„Önmagában a rák nem indok semmiféle diétára” – avagy szükséges-e, hogy változtassunk az életmódunkon egy tartós betegség miatt?

Előre szólok: itt szó sem lesz olyanokról, hogy „most aztán überegészségesen táplálkozom, azaz nagyjából semmit nem eszem, mert egészségtelen” – és nem kezdtem napi posztolgatásba sem az edzésemről, mármint arról, hogy lesétáltam a boltba, tökre gyalog… nem találtam meg az élet értelmét, nem jöttem rá senkinek a hibáira, amelyek miatt én beteg lettem, és nem fordult fel az életem egyáltalán. Illetve csak annyira, amennyire fel tud, ha az embert 32 évesen áttétes mellrákkal köszönti fel az élet a szülinapján.

Szóval most egy ideje direkt figyelek, mi az, ami más lett, de olyan nagy dolgokat nem találok. Viszont van, amiről beszélnünk kell!

Sok rákbeteggel kerülök kapcsolatba, akiknél azt látom, hogy valamit drasztikusan és sokszor teljesen irreálisan megváltoztattak az életükben, mert úgy gondolják, hogy amiatt lettek betegek, vagy éppen így nem fog kiújulni a betegség. És sajnos olyat is sokszor látok, amikor ennek hatalmas csalódás a vége, mert a nagy változtatósdiban pont arra nem figyelnek oda, amire tényleg kellene. Ilyen például a táplálkozás.

Önmagában a rák nem indok semmiféle diétára. Én ugyanazt eszem, mint előtte. Vagyis majdnem, mert borzalmas ízlésproblémáim lettek. Van, amit egyik nap meg bírok enni, a másik nap meg rosszul vagyok tőle, szóval ha még diétáznék is, akkor már biztosan éhen is haltam volna. Én mindent nagyon szigorúan megkonzultálok az orvosommal, így ezt is, és egy dolog volt, amiben megállapodtunk: hogy igyekszem sok gyümölcsöt enni vagy inni, mert bizonyos fajtákban olyan anyagok vannak, amik segíthetnek (de nem garantálják, hogy mindig jól legyek).

Elég sok szakemberrel dolgozom együtt, hogy tudjam, az ilyen glutén-, laktóz-, cukor-, meg még fene tudja, milyenmentes étrendeknek nem sok értelme van, ha az embernek nincs valamilyen érzékenysége, ami miatt tényleg szüksége van rá. Nincs olyan kutatás, ami igazolja, hogy aki ezeket nem eszi, nem lesz rákos. Ja, tudom, olyan sincs, ami ezt az elméletet cáfolja. Én viszont sajnos sok rossz példát látok.

De beszélhetünk a sportolásról is.

Van egy nagyon érdekes trend: együnk mindenmentesen, mert attól majd hú, de egészségesek leszünk, viszont a kisboltig sem megy le az ember gyalog, mert fáradt. Ugye érezzük itt az ellentmondást? Egy rákbetegnek az egyik legfontosabb dolog, amivel tehet magáért, az a mozgás. Erről tényleg van egy rakás kutatás: elmondják, hogy a rendszeres sportnak – természetesen ellenőrzött körülmények között –nagyon komoly jótékony hatásai vannak. Olyan folyamatokat indít be a szervezetben, amik segítik a gyógyulást, és nagyban javítják a túlélési esélyeket. Szóval én például ezen változtattam.

Gyerekkoromban sportoltam, táncoltam, aztán sokáig teniszeztem. És mindet imádtam. De később mindenféle okokból valahogy ellustultam. Egy ideig a tenisz még maradt hobbi, de végül az is elmaradt. Ez a betegség kellett, hogy rájöjjek, a sport mennyire fontos. Persze egy teniszütőt valószínűleg már nem bírna el a fájós kezem, de például gyalogolni, futni, elliptikus tréneren edzeni – ha nem is sokat és nagy tempóban, de – tudok. Úgyhogy igyekszem ezeket rendszeresen csinálni is. Bárki kérdezi, ajánlom is, mert tudom, hogy jó. Nekem sokat segít, enyhül minden fájdalom, nyugodtabb leszek, és sokkal jobban érzem magam a bőrömben.

