Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Életmód

Kisétálni a „Mátrixból” – kipróbáltuk a Slow és mindfulness sétát!

Márai Sándor szerint a séta az élet legemberibb ütemét fejezi ki. Füveskönyvében azt írja, „aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik”. Te sétálsz, vagy csak közlekedsz?

Rögtön egy kérdéssel kezdeném, de elég, ha csak a cikk végén válaszolsz rá. Vajon a jövőbeli célok folyamatos elérni vágyása, az A-ből B-be való eljutás hozza el az elégedettséget és a boldogságot, vagy a jelen pillanatnak szentelt tudatos, érdeklődő, ítélkezésmentes, ellazult figyelem? A válasz persze egyértelműnek tűnhet, legalábbis sokat mondják mostanában, hogy „élj a jelenben”, „akárhol is legyél, itt és most vagy”, „a boldogság kis dolgokban rejlik”. Csakhogy hiába szép és jó ez mind, mégsem éljük meg igazán ezeket a dolgokat. Szeretnénk, ha már végre péntek vagy karácsony lenne, túljutnánk a vizsgán. A munkát ledaráljuk, az edzésen túlesünk, a barátunk által ajánlott cikket pedig gyorsan a legaljára görgetjük, hogy eljussunk a konklúzióig. Nincs túl sok reményem abban sem, hogy ezzel a cikkel nem ez történik majd, hiszen kutatások is bizonyítják, hogy az olvasók csupán 61 százaléka jut el a cikk végéig, de a kitartóak sem olvasnak el mindent betűről betűre, inkább „átszkennelik” az írást. Na mindegy, azért tegyünk egy próbát! Mély levegő, beszív, kifúj, ujjbegyet a képernyőre biggyeszt, lassan továbbhalad.

Olyan a város, amilyen te vagy

„Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal, és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik” – írja Márai Sándor a Füveskönyvben. A Slow Budapest 2014 óta szervez városi slow sétákat, mert vallják, hogy a város megismerésére a séta a legjobb módszer – a napi rohanásban nem vesszük észre a részleteket. Az idegenvezetésért én speciel nemigen rajongok, mindig az unalom, a perzselő nap, a derékfájás, a kényszeredett köztéri WC-keresés, az alig hallható vagy épp teljesen érdektelen és haszontalan információk jutnak róla eszembe, mint például ez a gondolat, amit egy lelkes idegenvezetőtől hallottam kábé 20 évvel ezelőtt: „A velencei Szent Márk téren a galamboknak fogamzásgátló tablettát adtak, hogy ne szaporodjanak tovább.” 

Aki sétál, nem akar eljutni sehová… (Fotó: Juhász János)

A slow sétákat azonban nem idegenvezetésként kell elképzelni, még ha információkat azért kapunk is: ezeken a rendhagyó városnézéseken inkább megtanulunk (nem japán) „turistaként viselkedni” a saját városunkban, rácsodálkozni olyan részletekre, amelyeket észre sem vennénk a nagy rohanásban. A slow ez esetben tehát magától értetődően nem lajhárszerű közlekedést jelent, amivel simán felvételt nyernénk a Hülye Járások Minisztériumába, hanem tudatosságot, önreflexiót, feltöltődést, egy teljesen újszerű, kíváncsi látásmódot. A város, amelyet általában rohanónak, barátságtalannak és szürkének érzékelünk, most megváltozik, mert figyelmünk a szépségre, az érdekességekre szegeződik. Lelassulunk, és ettől valahogy a város is megpihen.

Rálátás a városra, rálátás önmagunkra

A sétánkat egy közös mindfulness gyakorlattal kezdjük fent a Várhegy oldalában, az Európa Liget alatt fekvő kilátónál, ahol egyébként Maugsch Gyula 1936-ban készült érdekes alkotása található Sebők Zsigmond Mackó Mukijáról és Róka Misijéről, akiknek a fogazata egy gyermekmeséhez talán túl horrorisztikus. A feladat azonban most az, hogy vesszünk el egy kicsit a város látványában, a jelen pillanat keltette érzetekben. A helyszínválasztás nem véletlen a megérkezéshez és a lenyugodáshoz.

