A közösség, a sokféleség, a kultúrák keveredésének építő ereje ad egy olyan szintű örömöt és „együtt” élményt, aminek a megtapasztalását, ha megengedjük magunknak, óriásit fejlődhetünk, többé, színesebb egyéniséggé válhatunk. Miért épít az ember mégis korlátokat, miért van az, hogy sokszor félünk a másságtól?
Azt hiszem, a kérdésben tulajdonképpen benne is van a válasz. Azért félünk, mert más. Mert más, mint amit ismerek. Ezért nem tudom, hogyan működik, hogyan reagál, és nekem ehhez hogyan kell viszonyulnom, hogyan viselkedhetek. Nem tudok a már megtanult, megszokott, bevált mintáim mentén működni, vagy legalábbis, ha mégis ezt teszem, nem tudhatom, hogy ugyanaz lesz-e a válaszreakció, mint a már megszokott környezetemben. Magyarul: nem érzem magam biztonságban. Márpedig minden ember egyik alapmechanizmusa a biztonságra törekvés, hisz ez az alapja a túlélésnek. Kétségtelenül igaz, hogy ebben a sokféleségben óriási potenciál van, gyönyörű dolgokat tudunk teremteni egyéni és közösségi szinten egyaránt, ha összefogunk, rengeteg kreatív energia szabadulhat fel, de teljesen érthető az is, mi ebben a félelmetes.
„Itt az a lehetőség áll fenn, hogy a kettőből legyen aztán egy harmadik. És ezt általában az élet csodájának szoktuk nevezni”
Ami vonzó, az később taszító lehet, ha mondjuk két különböző kultúrából érkezik két ember. Hogyan lehet a társadalmi, szociális és esetleg a hitbéli különbségeket áthidalni egy közösségben?
Talán a türelem, a befogadás és a rugalmasság szavakat emelném ki. A türelmet azért, mert természetesen idő kell ahhoz, hogy megismerjük egymást, hogy valóban lássuk, hogy mi áll a különböző nézőpontok mögött, beleértve a sajátjainkat is! Ez lehet a kultúra, a neveltetés, az egyén tapasztalata, berögződött családi mintája stb. A befogadás alatt értem a nyitottságot, hogy egyáltalán meghallgassuk, igazi figyelemmel ajándékozzuk meg a másikat ahelyett, hogy már az első félmondata közben az előítéleteinknek adnánk teret a fejünkben. Természetesen nem kell egyetértenünk vagy úgy tennünk, mintha mi is ugyanúgy gondolnánk, mint ő, elég, ha el tudjuk fogadni, hogy ő máshogy érzi, csinálja, gondolja, tanulta.
A rugalmasság alatt pedig azt értem, hogy tisztában kell lennünk azzal, hogy a másik bármit is reprezentál, tulajdonképpen viszi a saját életét, létezik és működik az általa képviselt kultúra, illetve társadalom, tehát bizonyos, hogy van létjogosultsága annak, amit képvisel. Számára pedig az, amit mi képviselünk, ugyanolyan furcsa lehet, mint fordítva. Így lényegében ugyanazon a platformon vagyunk. Verjük ki tehát azt az elképzelést a fejünkből, hogy az a jó, amit mi tudunk, és ehhez képest pedig elhelyezzük valahova azt, amit ő tud. Ami tetszik, azt elfogadjuk, ami nem, azt nem. Ez azt jelentené, mi tudjuk, mi a jó, és mi a nem jó. De mi más lenne ez, mintsem ítélkezés? Persze az fontos, hogy mindkét fél oldaláról meglegyen ez a fajta hozzáállás, és mindkét fél lássa: ez nem egy küzdelem, ahol majd az nyer, aki meggyőzi a másikat, hogy az a jó, amit ő képvisel, és a másik majd így behódol. Itt az a lehetőség áll fenn, hogy a kettőből legyen aztán egy harmadik. És ezt általában az élet csodájának szoktuk nevezni.
Az igazi nagy, erőteljes változások akkor jönnek ha az ember képes önmagában is nagy lépéseket tenni és nemcsak beengedni de meg is élni az őt érő hatásokat. Hogyan tudjuk ezt a folyamatot segíteni, a belső blokkjainkat, rossz tapasztalatainkat oldani, újra bizalmat adni?
