Természetesen az én anyukám is volt anyós – amíg el nem váltunk a feleségemmel. Elkülönülésünk számos oka között látszólag nem szerepelt az anyóskérdés. Az első és mindmáig egyetlen nejem anyukája ugyanis nagyon kedves, intelligens, jólelkű asszony volt. Az én mamám pedig, a fenti tulajdonságok mellett, olyan kifejlett igazságérzettel is rendelkezett, melynek köszönhetően minden vitás kérdésben az igazságot a másik térfélen kereste. Ez a felfokozott objektivitás ráadásul álszerénységgel párosult, amit valószínűleg neveltetésének köszönhet.
Ugyanis olyan nagynénik között cseperedett, akik bármikor elirányítottak volna egy mai Michelin-csillagos éttermet, ám ha valaki megdicsérte vasárnapi ebédjüket, szenvedő arckifejezéssel azt válaszolták: ugyan, a tészta nem kelt elég magasra, az uborka nem volt elég ropogós, a csirke pedig csak csirke.
A kispolgári etikett – ami arra kényszerítette nénikéimet, hogy saját képességeiket, sőt a hozzájuk tartozó emberek értékeit is alábecsüljék a nyilvánosság előtt – mélyen meghatározta édesanyám szociális reflexeit. Hiába szerette két fiát mindennél jobban, elemében akkor érezte magát, ha kiemelhette valamely hiányosságunkat. Természetesen jobbító szándékkal.
Kétszeres nyomás alatt
Édesanyám másik alapvető tulajdonsága a végtelen segítőkészségen és együttérzésen kívül a vendég iránti mérhetetlen tisztelet volt. Az ő törvényei szerint a látogatónak, a barátnak mindig igaza van. Mivel én házas emberként is az ő agyonszeretett és folyamatosan szapult fiacskája maradtam, feleségem viszont még jó ideig a vendég státuszát élvezte, minden konfliktus esetén a menye pártját fogta. Az anyukám tehát – legalábbis a külső szemlélő számára, és a legtöbbször én is annak éreztem magam – úgy viselkedett, mintha az én anyósom lenne. Ezért a volt feleségem egy pár megértő anyukával gazdálkodhatott, én pedig szintén kettő darab igen jó szándékú, de minden hibámat árgus szemekkel figyelő, és azokat szóvá is tévő anyóssal rendelkeztem.
Bővebben a témáról: |
Férfi legyen a talpán!
Anyám pozitív anyósi szerepvállalását az is meghatározta, hogy anya nélkül nőtt fel. A nevelésének egyik részéért felelős nagynénikről már esett szó, de édesapjáról nem, aki régi vágású és maximalista apaképet plántált belé. Anyukám, feleséggé és anyává válva, ezt várta el a férjétől és fiaitól is. Egy férfi gondoskodjon a családjáról, építsen nekik házat, szerelje meg a villanyt, permetezze a szőlőt, és nagyjából legyen tökéletes. Apám maradéktalanul teljesítette is az említett elvárásokat, én viszont egyet sem tudnék felsorolni közülük, aminek friss házasként megfeleltem volna. Anyám ezért a jobbító szándéktól vezérelve töretlenül folytatta, amivel gyerekkorom óta kísérletezett: korholó vagy ironikus megjegyzésekkel igyekezett a helyesnek vélt útra terelgetni. Az általa kijelölt irányok valóban helyesek és célravezetők voltak, hiszen igen okos asszony, csakhogy én kevés dolgot viseltem rosszabbul, mint a terelgetést.
„Házas emberként is az anyám agyonszeretett és folyamatosan szapult fiacskája maradtam.”
A bennem lakó anyós
Anyám maximalizmusa és a riasztóan gyors tempó, mellyel a munkát elvégezte és kiosztotta, kora ifjúságom óta eltűnési reflexeket váltott ki belőlem. Jobb nem szem előtt lenni, mert a jól végzett munka jutalma úgyis egy újabb tennivaló. Hosszúra nyúlt kamaszkorom során, úgy huszonnyolc éves koromig, sikeresen meg is találtam a búvóhelyeket. Házas férfiként azonban vége volt a buliknak, ami még akkor is megviseli az embert, ha egyebek mellett pont azért találta jó ötletnek a családalapítást, mert már unta a csajozás-bulizás-haverokkal röfögés Bermuda-háromszögét.
Meglett a családi fészek, jöttek a gyerekek, ám az új felelősségi rendszerben rá kell találni a megfelelő ritmusra, munkamegosztásra, energia-átcsoportosításra. Sőt kezelni kell a szükségszerű fizikai, érzéki és érzelmi hangsúlyeltolódásokat. Nem könnyű feladat, és nem is mindig sikerül zökkenőmentesen. Szerencsére a család segít – időnként akkor is, amikor nem kéne. Az ifjú férj frusztrált, hiszen úgy látja, hogy még mindig segítségre szorulnak. Keresni kezdi magában a hibát, és közben észreveszi, hogy a párja sem tökéletes. Nem érti, hogy az asszony miért úgy és nem amúgy csinál dolgokat – a főzéstől a takarításon át a gyereknevelésig.
Feleségem meglepődve tapasztalta, hogy elkezdek úgy morgolódni apró-cseprő dolgok miatt, mint egy felnőtt. Azt gondolta, már nem szeretem, azért piszkálom ingerülten, pedig nem történt más, csak életre kelt mindaz, amit az anyámtól tanultam. Felébredt bennem az alvó anyós. A klasszikus, akit nehéz szeretni. De nem ezért váltunk el.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:
- „Nem kötelező szeretni” – interjú Feldmár Andrással
- „Kezdetben csak a migrén volt közös bennünk” – interjú Máté Krisztinával és Bárdos Andrással
- A lélek eszmélése – Tolvaly Ferenc írása Indiáról
- Irányítsd a konfliktusaidat! – Asszertivitás-tréning
- Ha hatot mutat az óra – Mitől lankad a férfiasság?
- Küszködő kamaszok – Ranschburg Jenő írása