Mackó Muki és Róka Misi (Fotó: Juhász János)

Krajcsó Nelli, a Slow Budapest alapító-vezetője, mindfulness tréner azt mondja, evolúciósan kódolt, hogy azokat a helyszíneket szeretjük, ott érezzük magunkat biztonságban, ahonnan nagyobb területeket látunk be (persze kivételt képeznek ez alól a tériszonyosok), hiszen ott észrevehetjük, honnan érkezik az ellenség. A mindfulness meditáció során „kinyitjuk” az érzékeinket, mert rajtuk keresztül tudunk a legkönnyebben megérkezni mentálisan a jelenbe: tudatosan lenézünk a városra, észrevesszük a távolban elrobogó mentőautók szirénázását, de a madarak csicsergését is, az illatokat, a szél érintését a bőrünkön, az elménkben felmerülő gondolatokat, képeket.

Krajcsó Nelli, a Slow Budapest alapító-vezetője (Fotó: Juhász János)

Nelli szerint egyáltalán nem kell meglepődnünk azon, ha ilyenkor nem a vágyott nyugalom önt el minket, hanem ellenkezőleg: kellemetlen szorongások jönnek fel.

A mindfulness ugyanis nem a pillanat kiélvezését, a gondolataink, érzeteink megtagadását, elnyomását, elkerülését jelenti, hanem épp azok elfogadását.

A résztvevők közül sokan arról számolnak be, hogy egyáltalán nem egyszerű a figyelmüket a jelenre szegezni anélkül, hogy a gondolatok el ne sodornák őket – a legtöbben zavaró munkavonatkozású gondolatoktól szenvednek, az egyik résztvevő pedig olyannyira nem tud elszakadni a munkájától, hogy még a kilátóból is azt az irodaházat látja, ahová mindennap dolgozni jár. Úgy tűnik, a rendszeres mindfulnessgyakorlókat leszámítva a legtöbben nehezen élik meg a pillanatot, aminek hátterében egyébként a kutatások szerint az agyunk bal agyféltekéjének dominanciája is állhat, mely nyugtalanul kutatja a választ, mi történt a múltban, és mi fog történni a jövőben, hogy levonja a konzekvenciákat, és ezekből megalapozott döntéseket tudjon hozni. Más vélemények szerint a pillanat megélését intelligens megismerésünk teszi nehézzé, sőt az elménk egyenesen tagadja a jelen létezését, hiszen állandó és lineáris folyamatnak tekinti az időt, ezért a pillanat azonnal múlttá és jövővé válik a számára. Az is igaz azonban, hogy a feladat nehéz, de nem lehetetlen. MRI-vizsgálatok bizonyítják, hogy a rendszeres (akár csak nyolc hétig tartó) mindfulness meditációk is változásokat okoznak az agyi aktivitási mintázatokban az „üss vagy menekülj” központ, az amygdala területén, miközben kimutatható, hogy a figyelemmel és a koncentrációval kapcsolatos agyi területek összeköttetése erősebbé válik.

Fotó: Juhász János

Sok mindenre fény derül

A jelentudatosság tehát egyáltalán nem adatik magától, de Nelli és Mausch Erika túravezető ügyelnek arra, hogy ne csak a következő célállomásunkra összpontosítsunk, hanem arra is, mi történik közben velünk és bennünk. Ebben a békés figyelemben sok részlet feltárul: észrevesszük például a Toldy Ferenc Gimnáziummal szembeni téglaépület „történelmi graffitijeit”, a több mint 100 éves téglákba karcolt régi üzeneteket, rajzokat, neveket. (A téglaüzenetek felfedezése köré egyébként már egy kisebb közösség is szerveződött Bricks of Budapest, azaz Budapest téglái néven.)

