Mégsem akarunk vagy tudunk kiállni úgy a véleményünkért, mint például Hosszú Katinka vagy éppen a miskolci Herman Ottó Gimnázium tantestülete. Az okok sokfélék lehetnek: túl kicsinek és butának érezzük magunkat; félünk, hogy egyedül maradunk; nem akarunk bajt hozni a fejünkre. Aztán van, amikor durran a bennünk lévő petárda, és ontjuk magunkból, ami a csövön kifér. De vajon lehetne ezt másként is?
A külföldről jött egyetemi lektoraim sorra szemlélték csodálkozva, hogy milyen kukák a magyar diákok. Szerintük, legalábbis azok voltunk. Mert nem kérdeztünk az előadásokon, nem vitáztunk, nem osztottuk meg a véleményünket. Az egyik tanárom rendszeresen visszakérdezett, hogy ugye figyelünk még rá, olyannyira bizonytalan lett attól, hogy nem szólunk hozzá az órájához.
Nem divat a magánvélemény
Valóban kevéssé divatos nálunk, hogy kinyissuk a szánkat nagyobb plénum előtt. Kivéve persze, ha kérdeznek, de attól meg többnyire kényelmetlenül érezzük magunkat. Multinacionális cégeknél is gyakran előfordul, hogy a nyugat-európai és amerikai főnökök küzdenek az alkalmazottaikkal. Nehezen fogadják el ugyanis, hogy a magyar munkaerő ritkán kérdez. Hosszú távon nyilván ki szokott derülni, hogy nem vagyunk mi azért hülyék, hiszen szépen, gyorsan dolgozunk feleannyi akadékoskodás mellett (a háttérben azért halkan kérdezősködünk a társainktól, mert sosem vagyunk biztosak abban, hogy valóban jól csináljuk-e).
A folytatásért kattints a Végtelenül nő caféblogra!
