korábban soha nem szembesült, és amik miatt a kiszolgáltatottság érzése és az elkeseredés könnyen elhatalmasodhat rajta. Gondoljunk csak bele, milyen érzés lehet, amikor egy felnőtt ember, aki aktívan és látszólag egészségesen végezte mindennapi teendőit egyik napról a másikra hirtelen elveszti a beszédkészségét, nem tudja rendesen kiejteni a szavakat, képtelen önállóan felöltözni, lábra állni és járni, sőt még egy poharat sem tud úgy a kezébe venni, hogy egyedül igyon belőle. A stroke gyakran jár ugyanis azzal, hogy részlegesen egyik vagy másik oldalára lebénul a beteg, és bár sok esetben ezek a tünetek javíthatók és a teljes felépülés sem lehetetlen, a lábadozást nagyon megnehezíti, ha ez a kiszolgáltatott állapota depresszióba taszítja a beteget. A segítő családtagok legfontosabb feladata ilyenkor az, hogy újra és újra lelket öntsenek a betegbe, ne hagyják csüggedni, és átsegítsék a lelki holtpontokon.
A hozzátartozók sem adhatják fel
A hozzátartozóknak a lábadozás alatt éppúgy nem szabad feladniuk a gyógyulásba vetett reményt, mint a betegnek. Erre szinte naponta éreznek majd csábítást a családtagok, hiszen nekik is nehéz beletörődniük abba, hogy szerettük fizikailag már nem az, aki egykor volt. Néha még az is előfordul, hogy egyszerűen képtelenek szembenézni a valósággal, és letagadják maguk előtt a helyzetet, és ezért nem adják meg azt az külön támogatást, amire a betegnek szüksége van. A hozzátartozóknak ezért nem csak a beteget, de egymást is támogatni és lelkesíteni kell, mert a beteg felépülése szempontjából nagyon fontos, hogy már a stroke után napokban, a lehető legrövidebb időn belül – amint erre orvosi szempontból lehetőség nyílik – ösztönözzék és fizikailag is segítsék a beteget, hogy megkezdje az első lépéseket a rehabilitáció útján. Ez nem csak azért fontos, mert így a beteg figyelmét elterelik a javulását gátló negatív gondolatokról, hanem azért is, mert bizonyított tény, hogy a korai mobilizálás a szövődmények megelőzése révén csökkentheti egy újabb stroke és a halálozás esélyét és elősegíti az elvesztett testi funkciók mielőbbi visszaszerzését.
A lélek ugyanaz marad
Nagyon fontos, hogy a hozzátartozók megnyugtató környezetet biztosítsanak a betegnek, és állandóan fenntartsák vele a kommunikációt. Sokszor olyan érzésük is támadhat a családtagoknak, hogy egy idegen embert ápolnának, hiszen a betegnek néha még az arcvonásai is megváltoznak, de ettől még ugyanarról az emberről van szó, aki korábban egészségesen együtt élt velük; a kommunikációban ezt érdemes mindig szem előtt tartani, és nem szabad úgy beszélni a beteghez, mintha értelmi fogyatékos lenne. Időnként sajnos a stroke demenciával is jár, ami talán még jobban megviseli a hozzátartozókat, mint a beteg testi tünetei, és erre a családtagoknak lélekben fel kell készülniük. A reményt azonban ilyenkor sem szabad feladni és azt a betegben is táplálni kell: ez adhat ugyanis csak erőt neki a küzdelemben ahhoz, hogy a lehető legtöbbet visszaszerezze egykori életéből.
Olvass még többet a szélütésről az NLCafén:
- Kulka János első interjúja a stroke után
- Stroke miatt késett a kamasz fiú
- Nem mozdul a stroke-os kislány mellől a kutyája
