“Az egész úgy kezdődött, hogy leszoktam a dohányzásról. Tudtam persze, hogy fel fog csúszni néhány kiló, de úgy gondoltam, hogy a kezemben tudom tartani a súlyomat diétával és edzéssel. Hiszen sosem voltam kövér, a 165 cm-es magasságomhoz nem voltam több, mint 55 kiló. Igaz ugyan, hogy mindkét terhességemmel híztam 30-35 kilót, és terhességi diabéteszem is volt (az elsővel még inzulinkúrán, a másodikkal már elkaptam időben, ezért elég volt a diéta), de mindkét gyerek után lefogytam 57 kg-ra. Tény, hogy mindkétszer vissza is szoktam a cigire, de ez akkor valahogy nem tűnt fontos tényezőnek.
Aztán a kilók elkezdtek feljönni. Sőt felszippantódni, mintha mágnes vonzaná fel a többletet.
De még mindig nyugodt voltam, gondoltam sebaj, kézben tartom a dolgot. Aztán alig két hónappal később azt vettem észre, hogy már 20 kiló jött fel. Igen, alig két hónap kellett hozzá. Mindezt diéta és edzés mellett. Kicsit meg is ijedtem, nem nagyon értettem. Majd egyszer csak felment a lázam. Semmilyen más tünetem nem volt, csak magas lázam lett, ami több hétig nem múlt el, az orvosom is csak széttárta a kezét és kivizsgálásokra küldött.
Mivel fiatal koromban volt egy nagyon erős pajzsmirigy-túlműködésem, ezért ezt is megnézettük. Ki is derült, hogy a pajzsmirigyem szépen lassan feladta, úgy döntött, hogy köszöni szépen, ő most kicsit megpihenne. Az alulműködésre megkaptam a hormonokat, amiket szépen, ahogyan jó kislányhoz illik, szedni kezdtem. Az orvos megígérte, hogy amint beáll a hormonszint, le fogok fogyni, sportoljak szépen tovább.
Be is állt a hormonszintem, sportoltam és diétáztam, de szépen lassan tovább híztam, míg végül 85 kilós lettem. Sosem felejtem el azt az edzést, amikor karatén a lábsöprést tanultuk, és egy esés után állt felettem az edző, hogy álljak már fel, de képtelen voltam rá. Akkora voltam, hogy egyszerűen nem tudtam felállni. Tudom, ez viccesen hangzik, tán még én is nevettem rajta, de egyáltalán nem olyan vicces megélni. Még most is megérint, pedig két éve már.
Ekkor feltettem a kérdést a dokinak, hogy mi történik, hogy már egy éve jó a hormonszintem és én csak hízok, hízok, hízok. Azt mondta, hogy jó, ha nagyon akarom, csináljunk egy vércukorterhelést. Az éhgyomri cukorszintem 11 lett, meg sem terhelték, azonnal diétára fogtak, igazi 160 grammos cukorbeteg-diétára. Nem volt ismeretlen előttem ez a dolog, hiszen mindkét terhességem alatt csinálnom kellett, de azt azért nem mondanám, hogy nagyon ismertem volna, milyen érzés igazi cukorbetegnek lenni.
Eleinte megijedtem tőle, aztán – mert nem bírok magammal és makacs vagyok, mint két öszvér – úgy döntöttem, hogy nem fog megtörni egy betegség.
Belevetettem magam a témába, átrágtam mindent, amit találni lehetett neten és nyomtatásban róla. Közben kísérleteztem, próbálkoztam étellel-itallal, nem voltam hajlandó szedni a gyógyszert – most is itt lapul az egyetlen doboz Merckformin a fiókomban, szinte bontatlanul –, és sportoltam rendületlenül. Kicsit össze is különböztem a dokival a gyógyszer-nem-szedés miatt, és közölte, hogy jó, de akkor napi minimum 30 percet kell sportolnom. (Tényleg? Sose hittem volna.)
Becsülettel nekiálltam, és diétáztam és sportoltam, és sportoltam és diétáztam. Megtanultam együtt élni ezzel a »betegséggel«, ami egyáltalán nem nehéz. A kilók nem lementek, hanem leszakadtak. Ugyanolyan gyorsan ment le az első 20 kiló, ahogy feljött. Iszonyatosan boldog és büszke voltam, hiszen túl a 40-en nem olyan könnyű leadni ekkora felesleget. Mindenki dicsért, hogy milyen csinos vagyok, és jól is éreztem magam. A cukoreredményeim nagyon szépen alakultak, egy év után tökéletes eredményeket produkáltam csak a sport és a diéta segítségével. Ehhez az kellett, hogy heti 5-7 alkalommal sportoljak, és tartsam a 160 grammos diétát, de az egészségem érdekében bőven megéri.
Egyik nap a férjem azzal jött haza, hogy a BodySport Kupán indul FitModell Anyuka kategória.
