v„Minden vérbeli vita felér egy gyilkossággal. Inkább a darabjaimban élem ki a konfliktusaimat” – mondja egy fekete-fehér, ötvenes évekbeli felvételen Arthur Miller. Szájából folyamatosan lóg egy cigaretta, miközben minden kérdésre látszólag nagyon őszintén válaszol.
Ugyanez a magabiztosság, de egy szinte teljesen más ember köszön vissza a lánya, Rebecca Miller által rögzített felvételeken. A filmrendező húsz éven keresztül (a nyolcvanas és kilencvenes években) rögzített beszélgetéseket édesapjával, ebből született meg az Arthur Miller író című dokumentumfilm.
(Fotó: Getty Images)
Miller ezeken a képkockákon már nem öltönyben, hanem pólóban és farmerban, pocakos idős férfiként esztergál, fát fűrészel, és eközben filozofál gyerekével. „Mindketten imádtunk enni, de körülbelül ennyi közös volt bennünk apámmal” – mesélte Rebecca a gyerekkoráról.
Szülei lengyel zsidó bevándorlók voltak, akik Amerikában próbáltak szerencsét. Arthur apja nyolcévesen, egyedül szelte át az óceánt, miután szülei – Arthur nagyszülei – előrementek New Yorkba. A kikötőbe sem mentek ki érte, testvére vitte haza új otthonába, Brooklynba. Miller apja csak hat hónapig tanulhatott, nagyapja hamar beállította maga mellé dolgozni a ruhagyárba, 16 évesen már utazó ügynök volt, tulajdonképpen ő virágoztatta fel a családi vállalkozást.
Miller apja idővel jól menő ruhagyáros lett, de írni és olvasni alig tudott – nem úgy, mint Miller édesanyja, aki roppant művelt és szofisztikált nő volt. Előre elrendezett házasság volt az övék, Miller azt mondja, anyja addig „viselte el” apja műveletlenségét, és addig tisztelte őt, amíg sok pénzt vitt haza. „Anyám egy délután alatt kiolvasott egy regényt. Imádott zongorázni, kártyázni, énekelni, imádta a színházat. Emellett elképesztően intuitív volt. Mindent megérzett. A nagyanyám halálát is.”
Millerék élete jólétben telt, voltak sofőreik, volt pénzük, megvolt mindenük, ami kell – egészen a nagy gazdasági világválságig. Akkor ugyanis a családfő tönkrement, Miller anyja pedig, bár tudta, hogy nem a férje hibája a csőd, megvetette őt ezért. „Ekkor jöttem rá, hogy a gazdaság és a politika bekúszik a hálószobába, nem lehet különválasztani a magánélettől.”
Miller az iskolában rossz tanuló volt, így az egyetemi ösztöndíj szóba sem jöhetett. Középiskola után beállt pincérnek, majd egy raktárban dolgozott. Az oda- és visszaúton folyamatosan olvasott, a munkájával megszerzett pénzből pedig pár évvel később megkezdhette egyetemi tanulmányait Michiganben.
Rögtön írtam egy színdarabot [egy pályázatra], mert a díj sok pénzzel kecsegtetett. Mosogatóként dolgoztam, egereket etettem egy laboratóriumban. A szabadidőmben pedig alvás helyett írtam. Öt nap alatt született meg a No Villain.
A darabbal 1936-ban el is nyerte a Hopwood-díjat (Avery Hopwood Award) és a vele járó 250 dollárt.
Miller rádióműsorokba írt szövegeket, közben pedig első, a Broadway-n debütáló darajkán dolgozott, ami végül nagy bukás lett. Az író ekkor egy regénybe fogott csalódottságában, azt mondta, nem ír többet színpadra. Végül azonban csak nem tudta megállni, hogy a hozzá legközelebb álló műfajban alkosson, és 1947-ben meg is született első nagy sikere, az Édes fiaim. „Született két gyerekem Marytől, de építettem magamnak egy kis faházat, és ott alkottam, ott született meg a következő színdarab. Az első felvonást egy éjszaka alatt írtam. Észre sem vettem, de annyit sírtam és nevettem, miközben hangosan felmondva írtam, hogy reggelre kiszáradt a szemem és a szám.”
