Jelenleg nincsenek megbízható adatok arról, hogy hány külföldi dolgozik legálisan az unióban, ezért a javaslat arra is kitér, hogy a tagállamok havonta hozzák nyilvánosságra saját adataikat. Sőt, ennél tovább is megy: javasolja egy európai szintű adatbázis kialakítását, amely tartalmazná a külföldiek számára elérhető és megpályázható állások listáját. Ami a zöldkártyát illeti: az elképzelés nem elrugaszkodott, hiszen évek óta problémát jelent az EU számára a bevándorlók nyilvántartása – a kártya bevezetése pedig lehetővé tenné, hogy legálisan tartózkodjanak a tagállamokban, így szerezhessenek munkavállalási engedélyt és a munkavállalókat megillető jogokat. A tagállamok eltérő módon szabályozzák a munkavállalás, vagy a vízum kérdését, nem is beszélve arról a bürokráciáról, amin át kell esni ahhoz, hogy valaki munkát vállalhasson egy külföldi országban.
 |
Ezzel is magyarázható, hogy a legtöbben illegálisan próbálnak álláshoz jutni – ebben az esetben azonban nincsenek jogaik, rossz esetben kiszolgáltatottságuk miatt áldozatul esnek a bevándorlókra specializálódott bűnszövetkezetnek, akik rabszolgaként, nevetséges bérért, és rossz körülmények között foglalkoztatják őket. Antonio Vittorioni, a bizottság belügyi főbiztosának javaslata sokat javítana e nem is olyan szűk kör helyzetén.
Vittorioni javaslatában arra hivatkozik, hogy ideje szembenézni azzal a ténnyel, hogy vannak olyan állások, amelyek a helyi munkaerőpiacról betölthetetlenek, a bevándorlók azonban szívesen elvállalnák azokat – természetesen a megfelelő keretek között. A tervek szerint az új papír nem csak tartózkodási és munkavállalási engedélyként működne, hanem jogosítana különböző szociális juttatásokra is – ugyanakkor az új szabályok olyan keretrendszert hoznának létre, amelyen belül a tagállamok maguk határozhatják meg, hogy hány munkavállalót engednek be az országba.
 |
Az egységes szabályozásra több okból is szükség van. Egyrészt az európai országoknak is szembe kell nézniük az öregedő társadalmak problémájával – vagyis azzal a kérdéssel, hogy hogyan juthatnak fiatal munkaerőhöz. Másrészt ideje lenne egységesíteni a korábbi “magányos” próbálkozásokat, amellyel az egyes országok megpróbálták megoldani a különböző hiányszakmák betöltését (ezek között nem csak segédmunkásoknak vagy vendéglátósoknak való munkák vannak, hanem orvosoknak vagy informatikusoknak is).
A közelmúltban Dánia próbált aneszteziológusokat csábítani a hiány “orvoslására”, míg a hollandok csábítása általában szezonális, igazodik a tulipánok betakarításának idejéhez (ők inkább idénymunkásokat keresnek, mint értelmiségieket). Új bevándorlási kvóták meghatározásán dolgozik Belgium és Németország is (utóbbinál ez különösen érdekes, mert egyike volt a csatlakozás utáni szabad munkaerőáramlást leginkább ellenzőknek).
Sajnos ez csak a politikusok oldala – a tagállamok átlagpolgára retteg attól, hogy a külföldről érkező munkavállalók miatt elveszíti állását, ezért pedig előfordul, hogy még a legálisan ott tartózkodókat is illegálisként kezelik.
