Három gyerek. Három gyerekem lett, három gyereket szültem, három gyerek köti le az időm nagy részét immár kilenc éve. Kilenc éve, mert kilenc éves a legkisebb, a középső éppen három évvel több nála, azaz tizenkettő, a legnagyobbnak pedig most ünnepeltük a tizenhatodik születésnapját. Első nap családi ebéddel és tortával ünnepeltünk, csak öten voltunk, második nap apósommal és anyósommal tudtuk le ugyanezt a kört… harmadik nap anyám és apám jöttek. Mi volt megint? Újabb családi ebéd és újabb torta. Ki főzött? Én. Kinek ment ettől a három naptól tönkre az emésztése? Nekem. De a puffadást és a gyomorgörcsöket nem csak a rendszertelen étkezések okozzák.
Két hónapja tulajdonképpen csak főzök és dolgozom, ami lehetne pihentető is, de nem az. A legnagyobb gyereknek kémiából a szénláncokat magyarázom (még szerencse, hogy anno szerettem a kémiát!), a középsővel a fizika leckét próbálom megfejteni (a hűtő működéséről van szó), a legkisebbel pedig a főneveket tanuljuk. És közben leég a pörkölt. Ott kellene állnom a tűzhely mellett, de ahhoz fáj a derekam, hogy állva kavargassam órákig. Na persze, csinálhatnám valami ócska csirkemellből is, de abból sosem lesz rendes szaft, a főzés végére csak valami piros lében úszó húsdarabok maradnak a lábasban. Folyton csak hús… Kezdem azt hinni, hogy ennyi (ráadásul sportoló) fiúgyermek és egy asztalos férj folyton csak vörös húst eszik. Még ha kérném, sem venne a férjem öt darab csirkecombot, a hal pedig… előbb fogom ki a Dunából és úsztatom meg a kádban, majd boncolom és sütöm meg, minthogy ők a végeredményből csak egy falatot egyenek. Csak a marha, csak a sertés, vagy nagy ritkán a vadhús. Mit számít, hogy nekem ezektől sajog a gyomrom, nekik az kell. Kell, kell, kell… mondják… pont, mint a főnököm.
Képünk illusztráció / Fotó: Profimedia
A melót tán hagyjuk is, bár ha valamitől még jobban fáj a gyomrom, az a munka, és az annak köszönhető rendszertelen élet. Ha nem lesz állásom, akkor nem lesz itthon hús sem. Csak a férjem fizetéséből (még ha jobban is keres, mint én) egyszerűen nem jönnénk ki. Billeg az állásom, ki tudja, meglesz-e fél év múlva. A főnököm közölte, hogy az maradhat bent a kiadónál, aki csökkentett fizetéssel, de akkor is százötven százalékot hoz. És higgyétek el, a munkám nem attól lesz 150 százalékos, hogy neki is elmagyarázom a szénláncokat, vagy hogy kap egy adag pörköltet, hanem attól, hogy időben leadom a rám bízott, tengernyi írott szöveget. Megszerkesztve. De az nem ilyen egyszerű. Könyveket szerkesztek, tehát meg kell küzdenem a minden szavukért harcosan kiálló írókkal (gyomorgörcs), a flegma főszerkesztővel (gyomorgörcs a négyzeten), és a mindenbe belekötő kiadó tulajdonosával (gyomorgörcs a köbön). És akkor erre még jön a család, a gyerekek tanárai, akik ontják az elvárásokat, én pedig maximum a 16 évestől várhatom, hogy azoknak nagyobb részben önállóan megfeleljen – a kisebbeknek segíteni kell.
Napközben a gyerekkel tanulok és leégetem az ebédet, este leülök a munkám elé. A munkám viszont pont annyi, mint a karantén előtt volt, csak nem tudom napközben elvégezni. Több fronton helytállni egyáltalán nem könnyű, ha még csak a sírás kerülgetne, azt mondanám, hogy egész könnyű dolgom van. De a felrúgott napirend, a létbizonytalanság, a csökkentett fizetés, a gyerekek nyűgje… összerándul a gyomrom, mert arra gondolok, hogy nem tudok helytállni.
Össze-vissza eszem. Néha nem reggelizem, néha pedig annyit, mintha ebédelnék, aztán van, hogy kimarad az ebéd, a vacsorát pedig csak tálalom a többieknek, aztán elmosogatok utánuk, és este, amikor leülök a gép elé, hogy alanyt egyeztessek állítmánnyal, stilizáljak és átszabjam a fejezeteket, eszembe jut, hogy éhes vagyok. Ha van maradék a lábosban, megeszem. Ha nincs, kibontok egy zacskó chipset, iszom egy kávét, és verem a billentyűzetet éjjel kettőig, majd bedőlök az ágyba, és alszom reggel 7-ig. Reggelente sokszor csak úgy, éhgyomorra iszom egy kávét a férjemmel, aki rohan el fél 8-kor… már itthon sincs, mire a gyerekek felkelnek. Amikor a gyerekek esznek, én már a második kávémnál járok… ha megfájdul a gyomrom, akkor eszembe jut, hogy reggelizni kéne, attól tán jobb lesz, vagy ha netán tejet raknék bele, nem marna úgy. Tegnap este olvastam egy kéziratot, a könyvben azt írták, hogy egy nő a gyomorfekélye okozta fájdalmat tejjel kezeli, és jobb lesz neki – lehet, át kéne szoknom kávé helyett a a színtiszta tejre. De akkor mitől ébredek fel? A tej úgyis felpuffaszt, a zöldség szintén. A sok hústól is fáj a gyomrom. A zöldség felpuffaszt, a chips hizlal, és egyébként is, attól is sajog a gyomrom, mert a csípőset szeretem. Káosz, káosz, káosz…. ideje rendet tenni benne.
Döntöttem: itt az ideje beiktatni az énidőt.
Itt a nyár, a gyerekek mennek ilyen-olyan táborokba. Amikor gimis voltam, imádtam futni. Nem is feltétlenül a mozgás volt a lényeg, hanem az egyedüllét. A monoton mozgás, a nyugalom, és a fülesemben szóló monoton zene mindig feltöltött. Veszek egy futócipőt, és irány a park. Utána is nézek gyorsan, hogy például az evéshez képest mikor kell mozognom, hogy ne legyek rosszul futás közben. Jó lesz ez. Visszarendeződöm, visszarendeződünk, rendszert teszek a hétköznapokba és bennük az étkezéseimbe is. Start, sprint, gyerünk!
A cikk az Iberogast forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megrendelésére készült.
Könnyítsünk az emésztésen:
- 5 ok, amiért érdemes banánt enni
- 10 perc alatt felturbózhatod az emésztésed ezekkel a pózokkal
- 6 dolog, amit a vizedbe tehetsz a jobb emésztésért
Hirdetés
