Rögtön egy kérdéssel kezdeném, de elég, ha csak a cikk végén válaszolsz rá. Vajon a jövőbeli célok folyamatos elérni vágyása, az A-ből B-be való eljutás hozza el az elégedettséget és a boldogságot, vagy a jelen pillanatnak szentelt tudatos, érdeklődő, ítélkezésmentes, ellazult figyelem? A válasz persze egyértelműnek tűnhet, legalábbis sokat mondják mostanában, hogy „élj a jelenben”, „akárhol is legyél, itt és most vagy”, „a boldogság kis dolgokban rejlik”. Csakhogy hiába szép és jó ez mind, mégsem éljük meg igazán ezeket a dolgokat. Szeretnénk, ha már végre péntek vagy karácsony lenne, túljutnánk a vizsgán. A munkát ledaráljuk, az edzésen túlesünk, a barátunk által ajánlott cikket pedig gyorsan a legaljára görgetjük, hogy eljussunk a konklúzióig. Nincs túl sok reményem abban sem, hogy ezzel a cikkel nem ez történik majd, hiszen kutatások is bizonyítják, hogy az olvasók csupán 61 százaléka jut el a cikk végéig, de a kitartóak sem olvasnak el mindent betűről betűre, inkább „átszkennelik” az írást. Na mindegy, azért tegyünk egy próbát! Mély levegő, beszív, kifúj, ujjbegyet a képernyőre biggyeszt, lassan továbbhalad.
Olyan a város, amilyen te vagy
„Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal, és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik” – írja Márai Sándor a Füveskönyvben. A Slow Budapest 2014 óta szervez városi slow sétákat, mert vallják, hogy a város megismerésére a séta a legjobb módszer – a napi rohanásban nem vesszük észre a részleteket. Az idegenvezetésért én speciel nemigen rajongok, mindig az unalom, a perzselő nap, a derékfájás, a kényszeredett köztéri WC-keresés, az alig hallható vagy épp teljesen érdektelen és haszontalan információk jutnak róla eszembe, mint például ez a gondolat, amit egy lelkes idegenvezetőtől hallottam kábé 20 évvel ezelőtt: „A velencei Szent Márk téren a galamboknak fogamzásgátló tablettát adtak, hogy ne szaporodjanak tovább.”
A slow sétákat azonban nem idegenvezetésként kell elképzelni, még ha információkat azért kapunk is: ezeken a rendhagyó városnézéseken inkább megtanulunk (nem japán) „turistaként viselkedni” a saját városunkban, rácsodálkozni olyan részletekre, amelyeket észre sem vennénk a nagy rohanásban. A slow ez esetben tehát magától értetődően nem lajhárszerű közlekedést jelent, amivel simán felvételt nyernénk a Hülye Járások Minisztériumába, hanem tudatosságot, önreflexiót, feltöltődést, egy teljesen újszerű, kíváncsi látásmódot. A város, amelyet általában rohanónak, barátságtalannak és szürkének érzékelünk, most megváltozik, mert figyelmünk a szépségre, az érdekességekre szegeződik. Lelassulunk, és ettől valahogy a város is megpihen.
Rálátás a városra, rálátás önmagunkra
A sétánkat egy közös mindfulness gyakorlattal kezdjük fent a Várhegy oldalában, az Európa Liget alatt fekvő kilátónál, ahol egyébként Maugsch Gyula 1936-ban készült érdekes alkotása található Sebők Zsigmond Mackó Mukijáról és Róka Misijéről, akiknek a fogazata egy gyermekmeséhez talán túl horrorisztikus. A feladat azonban most az, hogy vesszünk el egy kicsit a város látványában, a jelen pillanat keltette érzetekben. A helyszínválasztás nem véletlen a megérkezéshez és a lenyugodáshoz.
Krajcsó Nelli, a Slow Budapest alapító-vezetője, mindfulness tréner azt mondja, evolúciósan kódolt, hogy azokat a helyszíneket szeretjük, ott érezzük magunkat biztonságban, ahonnan nagyobb területeket látunk be (persze kivételt képeznek ez alól a tériszonyosok), hiszen ott észrevehetjük, honnan érkezik az ellenség. A mindfulness meditáció során „kinyitjuk” az érzékeinket, mert rajtuk keresztül tudunk a legkönnyebben megérkezni mentálisan a jelenbe: tudatosan lenézünk a városra, észrevesszük a távolban elrobogó mentőautók szirénázását, de a madarak csicsergését is, az illatokat, a szél érintését a bőrünkön, az elménkben felmerülő gondolatokat, képeket.
Nelli szerint egyáltalán nem kell meglepődnünk azon, ha ilyenkor nem a vágyott nyugalom önt el minket, hanem ellenkezőleg: kellemetlen szorongások jönnek fel.
A mindfulness ugyanis nem a pillanat kiélvezését, a gondolataink, érzeteink megtagadását, elnyomását, elkerülését jelenti, hanem épp azok elfogadását.
