Hozzáértők szerint az önvédelmi sportok sava-borsa (krémje?) Ázsiában, főleg a Távol-Keleten fejlődött ki. Szinte mindegyik önvédelmi sport Japánból származik – itt született az elsősorban ügyességen, és nem a testi erőn alapuló dzsiudzsicu, valamint annak alfaja, a
dzsudó (magyarul cselgáncs). A félelmetes ütéseiről és rúgásairól ismert karate szintén Japánból származik – akkoriban ugyanis csak a nemesembernek lehetett fegyvere arrafelé, a védekezésre azonban inkább az alsóbb rétegeknek volt szükségük.
Gyakorlatilag a szükség szülte a karatét, hiszen ezek a rétegek fegyver híján kénytelenek voltak karjukat, kezüket, és persze a lábukat fegyverként használni. És mivel létkérdés volt számukra az önvédelem, egyre több fogást eszeltek ki és gyakoroltak be, hogy e hús-vér fegyvert valóban hatásossá tegyék. Ennek az egyszerű történelmi ténynek köszönhetőek a japán küzdősportok – amelyek láttán előbb bámult a világ, később pedig igyekezett eltanulni. E sportok népszerűsége nem véletlen, hiszen kevés olyan önvédelmi eszköz van, amely alkalmazásával még egy vékonyka gyereklány is képes elbánni akár egy százkilós férfival is (emlékezzünk csak a nálunk is népszerű sorozat, a Linda picinyke főhősnőjére).
 |
Szóval, aki irtózik a fegyverektől, annak elég, ha megtanul verekedni. Ha valaki irtózik a verekedéstől is (mint az erőszak egy megnyilvánulási formájától), a mozgás más formáit viszont kedveli, annak talán elég ellátogatni egy fitness terembe, és rendszeresen látogatni a tae-bo órákat. Ez a mozgás ugyanis nem csak megmozgat minden testrészt, hanem megtanít néhány ütésre és rúgásra is. A
tae-bo-t Billy Blanks találta ki, a karate, a tánc, a boksz és a
Tea Kwon Do elemeit ötvözve. A hétszeres karate világbajnok és egykori Arany Kesztyűs bajnok a módszert eredetileg saját edzésére fejlesztette ki.
A klasszikus egyórás edzés koreográfiája egy sor ütésből, rúgásból és lépésből áll – amelyekből néhány kifejezetten jól hasznosítható egy utcai támadás esetén is. Ezek megtanulásához pedig elég a következő gyakorlatot elvégezni – természetesen először minden egyes mozgáselemet jól meg kell tanulni, begyakorolni (szinte erő nélkül), csak utána lehet (és kell) minél több erőt belevinni egy-egy ütésbe.
A kiindulóhelyzet, vagy ahogy a profik mondják, fedezék: kis terpeszben állás, a láb valamivel kijjebb van a csípőnél, a térd enyhén behajlítva, a hát egyenes, a fenék hátratolva és megfeszítve. Két öklét érintse egymásnak (a csukló egyenes – nincs behajlítva) és emelje az álla és az orra közé, mint valami védőpajzsot (a mozdulatsor ismerős lehet a bokszból, egyáltalán nem nehéz).
Ebből indul ki minden, mesterien kivitelezett bokszütés és lépés. Fedezékből üssön az egyik kezével vállmagasságban előre (ne nyújtsa ki közben teljesen a karját!), mintha homokzsákot ütne, majd húzza vissza kiindulóhelyzetbe! Váltakozva mindkét irányban végezze el a gyakorlatot legalább tízszer, fedezékből ütemesen húzza az egyik könyökét egyenesen kifelé-felfelé, majd engedje vissza! A mozdulatot mindkét irányban el kell végezni legalább tízszer.
Ha a fejünket akarjuk védeni, ehhez a következő gyakorlatsort célszerű begyakorolni: egyik lábával lépjen előre a fedezékből, mindkét térdét hajlítsa be (feszüljön a comb), enyhén dőljön előre, és mindkét öklét tegye a feje tetejére! (A fel- és alkar közötti derékszög megmarad!) Ezután lépjen vissza és vegye fel a kiindulópozíciót! Lendületesen végezze a gyakorlatot mindkét irányban legalább tízszer!
Önvédelemhez kifejezetten hasznos lehet – bár tény, ami tény, kissé brutális – ha megtanuljuk a következő mozdulatot is: kiindulóhelyzetben állva, egyik térdünket felhúzva egy képzeletbeli ellenfél fejét megragadjuk (saját magasságunknál kicsit feljebb), és lehúzzuk – bele a térdünkbe.
Ha valakinek még a tae-bo is túl erőszakos, annak sajnos maradnia kell a hagyományos női eszközöknél: a futásnál, a lebeszélésnél, sikoltozásnál, és a női eszközök (manikűr és egyebek) bevetésénél.