Ezt a kérdést sokan felteszik nekem, és kizárólag saját tapasztalatból tudok válaszolni: önismereti terápiás út. Egyelőre nem ismerek más lehetőséget, ami működik is, bár biztos vagyok benne, hogy az élet olykor hoz olyan eseményeket, amik alapjaiban átfordítanak bennünk sok mindent. Ez általában baleset, halálközeli élmény, súlyos betegség, természeti katasztrófa stb. De a hétköznapokban ahhoz, hogy rálássunk magunkra, hogy egyáltalán tudjuk, hol vannak ezek a blokkok, tapasztalatok, a rég elveszett érzéseink és a megtört ősbizalmunk, ahhoz kell valaki, aki ebben segít, aki fogja a kezünket, és terel. Ez a rendszer túlságosan trükkös ahhoz, hogy mindez egyedül menjen. Ilyen segítő lehet egy jó terapeuta, vagy ha valaki nyitott a keleti tradíciók felé, akkor egy jó mester. Hangsúlyozom, ez az én tapasztalatom, lehet, hogy másnak sikerült máshogy. Én még nem találkoztam ilyennel.
Mit gondolsz, a szimbiózisszerű kapcsolatok rövid távon hatnak, vagy lehet egy szoros, magunkat és egymást egyaránt inspiráló létet hosszú távon is fenntartani? Általában ha egy közösség nagyon erősen együtt van, sokszor furcsa módon ettől a „jól-léttől” ijed meg és robban szét. Az emberek nem igazán ismerik és hiszik el azt, hogy néha megtörténhet ilyen lelki, szellemi szintű azonosság is, ami akár egy kapcsolatot, akár egy közösséget is nagyon messzire, ismeretlen magasságokba vihet.
Fontos, hogy attól, hogy kapcsolatról beszélünk, nem feltétlen beszélünk szimbiózisról. Pszichológiai értelemben legalábbis. A szimbiózis a hétköznapokban olyan együttélést jelent, ami minden érintett számára hasznos. Én viszont azt a részét emelném ki, ami a kapcsolat szorosságára utal. Erre legkorábbi és legjobb példa az anya-gyerek kapcsolat első szakasza, amikor a csecsemő meghalna, ha anyja nem táplálná, nem gondoskodna róla. Ők egy egység, függnek egymástól, külön világuk van, amibe senkinek sincs belépése. (Ennek a kapcsolatnak a zavarából aztán felnőttként rengeteg párkapcsolati mizériánk alakulhat). Na most, ha felnőttként hosszútávon ilyen szimbiotikus kapcsolatba kerülünk, legyen az bármilyen minőségű, az nagyon megterhelő. Rövidtávon nem, sőt a szerelmi kapcsolatok első szakasza is tulajdonképpen erről szól, hisz nem akarunk egy pillanatra se eltávolodni a szeretett személytől. De akár egy barátságban is, amikor megismerünk valakit, aki hasonló, mint mi, szeretnénk vele többet találkozni, ha kapunk egy vágyott pozíciót, az elején még minden sokkal szebb, sokkal szívesebben dolgozunk. A kérdés, hogy ez át tud-e fordulni valami rugalmasba aztán. Mert ha ez a szoros szimbiózis megmarad, abból egy merev határokkal, szigorú (általában ki nem mondott) szabályokkal, féltékenységgel, megfeleléssel, számonkéréssel járó kapcsolat lesz. Abból pedig ki ne akarna kirobbanni?
(Fotó: hivecreative.hu]
Viszont ha lesz egy pulzálása, egy átjárhatósága a kapcsolatnak, azt sokkal inkább nevezném egészségesnek. Itt a felek kimehetnek más kapcsolódásokba, választhatnak más hobbit, lehet egyéni érdeklődési körük, amit aztán visszaforgatnak a kapcsolatba/közösségbe, ami így színesedik, fejlődik. Persze, ez nagyon félelmetes is lehet, hisz mi van, ha a párom olyan külső kapcsolódást fedez fel, amit megcsalásnak hívunk? Mi van, ha eltávolodik, ha elhagy, ha rájön, hogy a szabadság, vagy valaki más jobb, mint ami van? Ezek a kérdések messzire vezetnek, mint bizalom, korai traumák, önbizalomhiány, szabadság fogalmának tisztázása, elvárások stb. Visszatérve viszont ez a rugalmas és egészséges kapcsolat nem azt jelenti, hogy a szimbiózis megszűnik. Attól, hogy a gyermek elkezd növekedni, a mászás, a járás által képes eltávolodni az anyjától, attól hogy oviba, suliba megy, attól még visszamegy, és igényli az ölelést, az együttlétet. Ugyanez igaz később is. Attól, hogy egy hétvégét máshol töltök, attól, hogy bizonyos programokat másokkal csinálok, attól még nagyon is vágyhatok arra, hogy hazaérjek, hogy összeölelkezzünk, játsszunk, nevessünk, megosszuk az új élményeinket, gazdagodjunk, szeretkezzünk.
„Az élet hullámzik, a hullámnak pedig van magassága és mélysége”
Hogyan lehet fenntartani az együtt örömét, lehet a boldogság folyamatos két vagy több ember között?
