Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bármikor, bárkivel történhet baj: akár betegség vagy baleset. Dr.Horváth-Tanka Enikő se gondolta volna, mennyire megváltozik benne, körülötte minden egy hirtelen jött betegség miatt. Enikő jó példa arra, hogy soha nem késő megtalálni önmagunkat, és fizikailag, lelkileg is megerősödhetünk.
Ha Enikő jógagyakorlását vagy képeit nézzük, nehéz elképzelni, hogy nem olyan régen még egy női fekvőtámaszt se tudott kivitelezni, annyira gyenge volt. Most egy igazi energiabomba, aki még nyaraláskor is felkel hajnalok hajnalán. Miközben mindenki alszik, ő megcsinálja a saját gyakorlását, utána meg végigneveti az egész napot. Nincs betegségtudata, nem fél. Éli az életét, teszi a dolgát.
Enikő, miután lediplomázott a jogi karon, ügyvédjelöltként kezdett el dolgozni édesanyja irodájában. Három évig tanulta a szakmát gyakorlatban, majd elment 26 évesen szülni, és amikor a kisfia, Lenó (Lénárd) két és fél éves lett, elkezdték a férjével beszoktatni az óvodába, plusz le kellett tennie a szakvizsgáit. Nem mentek simán a gyerekkel a mindennapok, rengeteget tanult és dohányozott is. Ebben a stresszes időszakban jött a zsibbadás.
„Először a jobb lábam, aztán a jobb kezem. Úgy hívják, idegentest-érzés, nem érzed a saját tested, nem tudod irányítani. Én például nem tudtam nyitni-zárni az ujjaim. Aztán lezsibbadt a bal lábam is, majd mellkasól lefelé végig – mintha egy fűzőben lettem volna. Először azt gondoltam, hogy ez a szülés utóhatása, vagy esetleg a gerincemben csípődhetett be valami. Mondták, szedjek vitamint, ami persze nem segített. Aztán körzeti orvos, beutaló, végül becsattogtam az újpesti SZTK ideggyógyászatára. A doki semmilyen vizsgálatot nem végzett el, adott egy szteroid injekciót, és elmondta, hogy biztos szar a házasságom, meg szedjek Xanaxot. Mondtam, hogy a házasságom baromi jó, amúgy a férjem kint vár, és köszönöm, de nyugtatót biztos nem” – meséli Enikő.
Ezután persze elment máshová is, és egy hét múlva már az egyik budapesti kórházban feküdt. A vizsgálatokból kiderült, hogy sclerosis multiplexe van, ami egy potenciálisan rokkantsághoz vezető autoimmun betegség, amely a központi idegrendszert érinti. A krónikus betegség lefolyása kiszámíthatatlan: van, akinél enyhe; van, aki mozgáskorlátozott lesz. Enikőnek az orvos elmagyarázta, hogy évek múlva tudják csak megmondani, milyen súlyos az ő esetében.
„A doktornő megkérdezte, milyen gyógyszert szeretnék szedni, és elmondta, mik a mellékhatások. Az egyiktől a májam megy majd tönkre, a másiktól majd a hajam hullik… Úgy voltam vele, hogy álljon meg a hegyi menet, mi van, ha nem szedek gyógyszert? Egy rohamom (szerk.: a betegség tünetei egyszerre jelentkeznek) volt addig, és úgy állapodtunk meg, hogy amíg nincs még egy, megpróbálhatom magam helyretenni a dolgokat. Azóta eltelt négy év, és jól vagyok.”
Fotó: ElevenPhoto | Laszlo Bodnar |
A kórház után Enikő átalakította az étkezését. Egy évig glutén- és laktózmentesen étkezett, a húst teljesen elhagyta, leszokott a dohányzásról, és elment jógázni is. „Majdnem beledöglöttem, annyira nehéznek találtam, teljes sokkban voltam. Nem hittem el, hogy ennyire rossz a fizikai állapotom. Nyilván a betegség miatt is gyengébb voltam, de ennek ellenére az a jógaóra tükröt tartott elém. Semmi hátizmom nem volt, nem tudtam a legegyszerűbb dolgokat se megcsinálni, egy női fekvőtámasz lehetetlen feladatnak tűnt” – idézi fel az első kezdő jógaóra emlékét.
Fotó: ElevenPhoto | Laszlo Bodnar |
Nem sok idő telt el, és a jóga teljesen magával ragadta. Beiratkozott egy gerincjóga-oktató képzésre, rátalált az astanga jógára, amely egy erősebb irányvonal, és azon kapta magát, hogy már heti ötször gyakorol otthon. Otthagyta az ügyvédi pályát, és megalakította a saját stúdióját Colibri néven Újpesten.
„Amikor a főorvos azt tanácsolta a szakvizsgaidőszak kellős közepén, hogy halasszam el a vizsgám a betegség miatt, örültem. Megkönnyebbültem. De azonnal észbe is kaptam. Éppen egy súlyos autoimmun betegség tényét közölték velem, én pedig felszabadultnak és határtalanul boldognak érzem magam, hogy van mire fognom, hogy abbahagyom a felkészülést. Ez elgondolkodtatott. Vajon ki akarja ezt valójában? Én? Anyukám? Át kellett értékelnem az egész életem. Rájöttem, nem határozhatja meg mások elvárása, hogyan élek, vagy az, hogy mások mit várnak el tőlem.”
Enikő azt hitte, a családjának fontos, hogy jó kislány legyen, folytassa a családi hagyományt, és ügyvédként érvényesüljön. Aztán amikor eldöntötte, hogy elhagyja a pályát, kiderült, semmilyen elvárás nem volt felé, és ezek csak az ő fejében léteztek. Harmincévesen elkezdte a saját életét élni, a családja, a férje pedig mindenben támogatta.
„Az általam bejárt út miatt jógaoktatóként többet tudok adni, mint ha középszerű, motiválatlan ügyvéd maradok. Soha nem titkoltam a betegségem, nyíltan felvállalom. Ezért járnak hozzám egészséges emberek és olyanok, akik SM-esek, daganatos betegségből gyógyulók, vagy esetleg más autoimmun problémájuk van. Ismerik a történetem, tudják, min mentem keresztül, honnan jöttem. Nekik is és nekem is jó érzés, hogy egy vagyok közülük. Ha holnap beülnék egy kerekesszékbe, már akkor is megérte. Többet kaptam a diagnózistól, mint bármi mástól az életben.”
Nevetve jegyzi meg, hogy még most sem szuper erős, de a jógának köszönhetően soha nem volt még ilyen jó fizikai állapotban (még a betegsége előtt sem), és azt is megtapasztalta, hogy a testi gyakorlás, az „ászanázás” csak a jéghegy csúcsa, a jóga célja az elme lecsendesítése. Ebben az évben eljutott Indiába is, ami átütő élményt jelentett számára. Szerinte receptre kellene felírni Indiát a nyugat-európaiaknak:
„Ott tényleg meg lehet tapasztalni a lét örömét, az »indokolatlan« boldogságot. Mi mindig valaminek örülünk, de a boldogság sokkal egyszerűbben elérhető, mint gondolnánk. Jó lenne, ha végre megértenénk, hogy nincs más út felfelé, mint befelé. A válaszok bennünk rejlenek. Hálás vagyok, hogy megtaláltam a feladatom. Az én dolgom, hogy mindennap ráálljak a matracra, és szorgalmasan, kitartóan gyakoroljak, figyeljek befelé, és megtanuljam kontrollálni a gondolataimat. A matracon kívül pedig az a célom, hogy segítsek másoknak továbbhaladni a saját útjukon.”
