Ha épp nem a saját problémáink körül körözünk, akkor gyakori, hogy elővesszük a körülöttünk élőket, és szimplán csak irigykedünk rájuk. Hogy lehet ilyen jó pasi a férje, mikor sokkal rondább, mint én? Annyira unalmas ember, hogyan lett ennyire sikeres? Mégis honnan van annyi pénze, hogy már megint új autót vett? És a gondolatok csak jönnek, jönnek, mi pedig sárgulunk és ítélkezünk végtelenítve.
Nem érezzük jobban magunkat tőle, mégis folyton összehasonlítjuk magunkat másokkal, amiből általában vesztesen kerülünk ki. Leon Festinger pszichológus szerint azért tesszük ezt magunkkal, mert az összehasonlítás által értékeljük a saját teljesítményünket, tehát közvetve a haladásunkat szolgáljuk vele.
Például én teljesen elégedett lennék a teljesítményemmel, ha lefutnék fél óra alatt egy kilométert, amennyiben egy szociális vákuumban léteznék, amiben nem ismerem mások eredményeit, akik egy óra alatt tíz kilométert futnak. Ha viszont összehasonlítanám magam másokkal futás terén (ami elég esélytelen, mert maximum a busz után futok), akkor látnám, milyen sokat kell még fejlődnöm.
Festinger szerint kétféle összehasonlítás létezik: az egyik, amikor felnézünk valakire, azt gondoljuk, jobb valamiben nálunk, aminek az eredménye lehet az, hogy inspirálóan hat ránk, vagy irigykedni kezdünk. A másik pedig, amikor lenézzük azt, akivel összehasonlítjuk magunkat, és jobbnak érezzük magunkat nála. Az első esetben az összehasonlításból rosszul kerülünk ki, irigykedünk, de ez akár még jobb teljesítményre is sarkallhat, míg a második esetben könnyebb dolgunk van, hiszen keresünk valakit, aki szerencsétlenebb nálunk, és máris jobb kedvünk lesz tőle.
És egyikkel sincs semmi baj, mindkettő csak annyit jelent, hogy emberből vagyunk, és szükségünk van arra, hogy legyenek körülöttünk támpontok, amikhez mérhetjük magunkat. Arra azért érdemes odafigyelni, hogy céltalanul ne irigykedjünk a környezetünkben élőkre, hanem az összehasonlítást valamilyen módon a hasznunkra fordítsuk, amitől sokkal boldogabbak leszünk.