„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak.” (Ószövetség – Prédikátor könyve (részlet)
És megvan az ideje a gyásznak is. Mégpedig közvetlenül a halál után.
A pszichológia és a népi hagyomány ebben nagyrészt megegyezik: az intenzív gyászidőszak (különféle szakaszokkal) körülbelül egy év. Az egy év elteltével az emberek levették a fekete ruhát, eljött az elengedés ideje.
Ha valaki éveken át nem tud kijönni a gyászból, érdemes szakembertől segítséget kérnie, hiszen akkor valahol beragadt, mint sáros gödörbe a megfeneklett kocsikerék.
Ha pedig valaki nem gyászolja meg a szerettét, nem megy bele a fájdalomba, elkerüli azt, annak komoly ára lesz.
Bizony ezen (is) csak úgy lehet túl lenni, ha az ember belemegy.
A halottak napja már nem a gyász ideje. (Bár ez elkerülhetetlen, ha túl közeli a meghalt ember távozásának az ideje.) De ha évekkel ezelőtt elment már a hozzátartozó, akkor egészséges módon a gyászon túl kell lenni, úgyhogy szerintem a halottak napja nem arról szól, hogy mindenféle fájdalomnak átadjuk magunkat, nem, mert ez az öröm és a hála ideje.
Örülni mindannak, amit kaptunk az ősöktől, hálásnak lenni érte (szerintem ez valahol nekik is jólesik odaát… bár ki tudja?), és ami még fontos: felismerni azokat a berögződéseket, ősöktől hozott örökségeket, amelyek lehúznak, és ezeket fontos minél tudatosabban letenni. (Ebben segít a családállítás is.)
Számomra nagyon szimpatikus a mexikói nép halottak napi felfogása. Számukra ez egy örömünnep. Abszolút hiszik, hogy a lélek folytatja az útját, és hogy odaát egyáltalán nem rosszabb, mint itt. Sőt!
Úgyhogy ott ilyenkor az egész országot virágpompa díszíti, szólnak a mariachi zenekarok, mindenki ünnepel. A temetők gondnokai felmérik, hogy melyik sírhoz nem járnak a hozzátartozók, és azokat megkapják az iskolák osztályai, akik aztán egymással versenyezhetnek: ki díszíti fel szebben? Halottak napja estéjén a temetők mágikus mulatóhellyé változnak, ahol a sírokra kipakolják az elhunyt kedvenc ételeit, italait, könyveit, ruháit, virágait stb… a zenészek pedig a holt ember egykori kedvenc dalait játsszák a síroknál, így mindenfelől szól a muzsika.
Nekem ez nagyon tetszik.
Végül is miről szól a temetőben való szomorkodás – természetesen a gyászidő eltelte után? Saját magunkról és a hitetlenségünkről. Saját magunkat sajnáljuk, hogy már nem lehet velünk az illető (erre még rásegít, ha feltörnek a vele szemben elkövetett hibákból adódó lelkiismeret-furdalások), illetve tudat alatt (vagy akár tudatos szinten is) előjön az emberiség legerősebb ősi félelme bennünk: a halálfélelem. Bizony, ilyenkor szembenézünk azzal, hogy előbb-utóbb mi is odaát (vagy ki tudja hol?…), szóval a holtak közt leszünk.
A halottak napja a meghalással való szembenézés ideje is.
Többször írtam már arról a hellingeri alapállításról, hogy aki nem tiszteli a szüleit, saját magát, a saját sorsát sem tiszteli. Ezt továbbvihetjük oda, hogy aki nem tiszteli az őseit, az saját magát, a saját sorsát sem tiszteli. A tisztelet ebből a szempontból nem azt jelenti, hogy respektálom, mert ilyen és ilyen volt, ezt és ezt tette le az asztalra, hanem egyszerűen azt, hogy kritizálás, ítélkezés nélkül elfogadom őt és az életét olyannak, amilyen. Végül is mindenki pontosan azt teszi, azt adja, amire képes. Mi is.
Kívánok mindenkinek előrevivő felismeréseket hozó belső utazásokat, és szívből jövő ünneplést az elkövetkező ünnepnapokon.
