A mindfulness ma már messze nem számít friss misztikus hóbortnak. Emberek milliói gyakorolják világszerte, és ismerik fel jelentőségét a stresszcsökkentés és a magasabb produktivitás terén. Emma Watson és Barack Obama is a követők táborát erősíti, hirdetve az adott pillanatok megélésének, az elmélyedésnek a fontosságát. A jelen tudatos megélése békét, nyugalmat hoz, a fókuszáltság magasabb szintje, a meditáció pedig sokaknak nyújt mankót a hétköznapokban. Mire azonban szélesebb réteghez eljutna a gyakorlatban is a módszer, máris itt a nagy újonc, a mainstream mozgalom, a kindfulness, a mindfulness gyakorlatát tovább gondolva, megbocsátással és szeretettel megspékelve.
A relaxációs módszer állítólag igazi gyógyír, balzsam a léleknek, jó annak aki gyakorolja, és jó a környezetének egyaránt. Shamash Alidina, a téma szakértője pontokba foglalva mutatta be, hogyan is alkalmazhatjuk a hétköznapokban.
Shamash Alidina (fotó: shamasalidina.com)
Figyeld meg magad!
Bárhogy is kapcsolsz ki – jóga, meditáció, futás, vagy mindfulness-gyakorlat, közben kívülről figyeld magad. Ha végeztél, gondold végig, milyen változásokat, testérzetet tapasztalsz, fekvő pozícióban, ha mondjuk épp meditáltál, akár a szívedre is helyezheted a kezed.
Mosoly a négyzeten!
A gyakorlatok közben – akár légzés, akár meditációs verzió legyen az – mosolyogj, hiszen nem önkínzást végzel. Ha kell, az ujjaiddal irányíthatod a mosolyodat, természetesen felfele.
„Legyél benne”
Az automatizmus, az agy helyett a szívé legyen a főszerep. Ha levegőt veszel is, érzésekkel társítva szívd be, és fújd ki.
Ölelésterápia
Ölelj magadhoz valamit meditáció közben, akár egy plüssmacit, akár a kedvenc párnádat. Ölelheted magadat vagy a barátaidat is, amikor csak jólesik. Az ölelés menő!
Legyél kedves magaddal
A belső párbeszédek puhuljanak, iktasd ki az önbírálatot. Lazíts a hangnemen, jöhet a „lélegezz”, „ez az”, „majd legközelebb”, de töröld a szótárból a becsmérlő, netán káromkodó reakciókat magad, és másfelé irányítva egyaránt.
A kindfulness jegyében egy hétig én is kipróbáltam a gyakorlatok mellett azt is, milyen az átlagnál kedvesebbnek lenni.
Kedvességi alapfaktor
Bár alapvetően szerintem a magyar átlagnál kedvesebb, mosolygósabb ember vagyok (persze nem reprezentatív a felmérés), azért van még hova fejlődnöm bőven… Ha viszont teljesen őszinte akarok lenni, akkor a kedvességemet főként cuki idős emberekre, kutyákra, gyerekekre és persze családtagokra, barátokra terjesztem ki. Nagyon szigorúan nézve be kell látnom, hogy a néha elém kerülő, számomra kevésbé szimpatikus emberekkel vagy idegenekkel nem mindig vagyok a topon – legalábbis a bőkezűen osztogatott kedvességet nézve.
A leggyengébb terepnek nálam az „urbánus versenyhelyzetek” számítanak, például a postai tülekedés, sorbanállás, „ki jut be az ajtón először”, „ki kapaszkodik a kényelmesebb, vonzóbb kapaszkodóba a zsúfolt villamoson” jellegű szituációk azok, ahol rendre elvérzek. És persze ne feledkezzünk meg az anyukámmal való örökös verbális, csak félig vicces hangnemű csatározásokról sem, ahol úgy érzem, hogy az enyém kell hogy legyen az utolsó szó.
Így végigrágva, teljesen plasztikusan lebontva már szinte a szánalmas kategóriát súrolom, ami persze nem baj, mert egyfajta löketet ad a kindfulness hetem elkezdéséhez, és talán tesztalanynak sem vagyok utolsó.
Egyhetes kindfulness megmérettetés
A pontok betartásával nem volt sok problémám, nálam az edzés és a meditáció is bejött olyan kikapcsolódásnak, ami alatt „megfigyelhetem, elemezhetem” magam, bármit is jelentsen ez.
Nevető jóga terápia indiában, az első nemzetközi nevető jóga konferencián, 2005-ben. A nevetés erősíti az immunrendszert, csökkenti a megbetegedések kockázatát és a stresszt. (Fotó: Ami Vitale/Getty Images)
A legtöbbször sajnos olyan gondolatok támadtak a fejemben, hogy nahát ez 5 kg-mal ezelőtt még könnyebben ment, hú, azért tavaly nyáron könnyebben elértem a lábujjam, amikor még a télen eresztett pókhasam nem volt ennyire útban. És persze hosszan sorolhatnám a hasonlóan pozitív, önszeretetet nélkülöző gondolatokat. Kicsit úgy éreztem, hogy ezzel két ponton is elvéreztem, az önmegfigyelésben, és a legyél kedves magaddal felhívásnál is. Az viszont tény hogy egy-két nap után már rajtakaptam magam, mekkora gyengém is ez, és új pályára állítottam magam. Kicsit furcsa, szinte szégyellős érzés volt biztatni magam, mint valamilyen amerikai filmben, hogy ez az, megcsinálod, jövő héten majd lejjebb mész. Talán majd a hasad is. Nyárig még van idő. Ugyanakkor a levegővételkor szeretetet, örömöt érezni kicsit röhejes volt számomra, de aztán ebben is oldódtam, pláne egy alapos meditációval összekötve. A maci- meg a párnaölelgetés egészen jól ment.