Téglákba karcolt emlékek (Fotó: Juhász János)

A Halászbástya lépcsőin némán felfelé haladva már értjük, miért is marad le az élményről az, aki még ennyi látványosság között is csak a telefonját nyomkodja. Odakint zsibogás, idebent csend. Kívül is kerülünk valahogy mentálisan a tömegen, és megmosolyogtatóan nonszensznek hat, ahogyan körülöttünk mindenki kényszeredetten grimaszol és pózol a következő fotóhoz. Csak úgy hömpölyögnek idefent a városnéző turisták, mégis csak mi páran vagyunk, akik valójában a várost nézzük. Kicsit olyan érzés ez, mint mikor Neo kikerül a Mátrixból, és

fáj a szeme, mert még sosem használta.

Slow és fast turizmus

Ahogy már írtam, sosem szerettem a klasszikus idegenvezetéseket, mindig annak a híve voltam, hogy ha már úgyis van a telefonon GPS, nyugodtan „el lehet veszni” a városban. Így kerültem például teljesen spontán Lisszabonban egy autentikus fadobárba, amiért egyébként órákat állnak sorba és egy rakat eurót fizetnek a külföldiek, ha felülnek az útikönyvek egyébként egyáltalán nem autentikus fadobárokat ajánló reklámjainak. Vagy így kerültem Velencében egy eldugott helyi kocsmába, ahol a helyi kommunista párt Che Guevara-fan tagjai ittak, és a legjobb sörökből lehetett kapni másfél euróért. Az úgynevezett slow turizmus esetében nincs konkrét cél, pontosabban a cél a hely élvezete a helyi lakosság szempontjából. Az egyébként környezettudatosságra törekvő slow turizmus azt vallja, hogy a leghíresebb helyek meglátogatása nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban meg is látogattuk a helyet – gondoljunk csak a szelfizgető tömegre. Persze mindez nem jelenti azt, hogy ide-oda sodródunk, és ne lennénk kíváncsiak a helyi érdekességekre.

A város a Halászbástyáról (Fotó: Juhász János)

A Slow Budapest csapatából Erika ügyel arra, hogy a bal agyféltekénk is le legyen foglalva, és sok érdekes, irodalmi és történelmi vonatkozású sztorit halljunk az érzékszervi tapasztalás közben. Megtudjuk például, hogy a mesebeli vízivárosi villa az Ulpius-ház, ahol Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye kezdődik. Kiderül, hogy aki a kiegyezés korában fontos személynek számított, biztosan megtalálható volt az Úri utcában, a csak „arisztogettóként” emlegetett városrészben. Sőt az is megjelenik lelki szemeink előtt, ahogy a törököknek adót fizetni nem tudó lakosok koldulni kényszerültek az utcákon.

Fotó: Juhász János

Boldog-e vagy? 

Végül visszakanyarodva a cikk elején feltett kérdéshez – feltéve, hogy idáig eljutottál az olvasásban –, kérdezd meg magadtól újra: vajon mi tesz elégedetté, boldoggá az életben? Matthew Killingsworth és Daniel Gilbert kutatók naponta többször megkérdezték alanyaikat, mit csinálnak éppen, mire gondolnak közben, és mennyire érzik magukat boldognak. A Harvard Egyetem kutatói azt állítják, hogy

akkor vagyunk a legboldogabbak, ha gondolataink a konkrét pillanat történéseire irányulnak.

Persze kutatás nélkül sem nehéz erre a következtetésre jutni, hiszen a múlton való rágódás és a jövő miatti aggódás garantálhatóan nem a boldogság záloga. A Slow Budapest sétái testileg is megtapasztalható, élményszerű választ adnak erre a nagyon fontos kérdésre, és példát mutatnak arra, hogy nemcsak sétálni lehet teljes megéléssel és szabadsággal, de élni is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.