Nem szépítem, tegnap pokoli napom volt. Szerencsére nem vezetek listát róluk, de ha épp vezetnék, akkor ezt a tegnapit minden további nélkül az élmezőnybe raktam volna. Vannak időszakok, amikor egy-egy ilyen napot vállrándítással, sőt mosolyogva nyugtázok, mondván, kell az ilyen is. Többségében viszont az szokott lenni a forgatókönyv, hogy hazamegyek, morgok egy sort, sírok egy kicsit, impulzustakarítok – szigorúan ebben a sorrendben –, hogy aztán a nap legvégét már a kanapén, egy pokrócba csavarodva, sorozatnézéssel és egy tál pattogatott kukoricával vészeljem át. Mindezt a felejtés és a feltöltődés jegyében.
Na, hát a tegnapi nap az pont nem ilyen volt; hanem a harmadik – a legrosszabb – változat, mikor se a morgást, se a sírást nem sikerült hazáig elcipelni. A pont az i-n, vagy ha úgy tetszik, az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy elmaradt az a pilatesórám, amire már a nap eleje óta lelkesen készültem, és amitől túlzás nélkül azt vártam, hogy megszabadít majd az összes bánatomtól. Belátom, ez alapvetően tényleg nem a dráma kategória; és egy másik napon biztos én is legyintek rá, hogy teljesen feleslegesen rongyoltam keresztül a fél városon azért, hogy munka után még pont odaérjek a kezdésre. De nem most. Nagyon nem. Ráadásul, mivel aznap nem is ez volt az első alkalom, hogy elöntött a „minden szar” érzés, távozóban, már a jógastúdió ajtajában azt éreztem, hogy ebből bizony bőgés lesz. Itt és most.
Kettes metró, péntek délután fél 6. Nagyjából huszadmagammal várom a soron következő szerelvényt abban a tudatban, hogy ha most valahogy hazateleportálhatnék, akkor se úsznám meg azt, hogy két-három ember jó alaposan megbámuljon. Igen, a sírás miatt. Mert itt, ebben a városban az esetek egy jelentős részében ezt csináljuk mi, emberek, ha valami szokatlant, oda nem illőt látunk: bámulunk. Ha épp mégse, akkor meg úgy csinálunk, mintha nem is vettük volna észre a dolgot, mert isten őrizz attól, hogy belemásszunk a másik privát szférájába.
De nem te. Arra már nem emlékszem, hogy együtt szálltunk-e fel, vagy már akkor is ott ültél a szemközti széksoron, mikor lehuppantam veled szembe, mindenesetre még el se indult a metró, te már ott voltál mellettem, és zsebkendővel kínáltál. És nem csak azzal: hanem őszinte érdeklődéssel és kedvességgel, ami annyira, de annyira váratlanul ért, hogy az első néhány pillanatban nem is tudtam hova tenni.
Hiába, na. Jó ideje jövök-megyek már ebben a kétmilliós városban, ahol nem állunk meg segíteni a 17 éves cukorbetegnek, és ahol még az orvos se hajol le a rendelő előtt rosszul lett bácsihoz, persze, hogy ahhoz vagyok szokva, hogy az emberek még a legjobb esetben is legfeljebb csak félrenéznek (és ezért általában hálás is vagyok). Nem pedig ahhoz, hogy valaki – egy teljesen random idegen – csillogó szemmel győzködjön, hogy a „melós feszültségnek bizony ki kell jönnie”, és hogy egyébként is „minden rendben lesz”, ha meg nem, azt is ki lehet ugrálni a trambulinparkban.
Tudom, hogy nem várható el mindenkitől, hogy odamenjen egy idegenhez, ha úgy érzi, segítségre, támogatásra szorul. Azt is tudom, hogy nem mindenkinek van szüksége arra, hogy egy ilyen kiszolgáltatott pillanatban vadidegenek istápolják a lelkét. Nem is azért írtam most ezt le, hogy bárkit győzködni kezdjek. Hanem azért, hogy tudd, nekem akkor, abban a pillanatban sokat jelentett, hogy te nem néztél félre. Talán nem is tudod, de azzal a zsebkendővel végül megmentetted az egész napomat.
