Menni fog az, tesa! Motiváljad magad, az a lényeg! Figyelj!
Gézu beáll a fekvenyomópad melletti tükör elé, és mutatja. Megfeszíti a bi- és tricepszeit, meg amit csak tud a tizenhét éves testén, ahogy Arnoldék csinálják a versenyeken, és dünnyögni kezd maga elé:
Én vagyok a legjobb. Én vagyok a legjobb. Megdugom az összes nőt. Én vagyok a legjobb.
Egy ponton talán meg is csókolja a saját vállát, nem biztos, hogy jól emlékszem, a szerény kis negyvenkilós szériám közepén tarthattam, úgyhogy a kelleténél egy kicsivel kreatívabb viszonyt ápoltam a valósággal éppen. Az biztos, hogy Gézu arca sugárzott. Ott és akkor tényleg ő volt a legjobb. Én még a top 50-ben sem voltam benne. Irigy voltam.
Nem tudom, mikor döntöttem úgy, hogy elmegyek egy igazi edzőterembe, macinaciban, futócipőben, törülközővel, flakon vízzel meg minden. Az biztos, hogy nem gondoltam túl a dolgot – ami magamat ismerve egészen döbbenetes, kérdés persze, mennyire ismerem magamat –, egyszer csak azon kaptam magam, hogy hívom Ádámot, a józsefvárosi gettó egyik legsúlyosabb sarkán lévő, a százéves házakat és a szocreál lakótelepet egyszerre ellátó gym edzőjét, hogy kezdjen velem valamit.
Megbeszéltük, hogy kezd. Nem kell előre mentegetőzni, legyen nálam víz, törülköző, cipő, a többi meg majd jön.
Nem volt Nagy Elhatározás, Új Élet, nem éreztem a csoportnyomást, nem akartam a tökéletesre photoshopolt férfiakra hasonlítani, nem akartam csajozni, nem akartam pasizni, nem volt a dolognak semmi előzménye. Azt hiszem, egyszerűen csak meguntam magam, azt, hogy egész életemben én voltam a két lábon járó “előtte” fotó, meguntam a furán – még csak nem is férfiasan, apukatest-jelleggel, hanem utólag odaragasztott idegen testként – türemkedő hasam, az előreeső nyakam, az ijedten behúzott vállaim, a halántékdörzsölős, napi öt kávéval túlélt hétköznapokat, és főleg azt, hogy ezt az egész csomagot nekem el kellett volna fogadnom, ha tényleg hallgatok a stockfotókba csomagolt magazinközhelyekre, még szeretnem is. Hát nem, akkor inkább az edzőterem a gettóban!
Harmincnégy éves vagyok, és azt hiszem, ezzel a húzással egészen jól vettem a korombéli magyar férfiakra jellemző mini kapuzárási pánikot; a magyar férfi ilyenkor ugye tetováltat, félrekúr, felső-középkategóriás órát vesz, vagy bármit, csak érezze, hogy még vár rá valami, történnek vele dolgok. Én elmentem gyúrni.
Ezt tényleg nem akarom tovább ragozni, úgyhogy íme néhány tanács, vagy inkább tanulság, amit lehet, hogy nem tudnak azok, akik a gondolattól is irtóznak, hogy “ilyen” helyre menjenek, tele vannak előítélettel, így nem is tudják, hogy szükségük van rá, pedig de.
Először is: az edzőteremtől nem leszel butább, csak okosabb. Lehet, hogy nagy dolgokra jössz majd rá, lehet, hogy csak kicsikre, de valamire biztosan jó lesz: az izmokkal együtt épül az önismeret is, a fájdalom és a tesztoszteron megmutatja az ember igazi arcát, ami persze ijesztő, de mindenképpen hasznos. Másodszor is: nem igaz, hogy az edzőtermekbe – és itt most a klasszikus gymről beszélünk, ahol a kettlebell a legprogresszívebb eszköz, nem a crossfites-jógás-paleoétrendes úri huncutságokról – agresszív emberek járnak.
Persze a machizmót vágni lehet, a bicepsz- és mellizom-méregetés (hogy mást ne mondjak) megkerülhetetlenül a rítus része, de meg lehet úszni, sőt. Aki tényleg edz, az bezárja magát a saját fejébe, és ha te is eljutsz idáig, akkor a (szerencsére kisebbségben lévő) arcok sem zavarnak majd, akik igazából nem is edzeni járnak, hanem, mit tudom én, törülközőt csattogtatni az öltözőben, meg rákönyökölni a kemény, tizenkettes szériákat guggoló (tényleg csak nyugodtan edzeni próbáló) nőkhöz eső legközelebbi gépre, és kaján vigyorral olyanokat mondani, hogy “fú, hmm, látom, keményen nyomod, hehe”.