A legbénább, a kritikus pont számomra a mosolygás volt, legalábbis a folytonos. Az edzés alatt hülyén éreztem magam, feszengtem, ebben egyértelműen elbuktam. Annyira erőltetettnek éreztem, hogy már 10 másodperc után rángatózott a szám sarka, és nem az izmaim elfáradásától, cserébe az „utca népére” sokkal több mosolyt küldtem, indokolatlanul is.
A nagy meló
A „kindfulness munkahetem” első és második napja kifejezetten vicces volt, legalábbis a tömegben gyakorolva. Persze az időseket, gyerekeket eddig is kiemelten kedves bánásmódban részesítettem, de most már szerintem szinte nyálasba hajlottam át, bár be kell vallanom, élveztem is.
Pont az a réteg lepődött meg a kedvességemen a legjobban, akik nálam e téren a perifériára szorulnak, vagyis a magamfajta felnőtt, erre teljébe lévő emberek. Talán indokolatlannak érezték a kedvességemet, előzékenységemet, fölösleges mosolygásomat.
Az egyik kedvenc esetem, amikor edzés közben matracért vágtatott mindenki (köztudott, hogy a kórusban izzadó nőkben az edzés felében dúl a versenyszellem, ha sportkiegészítők becserkészéséről van szó), és a szokásos automatikus hajrában, a nagy küzdelemben én kettőt vettem ki, és mosolyogva odaadtam az egyiket egy, a sor végén állónak.
Annyira megrökönyödött, hogy szinte noszogatni kellett, hogy elfogadja. Mosolyogni egyáltalán nem mosolygott, és nem is köszönte meg. Ennek ellenére én meg voltam hatódva, és képzeletben hátba is veregettem magam. Az elégedettségem addig tartott, ameddig az öltözőben pont ő rá nem pakolta ruháit az enyémre, és nem próbált meg kiszorítani arról a helyről, ahol az én cuccaim voltak pedánsan, szépen elhelyezve.
Ezen a ponton kifejezetten nehezemre esett mosolygással kényeztetni, és jól hallhatóan elköszönni tőle, miközben nem köszönt vissza. Nem adtam fel, folytattam a mosolygást, előzékenységet… Így három nappal később az egyik legmegrázóbb élményemet élhettem át.
Szoktam adakozni, jótékonykodni, de ezen a héten a szokásosnál többször nyúltam apróért, és utaltam alapítványoknak is kisebb összeget. Nehéz volt nem mindenkinek adni – pláne egy ilyen helyzetben. A zsúfolt villamoson a görbületi résznél kapaszkodtam, amikor láttam, hogy egy szikár arcú, elég kellemetlen külsejű, idősebb nő megy végig a kocsin, miközben mindenki elhúzódik előle. Újságot kínált, és már 5 m-re volt, amikor a korábbi beidegződések miatt arra gondoltam, remélem nálam nem áll meg. Persze, jött a karmikus büntetés, és a rozoga útszakasz miatt mellettem állt meg kapaszkodni.
Rögtön rájöttem, mennyire lelketlen, esendő gondolat volt részemről, és ezen az sem szépített, hogy a „héten bezzeg én már többször is adtam, pedig le vagyok gatyásodva…”. Két percig kapaszkodott, és láttam a többiek arcán a fintorgást, az elhúzódó testeket, épp, amilyen én is voltam. Ő mintha befele menekült volna a kellemetlen helyzet miatt, motyogta magának, hogy ma még van ideje, megveszi a gyógyszert később a patikában. 2000 Ft-ot adtam neki, amit láthatóan sem ő, sem a körülöttünk állók nem értettek. Miért? Miért ennyit? Miért neki?
Nem győzte köszönni, majd motyogta, hogy le kell szállnia a gyógyszerért most. Ezen a ponton nagyon elszégyelltem magam, és közben kicsit örültem is, hogy évek után sikerült egy kicsit tágítani a látókörömet.
Hogy hajléktalan és hajléktalan között nincs különbség, és mert vicces raszta hajjal és szép kék szemmel koldul a munkahelyem mellett egy szimpatikus valaki, attól még észre kell vennem az életbe vagy bármibe belerokkant, sokszor megalázott, kellemetlen külsejű, de tiszta nőt. Bármilyen külső mögött lehet valami számomra sokat mondó…
A tanulságok hete
A mosolygással a hétvégére kerültem egyenesbe, pláne, hogy el kellett ismernem, valójában messze nem mosolygok annyit, mint hittem. Fő vigyorgósnak vagyok elkönyvelve, mégis a párom által a héten készített három lesifotón, ahol éppen rá várakozok, meglepően goromba a fejem. És nem mert a napba néztem, vagy mert késett.
Így hát elkezdtem tényleg jóval többet mosolyogni, idegenekre is, és párbeszédeket is kezdeményezek többet, a fele mondjuk nagyon örül, páran nem értik, páran pedig szépen, magyarosan tesznek rá.
Mindenesetre ez a hét nekem érdekes megtapasztalás volt, és bár egy erős négyest adnék magamnak, szerintem kitolom 30 napra, hátha rögzülnek is a frissen szerzett kindfulness szokásaim.