Azt hiszem, az az egésznek a lényege, hogy normálisan kell élni.

Önmagában a rák nem indok semmiféle diétára. Én ugyanazt eszem, mint előtte.

A rákbetegek legtöbbször két irányba mozdulnak. Vagy a borzalmas túlzások felé, vagy a totális érdektelenségbe, mert őket senki ne korlátozza. Ja, meg ha őszinték akarunk lenni, akkor van ennek a kettőnek a kombinációja, amikor valaki látványosan mindentől mentesen él. Mennyivel jobb lenne, ha egy egészséges középútra törekednénk! Mondjuk, amiről tudni lehet, hogy rossz, azt elhagyjuk, amiről tudjuk, hogy jó, azt csináljuk, a többit pedig úgy, hogy jól érezzük magunkat. Végül is ez lenne a lényeg.

A mellrákos nők nagy részénél elkerülhető lesz a kemoterápia

Már több mint négy és fél éve derült ki, hogy beteg vagyok. Mivel ez a stádium nem gyógyítható, úgy szoktuk mondani, hogy nem látszik, és ez tulajdonképpen pont így is van. Sokszor kérdezik, hogy valami nagyon durva életmódváltást csináltam-e, vagy követek-e csodadiétát, szedek-e csodaszert. Aztán amikor kiderül, hogy ugyanúgy élek, ahogy a teljesen egészséges emberek – mármint a lehetőségeimhez képest –, akkor hirtelen már nem olyan érdekes a történet, és a következő percben rá akarnak beszélni a mindenmentes táplálkozásra, mert attól majd meggyógyulok. Nos, attól sem fogok, viszont sokkal rosszabbul fogom magam érezni, mert éhen halok. Tutira. Neked pedig, aki szerint ez a megoldás, én azt mondom, hogy a drága paleocuccok helyett inkább vegyél egy jó futócipőt. Egyél valami igazán finomat, aztán menj el futni. Sokkal többet ér. (Persze orvossal azért egyeztess előtte.)

Viszont most, hogy ezt tisztáztuk: van pár dolog, ami tényleg más lett. És ezek talán fontosabbak is.

Először is: komolyan átértékelődik a „majd”, a „ráér”, a „ne kapkodjunk” és a hasonló kifejezések használata. Egészen konkrétan én ezektől totál ideges leszek. Nem is értem, mi a jó bennük. Az én időszámításom kontrolltól kontrollig tart, ami negyedév. Szóval mindennek ebbe kell beleférnie. A „majd” egészen egyszerűen nem opció. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyi marhasággal tölti az idejét, amivel valójában nem is kellene öt percnél többet foglalkozni. Csak amíg nem érzed, hogy az idő véges, addig azt sem érzed, hogy nem erre kéne fordítani. Szóval ha valamit meg kell oldani, akkor most kell megoldani, mert akkor ugye nem lesz probléma, nem lesz min rugózni, lehet élni. Boldogságban. Szerintem teljesen egyszerű.

Szóval az egésznek nem az a lényege, hogy mit eszel és mennyit, vagy mit nem, meg hogy hány edzést tolsz fel a Facebookra. Sokkal inkább az, hogy mitől érzed tényleg jól magad. És igen, ebbe beletartozik az is, hogy mit eszel.

Az számít, hogy tudod-e értékelni, amid van, bármilyen kicsi vagy kevés is az.

Persze lehet, hogy tényleg változásokra van szükséged, de akkor azok olyan változások legyenek, amiktől jobban érzed magad, ne pedig ilyen „csak azért is” dolgok, mert mások azt mondják. Meg mert az olyan trendi.

Nem megfelelni kell, hanem élni.

Én például olyan teljesen egyszerű dolgoktól érzem jól magam, mint a varrás. Van egy boltom is, ez egy dolog, de szívesen varrok farsangi jelmezt, ha kell, vagy mamirucit, babacuccot. Sütit sütök, ha éppen nincs negyven fok, barkácsolok, vagy csak egyszerűen üldögélek a szabadban, és bámulom, ami körülöttem van. Szóval szerintem semmi ördöngösség nincs a dologban.