Ha a boldogság azt jelenti, hogy mindig jól érezzük magunkat, akkor kizárt. Se egyedül, se másokkal nem valósulhat meg ilyen. Az élet hullámzik, a hullámnak pedig van magassága és mélysége. Pont ezért vagyunk tompák, mert a rosszat senki nem akarja érezni. Mindenki boldog akar lenni, ami általában azt jelenti, hogy konstans jól érezni magát, egészségesnek, szépnek, fittnek maradni 90+-ig, sok, vagy legalábbis elegendő vagyont birtokolni, sikeresnek lenni a munkában, plusz még egy-két egyéni elvárás. Mindez jól hangzik, csak elég steril és valószínűtlen. Biztos, hogy fog közben történni olyan, ami nehezen elviselhető. Egy haláleset, egy sikertelenség, egy veszteség vagy egyszerűen az az erőfeszítés, ami mindennek a fenntartásához szükséges. Én biztos vagyok benne, hogy létezik a boldogság, és létezik olyan öröm, amit nem kell fenntartani, mert egyszerűen van. Érdemes a keleti tanok közt kutatni, ott sok szó esik erről.
Az olyan zenei események, mint a Mediawave, jó példát mutatnak arra, hogy a közösség, a sokszínűség mindig előrevivő, sőt ha a világzenét nézem, aminek a lényege mindig a népzene, azt is mondhatnám, hogy mindannyian azonos gyökerekkel rendelkezünk, tehát igazából nincs különbség köztünk, csak más-más tapasztalatokat hozunk. A közös örömzenélések, a művészeti ágak keveredése, a különböző nemzetiségű zenészek és a stílusok harmonikus összeolvadása új irányba viheti az embert, sokszor tudatmódosító hatása lehet mondjuk a fúziós világzenének. Az elme és a lélek megnyitása, az új beengedése hogyan érhető el, a meditációs technikákon túl, hogyan „készíthetjük fel” magunkat a változásra?
Nem tudom, valóban fel kell-e vagy fel lehet-e készülni a változásra, hisz az minden pillanatban történik kisebb vagy nagyobb mértékben, illetve a felkészülés már feltételez valamiféle félelmet. Ami teljesen normális, amikor kilépünk a komfortzónánkból. De ne töltsünk túl sok időt a morfondírozással, inkább legyünk tudatában, hogy a változás örök, és engedjük bele magunkat ebbe a hullámba, vállalva a fentet és a lentet, vállalva a felelősséget, és tudatosítva a határainkat, amiket vagy átlépünk vagy nem. Ezen a ponton pedig ismét kiköthetünk az önismereti út témájánál, hisz tudom, mindez jól hangzik, de nem csupán abból áll, hogy eldöntöm: most befogadó leszek.
„Tehát, aki egészséges életre vágyik, jelentsen ez valamiféle mélyről jövő rendben vagyok a világgal érzést, az kapcsolódni tud önnön érzéseihez és ezáltal másokéhoz is.”
A mai világ inkább az egyénről és nem a közösségről szól, az elválasztottság, a különállás pedig a természettel is úgymond szembemegy, hiszen hatással vagyunk egymásra, és tényleg igaz az, hogy csak a másikkal összeolvadva láthatjuk meg önmagunkat is… Néha azt gondolom, hogy csak a szeretet, ami képes megtartani két vagy több embert, a közös célok, a közös érdeklődés nem mindig elég.
Úgy vélem, hosszú távon ez az elválasztottság, különállás bár vezethet hatalmas sikerekhez is, mint elismertség, pénz, hatalom, de elmagányosodással jár. Tehát aki egészséges életre vágyik, jelentsen ez valamiféle mélyről jövő „rendben vagyok a világgal” érzést, az kapcsolódni tud önnön érzéseihez és ezáltal másokéhoz is. Nem a versenyben, hanem az együttműködésben kell keresni a fejlődést. Ha ez nem történik meg, akkor a falaink közé zárva vegetálunk. Ez a fal pedig abból a hitből építkezik, hogy én más vagyok, mint a többiek, jobb vagyok, többre hivatott. Tulajdonképpen ez is egyfajta narcizmus, és itt nem kell semmi patológiásra gondolni. Ez teljesen hétköznapi. A célok, tervek általában a fejünkben születnek, onnan viszonylag könnyű együttműködni a logika útján, mert jól ismerjük, és a társadalmunk is erre kondicionál, hisz cél- és sikerorientáltak vagyunk. Persze abban is vannak hullámok, nézeteltérések, viták. Megtalálni azonban az érzelmi összekapcsolódást, ami tényleg a lelkünket tölti fel, az valahol egészen máshol történik. És igen, egyetértek veled abban, hogy ez az, ami végső soron mindent összetart.