A résztvevők közül sokan arról számolnak be, hogy egyáltalán nem egyszerű a figyelmüket a jelenre szegezni anélkül, hogy a gondolatok el ne sodornák őket – a legtöbben zavaró munkavonatkozású gondolatoktól szenvednek, az egyik résztvevő pedig olyannyira nem tud elszakadni a munkájától, hogy még a kilátóból is azt az irodaházat látja, ahová mindennap dolgozni jár. Úgy tűnik, a rendszeres mindfulnessgyakorlókat leszámítva a legtöbben nehezen élik meg a pillanatot, aminek hátterében egyébként a kutatások szerint az agyunk bal agyféltekéjének dominanciája is állhat, mely nyugtalanul kutatja a választ, mi történt a múltban, és mi fog történni a jövőben, hogy levonja a konzekvenciákat, és ezekből megalapozott döntéseket tudjon hozni. Más vélemények szerint a pillanat megélését intelligens megismerésünk teszi nehézzé, sőt az elménk egyenesen tagadja a jelen létezését, hiszen állandó és lineáris folyamatnak tekinti az időt, ezért a pillanat azonnal múlttá és jövővé válik a számára. Az is igaz azonban, hogy a feladat nehéz, de nem lehetetlen. MRI-vizsgálatok bizonyítják, hogy a rendszeres (akár csak nyolc hétig tartó) mindfulness meditációk is változásokat okoznak az agyi aktivitási mintázatokban az „üss vagy menekülj” központ, az amygdala területén, miközben kimutatható, hogy a figyelemmel és a koncentrációval kapcsolatos agyi területek összeköttetése erősebbé válik.
Sok mindenre fény derül
A jelentudatosság tehát egyáltalán nem adatik magától, de Nelli és Mausch Erika túravezető ügyelnek arra, hogy ne csak a következő célállomásunkra összpontosítsunk, hanem arra is, mi történik közben velünk és bennünk. Ebben a békés figyelemben sok részlet feltárul: észrevesszük például a Toldy Ferenc Gimnáziummal szembeni téglaépület „történelmi graffitijeit”, a több mint 100 éves téglákba karcolt régi üzeneteket, rajzokat, neveket. (A téglaüzenetek felfedezése köré egyébként már egy kisebb közösség is szerveződött Bricks of Budapest, azaz Budapest téglái néven.)
A Halászbástya lépcsőin némán felfelé haladva már értjük, miért is marad le az élményről az, aki még ennyi látványosság között is csak a telefonját nyomkodja. Odakint zsibogás, idebent csend. Kívül is kerülünk valahogy mentálisan a tömegen, és megmosolyogtatóan nonszensznek hat, ahogyan körülöttünk mindenki kényszeredetten grimaszol és pózol a következő fotóhoz. Csak úgy hömpölyögnek idefent a városnéző turisták, mégis csak mi páran vagyunk, akik valójában a várost nézzük. Kicsit olyan érzés ez, mint mikor Neo kikerül a Mátrixból, és
fáj a szeme, mert még sosem használta.
Slow és fast turizmus
Ahogy már írtam, sosem szerettem a klasszikus idegenvezetéseket, mindig annak a híve voltam, hogy ha már úgyis van a telefonon GPS, nyugodtan „el lehet veszni” a városban. Így kerültem például teljesen spontán Lisszabonban egy autentikus fadobárba, amiért egyébként órákat állnak sorba és egy rakat eurót fizetnek a külföldiek, ha felülnek az útikönyvek egyébként egyáltalán nem autentikus fadobárokat ajánló reklámjainak. Vagy így kerültem Velencében egy eldugott helyi kocsmába, ahol a helyi kommunista párt Che Guevara-fan tagjai ittak, és a legjobb sörökből lehetett kapni másfél euróért. Az úgynevezett slow turizmus esetében nincs konkrét cél, pontosabban a cél a hely élvezete a helyi lakosság szempontjából. Az egyébként környezettudatosságra törekvő slow turizmus azt vallja, hogy a leghíresebb helyek meglátogatása nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban meg is látogattuk a helyet – gondoljunk csak a szelfizgető tömegre. Persze mindez nem jelenti azt, hogy ide-oda sodródunk, és ne lennénk kíváncsiak a helyi érdekességekre.
A Slow Budapest csapatából Erika ügyel arra, hogy a bal agyféltekénk is le legyen foglalva, és sok érdekes, irodalmi és történelmi vonatkozású sztorit halljunk az érzékszervi tapasztalás közben. Megtudjuk például, hogy a mesebeli vízivárosi villa az Ulpius-ház, ahol Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye kezdődik. Kiderül, hogy aki a kiegyezés korában fontos személynek számított, biztosan megtalálható volt az Úri utcában, a csak „arisztogettóként” emlegetett városrészben. Sőt az is megjelenik lelki szemeink előtt, ahogy a törököknek adót fizetni nem tudó lakosok koldulni kényszerültek az utcákon.
Boldog-e vagy?
Végül visszakanyarodva a cikk elején feltett kérdéshez – feltéve, hogy idáig eljutottál az olvasásban –, kérdezd meg magadtól újra: vajon mi tesz elégedetté, boldoggá az életben? Matthew Killingsworth és Daniel Gilbert kutatók naponta többször megkérdezték alanyaikat, mit csinálnak éppen, mire gondolnak közben, és mennyire érzik magukat boldognak. A Harvard Egyetem kutatói azt állítják, hogy
akkor vagyunk a legboldogabbak, ha gondolataink a konkrét pillanat történéseire irányulnak.
Persze kutatás nélkül sem nehéz erre a következtetésre jutni, hiszen a múlton való rágódás és a jövő miatti aggódás garantálhatóan nem a boldogság záloga. A Slow Budapest sétái testileg is megtapasztalható, élményszerű választ adnak erre a nagyon fontos kérdésre, és példát mutatnak arra, hogy nemcsak sétálni lehet teljes megéléssel és szabadsággal, de élni is.