Nem túlzás kimondani, hogy életem első 28-30 évét a saját fejemben és főképp várakozással töltöttem. Persze a külvilágban is rengeteg mindent csináltam közben – lediplomáztam kétszer, utaztam, külföldre költöztem, férjhez mentem, stb. –, de alapvetően mindig vártam valamire, amitől a boldogságom „függött”: vártam a nagy szerelemre, aztán amikor az megvolt, és még sem volt elég, akkor vártam a tökéletes kapcsolatra. Nonstop vártam a következő külföldi utazásra, majd amikor már ott voltam, akkor vágytam haza vagy egy teljesen más helyre. Egyszerűen lehetetlen volt engem boldoggá tenni. Folyton elégedetlen voltam. Ahogy a férjem szokta mondani: szorított a gyémántcipő. Minden rendben volt velem, és mégsem volt rendben semmi. Nonstop a fejemben éltem. Hogy is élvezhettem volna az életemet? Hiszen ott sem voltam igazán, ahol a dolgok történtek. A gondolataim a legszebb pillanataimban is a jövőbeli terveimen jártak. A jövő pedig, mint tudjuk, mindig bizonytalan, szóval azon mindig van gondolkodni és aggódni való. És én éltem is minden lehetőséggel, amit találtam.
És hol volt mindeközben a testem?
Az elmém rabszolgaságában sínylődött. Csupán használtam: kifárasztottam a napi 4-5 órás alvásokkal, teletömtem cukorral, hogy jobban bírja a gyűrődést, majd diétákkal sanyargattam, hogy minden szenvedése ellenére is prezentálhatóan nézzen ki. Egy szemernyi szeretetet sem kapott tőlem, aztán persze nagyon rosszul érintett, amikor a hiányzó szeretetet mástól sem kapta meg.
Persze bizonyos szemszögből nézve előnye is van annak, ha a testünkről leválasztjuk magunkat, olyankor ugyanis sokkal könnyebb blokkolni az érzéseinket, vagyis a fájdalmat is kevésbé érezzük.
Ez viszont, amennyire hasznos dolog lehet vészhelyzet esetén, annyira káros hosszútávon.
Gondoljunk csak bele, ha „takaréklángon” élünk, kevesebb fájdalmat tapasztalunk meg, de persze kevesebb örömet, élvezetet is. Minden egy kicsit beszürkül, lassan elfelejtjük, hogy kik is vagyunk valójában. Csak működünk. Nem érezzük az érzéseinket igazán, nem tudjuk, mire vágyunk, mit akarunk.
Más szóval: a testünkben maradva több szenvedéllyel, örömmel, élvezettel élünk.
Hát nem ezt szeretnénk a szívünk mélyén mindannyian?
Ha te is megőrülsz a rengeteg önszabotáló gondolattól, és távolról sem állsz szeretetteljes kapcsolatban a testeddel, most biztosan azt gondolod: „dehogynem szeretném, de hát hogyan kerüljek vissza a testembe? Fogalmam sincs hogyan kell, hiszen azt sem tudom, hogyan hagytam el.”
Először is ne hibáztasd magad, amiért rabszolgasorban tartottad a tested mostanáig! Sajnos legtöbb intelligens, tanult nőtársunk így van ezzel. Az az igazság, hogy ebben a szemléletmódban nevelkedtünk: fejlesztettük az elménket, és elhanyagoltuk vagy sanyargattuk a testünket, mintha az csak valami külső eszköz lenne, nem is lenne szerves részünk. Senki nem tanította meg nekünk, hogy hogyan bánjunk vele és hogyan éljünk igazán benne. Így ezt életünk egy későbbi fázisában autodidakta módon kell elsajátítanunk. Valakinek könnyebben megy, másoknak nehezebben, de higgyétek el, ha évekbe kerül is a folyamat, mindenképp megéri belekezdeni. Az életminőséged rohamosan fog javulni, és sokkal pozitívabban, reménytelibben szemléled majd az életed.
Szóval hogyan is kezdjünk hozzá a testünkbe való visszaköltözéshez?
1. Először is igyekezzünk leállítani az önmagunkkal folytatott negatív dialógust. Ne kritizáld a tested, még gondolatban sem, az elménk ugyanis mindent elhisz, amit mondunk neki. Használjuk ki inkább ezt a tulajdonságát, és generáljunk pozitív gondolatokat magunkkal kapcsolatban. Ha magunktól nehezen megy a pozitív gondolatokra való átkapcsolás, akkor használjunk úgynevezett megerősítéseket. ( Louise L. Hay könyvei például bőséges forrásként szolgálnak.)
2. A folyamatos kritizálás helyett legyünk inkább hálásak a testünknek azért, amit nap mint nap tesz értünk: a szemünk megmutatja nekünk a világot, emésztőszervrendszerünk feldolgozza a sok szemetet, amit gyakran beletömünk, a kezünk táplál, a lábunk pedig mobilissé tesz minket, stb. Ezeket a dolgokat persze természetesnek tekintjük, és eszünkbe sem jut értékelni őket mindaddig, amíg minden gond nélkül működik. Pedig nem mindenki olyan szerencsés, hogy egészségesen születik. Igenis fontos, hogy hálásak legyünk a testünknek minden egyes nap. Erősítsük és tápláljuk, adjunk neki szeretetet, ahol csak tudunk.
3. Együnk, amikor éhesek vagyunk, igyunk, amikor szomjúságot érzünk és aludjunk, amikor fáradtak vagyunk. Olyan egyszerűen hangzik, mégis, ki él így manapság? Legtöbben rendszeresen túlesszük magunkat, akkor eszünk, amikor „belefér”, nem veszünk magunkhoz elég folyadékot, az alvást pedig napi több csésze kávéval „pótoljuk”. Emellett pedig elvárjuk a testünktől, hogy tökéletesen működjön. De vajon tudjuk még, hogy milyen is az igazi éhség? Vagy csak eszünk, amikor eljön az ideje, és ilyen módon elnyomjuk a testünk természetes igényeit.
4. Lélegezzünk. Hosszan, mélyeket. Ez a legjobb módszer arra, hogy egyik pillanatról a másikra visszakerüljünk a testünkbe. A légzésünkön keresztül érezhetjük leginkább ahogy testünk, lelkünk és elménk egy egységet képez. A légzésünkhöz újra és újra visszatérhetünk, amikor úgy érezzünk, kicsúszik a lábunk alól a talaj, vagy ismét túlpörgött az elménk.
5. Használjuk az érzékszerveinket! Élvezzük az ízeket, az illatokat, amikor simogatunk valakit, érezzük igazán a puha, meleg bőrt az ujjainkon, adjuk át magunkat a zenének vagy éppen egy szép tájnak.
6. Gondoskodjunk a testünkről mozgással! Sportoljunk, azért, hogy egészségesek legyünk, és ne csupán fogyókúrás célból. A jóga ez egyik legjobb mozgásforma erre a célra; segítségével bensőséges kapcsolatot alakítunk ki a testünkkel, megtanuljuk meghallani és értelmezni a jelzéseit, ruganyosabbá, és fittebbé tesz minket. Ha az ember kitartóan csinálja, észreveszi, hogy amikor a matracon fejlődést tapasztal, az általában a való életben is fejlődéssel jár.
Persze rengeteg más módszer is létezik, de kezdetnek próbáljátok ezt a néhány dolgot beépíteni a mindennapjaitokba. A változás nem fog elmaradni. Kellemes „utazást”!