Zárásul mindenesetre megkértem két nagyon fontos – mármint nekem fontos – embert, hogy mondják el a véleményüket ők is a témában.

Az egyikük Dr. Petrányi Ágota onkológus. Jó régóta ismerem már, nélküle biztos, hogy itt sem lennék.

„A csodadiétáknak nincsen megalapozott hátterük. Nem hiszek semmi túlzásban. Ha különböző a bőrünk, a szemünk, a hajunk, más zajra vagyunk érzékenyek, más szagot tartunk kellemesnek, más ízt jónak, miért gondoljuk, hogy a gyomor-bélrendszerünk egyforma? A felszívódás, emésztés, raktározás mindenkinél egyéni, az enzimeink is különbözhetnek, a bélflóránk abszolút egyedi, tehát nincsenek csodadiéták sem. Hogyan tudom a bőrömet megvédeni a környezeti hatásoktól? Ilyen ez a kérdés is. Ki, hol, mitől? Általánosságokat tudunk mondani, leginkább azt, hogy minden túlzás rossz lehet. Ha valamiből sokat viszek be, akkor másból hiányállapot léphet fel. Az én elgondolásom az »örömmel, mértékletesen«. Az életöröm, az életerő a legfontosabb. Észrevenni az ízeket, agyilag is részt venni az evésben is.

A daganatos betegségnek lehet egy olyan hozadéka, hogy az ember megtanulja megélni a pillanatot, megtanulhatja, hogy van felelőssége az élet megélésében, aminek azért a táplálkozás is egy szelete, és ez lehet a legnagyobb életmódbeli változás. Szóval a táplálkozás, a diéta hasonlít a mozgásra is. Ha valamit egyoldalúan erősítünk, máshol ennek kárát láthatjuk. Ízületeink, izmaink sérülhetnek, illetve nem kiegyensúlyozottan fejlődhetnek, kophatnak. Kinek az egyik sport a megfelelő, kinek a másik, de a túlzás olyan, mint a versenysport vagy a balett, azaz hosszú távon következményekkel járhat.

Ha megbetegszünk, akkor különösen meg kell tanulni, hogy az élet annak megéléséről szól, nem pedig a betegségről, vagy a betegséggel való folyamatos harcról. A túlzott egészségtudatosság is beszűkülést eredményez. Sok mindenben gátolhat az állandó készenlét, elkerülési kényszer, az egészségre való fókuszálás. Hisz eközben az élet eltelik, szorongásban, anélkül, hogy megélnénk.”

A másik szakember megszólalóm pedig nem más, mint a kishúgom, akiről most már nagyon büszkén mondhatom, hogy végzett dietetikus (és egyébként a daganatos betegek tápláltságából írta a szakdolgozatát).

„Daganatos betegeknél nagyon fontos, hogy a táplálkozás kiegyensúlyozott legyen, megfelelő összetételű. Ez a kezelések alatt része a komplex onkológiai terápiának, utána pedig fontos az egészség megőrzésében. Tudatos, megfelelő tápanyag-összetételű táplálkozás szükséges, amibe például beletartozik a megfelelő folyadékbevitel, az alkoholfogyasztás csökkentése, és más káros szokások háttérbe szorítása.

Az egyes alternatív étrendi megszorítások súlyos hiánybetegségeket okozhatnak. Persze sokan mondják, hogy a diéták miatt sokkal jobban érzik magukat, de ez inkább csak azért lehet, mert mielőtt elkezdte az illető a mindenmentes étkezést, valamiből pont túl sokat evett, ami okozhat tüneteket. Erre pedig nem a diéta a megoldás, hanem a kiegyensúlyozott táplálékbevitel. Ha valaki úgy gondolja, diétára lenne szüksége, akkor előbb vizsgáltassa ki magát, hogy eldöntsék, tényleg szükséges-e.”