A(z) “Kipróbáltad már valaha a rúdtáncot?” című szavazás véget ért!
A szavazók többségének véleménye szerint:
Igen, és nagyon élveztem!
A szavazók többségének véleménye szerint:
Igen, és nagyon élveztem!
Nagyjából hat-hét éve figyeltem fel Pirner Almára, aki az egzotikus táncok világbajnokságán elsöprő sikert aratott érzéki légtornász-produkciójával (egyetlen európaiként a verseny harincegy éves történetében). A táncosnő két selyemkötélen hajtotta végre akrobatikus mutatványait, ami már önmagában sem kis dolog. Ám Alma egyszer csak hernyóból pillangóvá változott, mindössze két vékony selyemkötélbe kapaszkodva. Elképesztő – gondoltam akkor magamban, és onnantól kezdve ámulattal figyeltem a rúdtáncosok világát. Azóta, újságíróként dolgoztam is vele, de valahogy még sosem alakult úgy, hogy eljussak egy órára és kipróbáljam, milyen is a csövön pörgés – egészen múlt hét szerda estig.
A rúd felé félúton
December végén hívott a legjobb barátnőm telefonon: mi lenne, ha végre nemcsak beszélnénk a rúdtáncról, hanem ki is próbálnánk? Izgatottan tárcsáztam a stúdió számát, már láttam magam előtt, ahogy pörgök-forgok, fejjel lefelé csúszom le a rúdról a Moulin Rouge színpadán. „Szia. Sajnos már nincs hely az órán, szerdán csörögj vissza, akkor lesz az egyes szint” – tájékoztatott a kedvesen csengő női hang a vonal túlsó végén. Csalódottan konstatáltam, hogy mégsem indítom be késői karrieremet – aznap legalábbis.
A szerda azonban már a mi napunk volt. 17:40-kor toporogva vártam a barátnőmet a Visegrádi utca egyik kapualjában, hogy mehessünk már az első rúdtáncóránkra. Belépve az ajtón egy lakásból átalakított egytermes táncstúdióban találtuk magunkat. Egy fiatal, nagyon kedves hölgy fogadott minket, aki kitöltetett velünk egy kérdőívet (sportoltál-e már, mi a célod az órával, van-e egészségügyi problémád…), és aláírtunk egy papírt, hogy saját felelősségünkre vállaljuk az órát. Irány az öltöző!
Itt mindenki egy rúdról pattant menyecske
Gyors átöltözés, ahol megnyugodva konstatáltuk: itt senki sem tökéletes alakú, negyvenöt kilós cicababa. Átlagos lányok, anyukák szeretnék kihozni magukból a “dögöt”. Merthogy ez egy igencsak dögös sport: pucsítás, spiccelés, és bevallom őszintén, két pörgés után már rá is kaptam az ízére. Bár táncos múltam miatt előnnyel indultam azokkal szemben, akik maximum a hétvégén lépegetnek a diszkóban, ám ez csak a spiccemen és a tartásomon segített. Mindenki óriási lelkesedéssel vetette rá magát a rúdra: volt, aki életében először (akárcsak én és a barátnőm), voltak azonban, akik már vizsgára készültek. Látván, hogy az oktatónk, akárcsak egy pillangó pördül-fordul a rúd körül, azt gondoltuk: áhh, ez semmi. Majd amikor az első próbálkozások után jajgatva tápászkodik fel a talajról, akkor azért szembesül vele az ember, hogy ide bizony nem elég a Popey-féle spenótmódszer, itt valóban szükség van izmokra.
„Jobb láb, bal láb, jobb láb, fordul, pörög” – mondogattam magamban, nem is gondolván, hogy mekkora erőfeszítést okozhat, hogy miközben lépegetek előre, az agyam már ott jár, hogyan fogok átfordulni a saját karom alatt, hogy hátrafelé pörögjek végig a rúdon. Mindenesetre harmadszorra már sikerült is, és ez óriási boldogságot jelent. Negyedszerre pedig már egészen úgy éreztem magam, mint egy szexi díva, aki épp most készül elcsábítani a párját. Bár másnap olyan helyeken fájt, ahol nem is gondoltam, hogy fájhat, és szereztünk néhány kék-zöld foltot is, már alig várjuk a jövő hét szerdát, hogy ismét előtörhessen belőlünk a vadmacska, aki azért a nőiességén túl az erejével is hódít.
És nem tudtuk megállni, hogy a végére ne tegyük ide ezt a kedves videót arról, ahogy Indiában nyomják a rúdtáncbajnokságon:
