Nem az a kérdés, mikor lesz vége az óraátállításnak, hanem az, hogy miért tűrtük eddig ezt a hülyeséget

Nagyon furcsa az emberi lustaság természete: míg emberfeletti kihívásoknak veselkedünk neki teljes elánnal (ilyen például a gyermeknevelés), a piszlicsáré, szó szerint három mozdulatból álló „feladatokat” képesek vagyunk addig halogatni, amíg végképp cikivé nem válik a helyzet. Erre pedig nincs jobb példa az óraátállításnál.

Emlékszünk még azokra az időkre, amikor bemondta a tévé, mikor lesz, mi megjegyeztük, majd az átállás vasárnapjának reggelén szertartásos családi program volt a háztartás óráinak átpörgetése, ugye? Aztán már nem a tévé szólt, hanem a Windows, aztán már nem is szólt, csak simán átállt, ahogy az Android meg az iOS is, azóta pedig szép csendben, észrevétlenül nyerünk vagy vesztünk egy-egy órát, a lakás egy szál faliórája pedig mit sem sejtve ketyeg tovább, immár eltolódva. És csak ketyeg, ketyeg, míg meg nem unom, le nem veszem, át nem állítom és vissza nem akasztom, ez pedig hiába nyolc másodperces műveletsor, heteket-hónapokat is képes vagyok várni vele.

Sőt, egyszer volt egy fél év, amíg egyáltalán nem állítottam át, inkább a gondolkodásomat igazítottam a rossz órához és mindig gyorsan elvégeztem a matekot, ha ránéztem. Talán négy-öt hónap után esett le, hogy én ezt az órát már nem is tekerem odébb, inkább megvárom, amíg megint jó lesz. Némi szégyenérzettel, de a döntéshez következetesen ragaszkodva meg is vártam. Kicsit olyan volt ez, mint a klasszikus férfiszokás:

a két napig, rendesen majd kifordítva hordott alsógatya horológiai megfelelője.

És közben persze végig azon gondolkodtam, hogy mégis mi értelme ennek az egésznek. Valami értelme kell, hogy legyen, ha már hetven ország – tehát a világ országainak negyven százaléka – alkalmazza. Ezt a hetven országot pedig tuti, hogy nálam bölcsebb politikusok irányítják. 

Fotó: Neményi Márton

Ideje tehát, hogy feltegyük a kérdést nyilvánosan is:

Mégis mi értelme ennek az egésznek?

Nagyon úgy tűnik, hogy az ország életét megkeserítő rémálomnak lassan vége: az Európai Parlament egy meggyőző szavazással úgy döntött, támogatja a téli-nyári időszámítás eltörlését. Azaz szó sincs arról, hogy Brüsszel ránk erőltetne bármit is: választhatunk, hogy a kettő közül melyikkel szeretnénk együtt élni. Ha nyári ország leszünk, utoljára 2021 márciusában állítunk órát, ha téli, akkor októberben. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy nyári ország leszünk, hiszen egy tavalyi felmérés szerint a magyarok 62 százaléka erre szavazott; az EU-ban egyébként 80 százalék ez az arány. Azaz

két év múlva egész évben sokáig lesz világos, cserébe télen tovább lesz sötét reggel.

Jobb is így, nem? Hiszen, bár a fiatalok egyre inkább kötetlen munkarendben gondolkodnak, azért még mindig klasszikus, kilenctől-ötig ország vagyunk, azaz fényviszonyoktól függetlenül támolygunk minden reggel a munkahelyre, este viszont méltányoljuk a természetes fényt.

A búcsú tehát viszonylag könnyű lesz ahhoz képest, mennyit vergődtek, mire ezt az egészet bevezették. Az elgondolás ugye az volt, hogy az emberiség alkalmazkodjon valahogy a természet körforgásához, ez pedig nem csak jól hangzott, hanem komoly gyakorlati okai is voltak. Benjamin Franklin például a gyertyákkal spórolt volna így (ő még kétórás eltolást javasolt). A 19. században többször előkerült, főleg ahogy elterjedt a az akkoriban még nagyon drága mesterséges világítás. Érdekes, hogy senkinek sem jutott eszébe az egyszeri, hirtelen átállás, fokozatos, több héten át tartó folyamatban gondolkodtak. Kanadában egy-két városban sikerült is bevezetni, az igazi áttörést azonban az első világháborúban érte el a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia, a cél azonban nem a lakosság közérzetének javítása volt, hanem az, hogy a háborús körülmények közt spóroljanak a szénnel. A második világháborúban is hasonló megfontolások játszottak, ahogy az is sokat elmond, hogy igazán a hetvenes években terjedt el Európa- és Amerika-szerte, a nagy energiaválság hatására. Magyarországon 1980-ban vezették be utoljára, szintén azért, hogy kevesebb energiát fogyasszunk.

Fotó: Neményi Márton

Aztán valahogy így maradtunk, hiába az energiatakarékos és okos izzók és az évtizedek során felgyülemlett meggyőző ellenérvek. Hogy miért, azt pontosan senki sem tudja, a köztudatban csak annyi ragadt meg, hogy ez az egész azért van, hogy spóroljunk. Ennek azonban nem sok valóságalapja van: egy pár évvel ezelőtt végzett kaliforniai kutatás szerint kevesebb, mint két ezrelék energiát spórolnak így (azóta valószínűleg annyit sem), Indianában pedig, amikor 2006-ban bevezették a téli-nyári időszámítást, azt tapasztalták, hogy egy kicsit még több áramot is fogyaszt a lakosság. A spórolás mint érv Magyarországon sem túl erős: az ország legbarátságosabb nevű szervezete, a Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító szerint a nyári félévben összesen egy napnyi áramot nyerünk. (Ez ugye nem is vész el, ha nyári ország leszünk.)

Mára tényleg csak ellenérvek maradtak.

Az első és legsúlyosabb természetesen egészségügyi. Azt ugye mondanunk sem kell, hogy azt, hogy átállítjuk az órát és felfogjuk, hogy mi történik, a testünk is tudja, és azonnal reagál. Az átállós hétvége utáni „álmos hétfő” a profitorientált nagyvállalatok legutáltabb napja, amikor a produktivitás úgy szakad be, mintha nem lenne holnap (pedig lesz), az ébren lévő kollégák nagy része is netezéssel tölti az időt, de van, aki nem ússza meg szimpla időszámítás-másnapossággal. Kevés a reprezentatív kutatás, de ami van, az ijesztő: az érintett hétfőn és kedden tíz százalékkal több szívrohamot regisztrálnak Amerikában, mint egy átlagos napon. Ausztráliában 5-6 százalékkal több autóbaleset végzetes ezen a héten, mint bármikor, és hasonló arányban ugrik meg az öngyilkosságok száma is. (Csak hogy tisztázzuk: nem az óraátállítástól lesznek öngyilkosok, hanem sok eleve súlyos depresszióval élő beteg számára az utolsó csepp a biológiai zavar és a kialvatlanság.) Szenvednek a csecsemők is, pontosabban a szüleik. Sokan vannak, akik az első gyerekük első időátállós éjszakája után döbbennek rá, hogy a baba nem fog tovább aludni velük vagy korábban kelni a kedvükért, a dörzsöltebb szülők pedig pontosan tudják, micsoda zsonglőrködés a fokozatos átszoktatás.

Fotó: Neményi Márton

A tehenekről nem is beszélve. Jó, ez nem volt szép, de ettől még tény: az állattartó gazdáknak is kész rémálom, hogy a világ azt várja tőlük: egyik napról a másikra korábban vagy később kezdjék a napot az állatokkal, akiknek aztán végképp hiába magyaráznák, mi történik. Érdekes, hogy ehhez képest annak idején elterjedt: az egész időszámítás-mizéria a farmerek kedvéért alakult ki, hiszen nekik a legfontosabb, hogy alkalmazkodjanak a körfogáshoz. Ez persze úgy baromság, ahogy van. „A közvélemény valahogy azonosította őket az óraátállítás-kérdéssel és a valóság fordítottját gondolta róluk” – fogalmaz Michael Downing óraátállítás-kutató, aki egy egész könyvet szentelt a témának. „Egyszerűen így jártak.”

Az átállítás nagy vesztesei a szolgáltatók

A vendéglátósok ugyan örülnek a nyári időszámításnak (most pedig pláne örülhetnek, hiszen hamarosan csak az lesz), ám a közlekedési cégeknek kész rémálom az egész. Félig azért, mert nekik maguknak is sokat kell dolgozniuk a szervezésen, a programozáson és a közleményeken, hogy az utasoknak világos legyen, mire számíthatnak, félig pedig azért, mert sokan inkább nem szerveznek utazást erre az időszakra, főleg, ha az még időzóna-váltással is jár. Amerikában ez különösen cifra: képzeljük el, hogy mondjuk egy olyan államból indulunk, ahol nincs óraátállítás egy két időzónával odébb fekvő másikba, ahol meg van, átszállással egy harmadik időzónában. A légitársaságokat tömörítő egyesület 2007-ben kiszámolta, hogy ez az egy hétvége majdnem 150 millió dolláros veszteséggel jár. Ehhez képest nem is annyira abszurd, hogy van Magyarországról induló nemzetközi vonat, amely az őszi átállításkor inkább áll egy órát a határon, hogy bevárja a nem átállítós országok időszámítását.

Az általános frusztrációt jól illusztrálja a John Oliver-féle Last Week Tonight stábjának erről szóló videója, amit minden kommentár nélkül itt hagyunk.

Az tehát, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz, kicsi, de annál szimbolikusabb kultúrtörténeti diadal, annak a jele, hogy minden borzadály ellenére, így vagy úgy, de azért mégiscsak fejlődőképes az egyetemes emberi civilizáció.

Több hülyeség van, mint nem hülyeség

– mondta egyszer állítólag Laár András, mi ezzel nem vitáznánk, de azért jó, hogy most eggyel kevesebb lesz.