Milyen jó lenne, ha én is indulnék rajta. Eleinte teljesen elzárkóztam az ötlettől, utálok szerepelni, a strandon is csak törölközőben megyek végig, egyébként sem nekem való ez az egész, nem vagyok tüncimünci, színpadra való cicababa. Inkább kicsit vadabb, fiúsabb a lelkületem, talán pont ezért is találtam meg magam annyira a küzdősportokban. Aztán egy nap azt hallottam vissza, hogy valaki leszólta a férjem edzői tudását. Hogy micsoda? Ő, aki több, mint 30 éve foglalkozik testépítéssel, nem ért hozzá? Ő, aki annyira precíz, hogy mindennek az utolsó milliméterig utánanéz, nem ért ahhoz, amivel foglalkozik? Valaki le merte szólni a másik felem? Felszívtam magam. Két hónap alatt olyan motivációt szereztem abból, hogy meg kell védenem őt, minket, amit szerintem máshonnan nem tudtam volna meríteni.
Belevetettük magunkat. Úgy alakítottuk át az edzésemet, hogy szinte észre sem vettem, és bár a megmozgatott súlyok egyre nőttek, valahogy nem zavart, inkább még inspirált is. Ekkor már csak 65 kiló voltam, de 75 kilós súlyokkal guggoltam, és amikor megláttam az első eredményeket, bizony én is elcsodálkoztam. Izmosodtam. Nagyon izmosodtam. Ahol eddig csak (laposkás) párnácskák voltak, ott feszes csíkok lettek.
Hat héttel a verseny előtt nekiálltunk kicsit csökkenteni a szénhidrátbevitelt. Mivel nem egy egészséges 20 éves testépítő vagyok, természetesen nem működött úgy a dolog, ahogy kellett volna, de nagyon figyeltünk és kitapasztaltuk, hogy milyen intenzitású edzéshez mennyi szénhidrát kell, hogyan tudjuk úgy formálni az izmokat, hogy a fehérje-, zsír- és szénhidrát-egyensúly kicsit az izomépítés felé tolódjon el, de ne essen vészesen alacsonyra a vércukorszintem sem. Napról napra személyre szabottan alakítottunk mindent, az étkezést és az edzéseket is. Aztán végül sikerült megtalálni az egyensúlyt, és bár nem éreztem még készen magam a versenyre – szerintem sosem fogom úgy érezni, hogy kész vagyok –, mégis felálltam a színpadra.
Nem is tudom, hogy végül mi vitt fel. Talán az, hogy »na, azért nézzetek csak ide!« És odanéztek. És tátva maradt a szájuk. Nagyjából mindenkié.
Erre viszont már az enyém is, mert nem értettem, hogy mi olyan csodálnivaló ezen, hát még nem vagyok kész. Még itt ezt meg kell keményíteni, még azt ott át kell alakítani, még… A férjem mondta, hogy ez bizony ilyen, sosem leszek elégedett, és menjünk tovább.
Már hallom is a sajnálkozó hozzászólásokat, a csalódott arcokat, hogy hát persze, neked könnyű, de nekem ez úgysem menne. Nem. Nekem sem volt könnyű, nagyon nem. Dolgozom reggeltől délutánig, utána a gyerekeket viszem edzésre, tanulok velük stb. Szerencsére már »nagyok«, a nagy 13, a kicsi 10, így a fürdést, lefekvést el tudják intézni egyedül, tehát vacsi után simán tudok szaladni edzeni. Mindig este 8 körül megyünk, éppen azért, hogy a napi dolgok ne sérüljenek. Az sem segít, hogy 45 leszek lassan, és cukorbeteg vagyok. Így nekem legalább háromféle vacsorát kell főznöm. Amikor hazaérek este 10 után, még megcsinálom a házimunkát, úgyhogy nem, nekem sem könnyű.
Nagyon sokat segít a férjem és az a hozzáállás, ami a lételemem: mindenben csak a jót, a pozitívat kell meglátni. Minek siránkozzunk, ha nem muszáj? Aki akar, le tud fogyni. Nem lehet egy sémát mindenkire ráhúzni, ezt már pontosan tudom. Éppen ezért vannak – és lesznek is mindig – olyan emberek, akiknél nem működik az ilyen-olyan csodadiéta, csodaedzés. Mindenki más, hogyan is dughatnánk be magunkat egy-egy skatulyába? Én megtaláltam a magam módszerét. Ez ennyire nagyon egyszerű.”
Olvass még több inspiráló fogyás történetet:
- Lassú, tartós fogyás: meg fogsz lepődni, mit javasolt az edzőm!
- Nagy fogyás: “A testem csak egy torz csomag volt, ami nem hozzám tartozott”
- 5 egyszerű diétás tipp attól, akinek már sikerült a nagy fogyás