Az összes konfliktus, küzdelem, összefeszülés, súrlódás és beszólogatás mind a saját fejedben történik majd. Az ott lévő embereknek semmi közük a szenvedésedhez és neked sincs az övékhez. A maga módján persze azért mégis közösségi élmény: amikor dolgoznak a boldogsághormonok, egy kicsit mindenki humanitárius megmentővé változik, Gézu ugye mentálhigiénés szinten segít, ha látja, hogy magam alatt vagyok, A Férfi, Akinek Nem Tudom A Nevét, De Mindig Ott Van pedig a legváratlanabb pillanatokban áll mögém és segít rá a mozgásra, ha látja, hogy rossz izomcsoport dolgozik. “Nem gáz, ha nem megy, az a gáz, ha csak rosszul megy”, ez volt az egyetlen mondata hozzám. Az első két alkalommal zavart, azt hittem, akar valamit, aztán szégyelltem magam, hogy ezt hittem, ma már hálás vagyok. Mondom, a fejemben van az egész.
YouTube-ról nem fogod megtanulni, ez nagyon fontos. Tudom, hogy azt hiszed, megtanulod, én is azt hittem, de nem. Legyen pénzed négy-öt órányi személyi edzőre, kifizetődik, hidd el. A személyi edző munkájának csak a harmada, hogy megmutatja, hogyan kell, a másik harmada az, hogy lebeszél a hülyeségekről, amiket a tested magától csinálna (térdek, könyökök kipattintása, váll előretolása fekvenyomásnál, és így tovább), illetve rábeszél arra, hogy ne zabálj összevissza, mint eddig jó eséllyel egész életedben. A munka harmadik harmada pedig a puszta jelenlét. A személyi edző a gettó pszichológusa, példát mutat, és a szó szoros értelmében támaszként szolgál, amikor a legkiszolgáltatottabb vagy testileg-lelkileg. Az első pár alkalom ugyanis nem arról szól, hogy elkezdenek nőni az izmok, hanem arról, hogy megérzed, milyen gyenge vagy valójában, ez pedig az első buktató; ilyenkor a férfi hajlamos eloldalogni azzal, hogy majd visszajön, és aztán nem jön vissza. Ilyenkor a személyi edző megmutatja a mobilján, hogy nézett ki 19 évesen.
A személyi edzőtől megtudod, hogy az emberi testet nem arra találták ki, hogy számítógép (vagy bármi) előtt üljön. Ha már itt tartunk, az emberi testet nem is arra találták ki, hogy széles karral lehúzzon, csigán kötéllel letoljon, kifacsart pózban lábgépben feszüljön, vagy hogy úgy általában súlyokat emelgessen. A személyi edző, mivel érzi, hogy szorongós vagy és mindent túlgondolsz, gyorsan ad valami feladatot és megdolgoztat, mielőtt eljutnál oda, hogy az emberi testet alapvetően semmire sem találták ki, furcsa, funkciótlan, tohonya genetikai zsákutca ez a faj, amely, mivel érzi, mennyire életképtelen, inkább felzabálja a saját bolygóját, hogy másnak se legyen jó.
A kezdeti mélyponton az első apró győzelmek segítenek át. Amikor eltelik két hét fejfájás nélkül. Amikor eszedbe sem jut alkoholt inni. Amikor már vagy annyira rutinos, hogy be mered cuppantani a (szigorúan zajszűrős) fülhallgatót, és keresni valami normális zenét. Vagy amikor először veszed észre a tükörben, hogy “aha, már ott egy kicsit mintha…”. Még akkor is, ha igazából még semmi sem történt.
Apropó, zene. Ez az egyetlen konkrét, az edzőtermek ellenében felhozható érv. Sajnos a magyar gymek valamiért úgy érzik, hogy az ezredforduló környéki nu-metál, a lakossági house és a keleti parti lövöldözős-szexelős gengszterrap a közös nevező, így, ha ép ésszel ki szeretnénk bírni azt az egy-másfél órát (plusz némi kardio, ha maradt bennünk szufla), nem ússzuk meg a saját zenét. Ami egyáltalán nem baj: varázslatos élmény a súlyoktól módosult tudatállapotban újra felfedezni kamaszkori kedvenceinket, én például nagyon sajnálom az emberiségnek azon (nyilván elég nagy) részét, amely nem tudja, milyen jól lehet David Bowie-ra és a korai Talking Headsre gyúrni, ha pedig győz az reménytelenség, önsajnálat és szégyenérzet, mindig ott a Nirvana.
Az alapvető interakciókat (“beszállhatok?”, “kell még a tízkilós?”) kézzel-lábbal el lehet intézni, úgyhogy a fülhallgatót tényleg csak kivételes esetben kell kicuppantani. Például akkor, amikor Gézu mutatja a flow-t, tanítja az edzőtermek zen mantráját:
Én vagyok a legjobb. Megdugom az összes nőt. Én vagyok a legjobb.
Nem bírom ki, le kell törnöm. “Az összeset eleve nem akartam, és hát én most már csak egyet”, mondom, mire váratlanul leül mellém. “Ja, stabilba’ nyomod, tesa? Hallod, én is. Szerelem van, ááááá!” Gézu gondterhelten csóválja a fejét, majd szótlanul visszamegy a padhoz, felrakja a rúdra a hatvanat, hátha meglesz azzal is az ötször tíz. A gyúrós férfiak élete sem könnyű.
Ha minden igaz, folytatása következik.
