Otthontalanul

Süvítés órák óta. Hajnalban kezdte rázni a redőnyt.

Nyolc óra, de az ég sötét, a szél zúg. Nem derül, de indulnom kell. Kabát, cipő, egy régi sapka. Fogom a két nagy szatyrot. Bennük sok összevissza holmi, amelyekről azt hiszem, ilyeneket hurcol egy hajléktalan is. Indulok. Az eső vadul veri a szomszéd ház lemezkapuját. Megtorpanok. Visszarohannék, de nem. Merre menjek? Közben a szél irányt vált, arcul csap a vízszintesen zuhogó eső. Mintha azt üvöltené a fülembe: tudd, hogy mit akarsz! Moszkva tér, motyogom. Azt már csak gondolom, hogy semmi az egész, csupán este hatig kell kibírnom. Ha addig kibírom, ha valahol kapok egy tányér meleg levest, némi kenyeret, akkor tényleg semmi az egész.

Tíz óra. Két órája élem a hajléktalanok életét. Két órája próbálok tízkilós motyómmal találni egy szélvédett zugot. Nincs. Amit kinézek, mind foglalt. Megszólítok egy lépcsőn ücsörgő csoportot. Telepednék melléjük. Szóra sem méltatnak. Eloldalgok.

Átázott a kabátom. Fázom. Éhezem, nem reggeliztem. Pisilni kell. Bemegyek egy gyorsétterembe. Körbenézek. Belopódzom a vécébe. Nem a fertőtlenítő és nem a vizelet szagát érzem. A kávé semmivel össze nem téveszthető illata borzolja a szőrszálakat fagyott orromban. Bűnös gondolattól húzódik kétfelé a szám, de pillanat alatt pofámra fagy a mosoly. Hát persze. Egy igazi csövinek nincs pénze. Én sem hoztam. Állok. Melegszem. Végül meggyőznek a tekintetek. Az utcán vagyok.

Tizenkettő harmincötre meglelem az egyik nappali melegedőt. Azt hallottam, itt délben adnak levest. Állok a sor végén. Fél percen belül megértem: harmincöt perc végtelenül sok idő. A levest húsz perc alatt elfogyott. Korog a gyomrom, de sebaj, szóba áll velem egy hajléktalan.
– Kárpótlásként megmondom, miért nem oszlik a tömeg. A titok az, hogy jó óra múlva vajat osztanak, meg ruhát. Várjon maga is. Addig adok egy kis kenyeret – mondja, és koszos szatyrából felém nyújt egy serclit. Többen rosszallóan nézik a jelenetet, de senki nem szólal meg. Várok kicsit, de amikor a szociális munkás megjelenik, jobbnak látom, ha lelépek.

Délután metrózok. Négyszer oda-vissza. A piros vonalán. Bámulom a tömeget. Senki nem néz senki szemébe. Ahogyan a nappali melegedőben sem nézett. Észre sem vesznek. Nincs különbség köztünk, csak ők jóllakottak. Tudják, hova mennek. Már nem fázom. Hirtelen izgalom lesz úrrá rajtam. Ellenőr közeleg. Kiugrom, aztán be a másik kocsiba. Magyarázatok gyártása közben érem el a felszínt, a Keletiben. A pulzusom ezer, bár tudom, már nincs mitől rettegnem. A gyomrom háborog.

Öt óra. Úgy érzem, végem. Elállt az eső, elcsendesedett a szél. Lerogyok egy padra a Blahán. Éhes maradtam, mert elkéstem. Szomjas, mert nem ittam. Nem, mert nem mertem kéregetni, pedig azt terveztem. Láttam egy fél üveg vizet egy padon a Keletiben, de nem nyúltam érte. Remegek. Lehunyom a szemem. Várok kicsit, majd úgy döntök, elég volt. Indulnék haza. Megbillenek. Elgyengültem, pedig ez csupán kilenc óra volt. Kilenc röpke óra.

Másnap új erőre kapva megyek a metró felé. Azt számolom, ha Budapesten kétmillió ember él, és köztük huszonötezer hajléktalan, akkor minden nyolcvanadik az. És mégis, mint ahogyan annyi minden egyébbel, ezzel is idényjelleggel foglalkozunk. Jön a tél, akkor téma. Mit esznek, hol alszanak a fedél nélkül maradottak. Téma.

Mintha nyáron, tavasszal, ősszel nem lennének. Pedig vannak. Itt élnek közöttünk, mellettünk. És szerencsés, akinek jut ágy a szállón, van egy sátra, barlangja, lépcsőházi zuga, ahol álomra hajthatja a fejét.