„A mindennapi feladataim hozták elő a szorongásomat”

„Tévedés ne essék, nekem nem azzal van bajom, hogy vannak kötelességeim: szívesen hordom búvárkodni a fiaimat, örömömet lelem a munkámban, és szeretek vacsorázni menni az anyukámhoz is – hogy csak néhány példát mondjak. Ha valamivel bajom van, hát az az, hogy adott időben, adott helyen, adott emberek között egy bizonyos dolgot kell majd csinálnom” – írja Elizabeth Broadbent a Scary Mommy oldalára töltött bejegyzésében.

A kétgyerekes nő a folytatásban elmondja azt is, mit ért a fenti bevezető alatt. „Eseménydús életet élünk, amiért nem lehetek elég hálás” – magyarázza, majd hozzáteszi, az esetek nagy többségében a rengeteg találkozó, időpont és határidő egyáltalán nem okoz neki semmilyen gondot. „Aztán vannak azok az időszakok, mikor már a határidőnapló puszta gondolatára is görcsbe rándul a gyomrom, és gyorsabban ver a szívem. Ilyenkor csak azt várom, hogy letudjam a zsúfolt időszakot, és végre fellélegezhessek egy kicsit.”

Elizabeth azt mondja, esetében nem a konkrét feladatok okozzák a problémát, hanem az, hogy ha adott időre betervez valamit, azzal lemond arról, hogy abban az időben mást is csinálhasson. „Ha átmegyek anyukámhoz vacsorázni, akkor abban az időpontban nem maradhatok otthon azért, hogy cikket írjak. Épp ezért, a cikk megírását máskorra kell beterveznem – például délutánra, ami azt jelenti, hogy az eredetileg délutánra tervezett dolgokat valamikor máskor kell majd megcsinálnom. És így tovább.”

„A mai társadalom már azon szorong, mert szorong”

Az anya úgy érzi, azoknak, akik hozzá hasonlóan szorongással küzdenek, lételemük a megszokás és egy bizonyos fokú rend az életükben. A különböző programok, időpontok, találkozók felborítják ezt a jól megszokott napirendet, ráadásul folytonos tervezést és egy nagy adag spontaneitást is feltételeznek, ami egy kevésbé rugalmas, adott esetben szorongós emberre konkrétan a frászt hozhatja. Ahogy hozza Elizabeth esetében is.

„Amikor azt látom, hogy tele van a naptáram, összeszorul a gyomrom. Nem azért, mert bármi bajom lenne a teendőimmel. Dehogyis. Amikor odajutok, nagyrészt élvezem őket. Ami megrémít, az a puszta létezésük: ugyanis millió meg egy lehetőséget rejtenek arra, hogy elszúrjam. (Hogy elnézzem a dátumot, hogy rossz helyre menjek, hogy elkéssek.) Én pedig szívből utálok bármit elszúrni vagy épp csalódást okozni. Szóval, ha tehetném, legszívesebben otthon maradnék, a kanapén a kutyámmal. De nem tehetem. Mert néha igenis ki kell mozdulni. Még akkor is, ha ez őszintén megrémít.”