Az ügynök halála 1949-ben meghozta Millernek a világhírt. A férfiak remegve ülték végig az apáról és fiáról szóló szívbemarkoló darabot, voltak olyanok, akikhez másnap orvost kellett hívni, mert még mindig sírtak.
„Valljuk be, egyfajta ikonná váltam. A siker fejbe vert, semmit sem éreztem elégnek, Maryvel való házasságomat sem.”
Ebben pedig erősen közrejátszott egy másik nő felbukkanása. Miller egy próbán találkozott először az akkor már szexszimbólum Marilyn Monroe-val. „Mikor először megláttam, éppen sírt. Mondtam is neki, hogy ő az egyik legszomorúbb lány, akit valaha láttam. És értette, hogy bókolok neki. Marilyn nem csak cuki volt, ahogy mások képzelték. Cuki volt, és egyszerre jó humorral kifigurázta, elnagyolta a cukiságot. Sokat ültünk csendben, jó pár évig csak barátok voltunk, mert házas voltam. Nem lehet elmagyarázni egy olyan embert, mint ő.”
A barátságból és mindent elsöprő vonzalomból végül házasság lett. Miller igazi hősnek érezhette magát, félretette az írást, csak Marilynre koncentrált, próbálta kirángatni egyre jobban eluralkodó depressziójából. Eközben az igazságszolgáltatással is meg kellett küzdenie – a politikai boszorkányüldözések közepébe csöppent a világháború után, legjobb barátja, a rendező Elia Kazan jelentette fel, hogy a kommunista párt gyűléseire jár, és nem is csak őt, hanem több más neves hollywoodi színészt, rendezőt és írót, akik közül sokan börtönbe is kerültek. „A kongresszus előtt megjelentem, de nem voltam hajlandó másokat feladni. Elmondtam, hogy nem voltam a párt tagja, de jártam gyűlésekre. Hiába faggattak a republikánusok, egy név sem hagyta el a számat. Ötszáz dollárra és egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek. Nem haragudtam Eliára. Megfenyegették, hogy nem filmezhet többé, ha nem beszél, ő pedig a beolvasás előtt figyelmeztetett, hogy ez lesz. Ő is áldozat volt. Ettől függetlenül tíz évig nem beszéltünk.”
Miller és Monroe házassága végül kudarcba fulladt. Az író még egy filmet is írt a színésznőnek, amiben végre megmutathatta, hogy nemcsak az üresfejű szőke szerepeire alkalmas, de a The Misfits forgatásán már nyilvánvaló volt, hogy Marilyn nagy bajban van. Folyamatosan rosszul volt, miatta késett a forgatás, előfordult, hogy napokat. Amikor dolgozott, begyógyszerezve és alkoholos állapotban tudta végigvinni a napot. Clark Gable felesége állítólag a színésznőre fogta – a késéseire, a depressziója okozta stresszre és a hőségben valóó várakozásra –, hogy férje egy nappal a film bemutatója után szívrohamban meghalt.
A film bemutatója után egy évvel Monroe sem élt már. Miller óriási csalódásnak élte meg, hogy nem tudta megmenteni Marilynt. „Amikor egy újságíró felhívott Marilyn halála után, hogy megyek-e a temetésre, azt válaszoltam, hogy nem, mert ő már nem lesz ott.” Kapcsolatukból született A bűnbeesés után című darabja, amiben a színésznővel való kapcsolatát dolgozta fel, és amit a kritikusok csúnyán elkaszáltak, ponyvának tartották.
A válságból harmadik felesége, a világhírű fotós, Inge Morath hozta vissza újra az életbe, és korábbi házasságából származó két gyerekével is megerősítette kapcsolatát. Karrierje ugyanakkor a hatvanas évek hippikorszakával Amerikában hanyatlásnak indult – darabjai az emberi felelősségvállalásról szóltak, így nem igazán szólították meg a nihilista fiatalokat.
Miller ennek ellenére a végsőkig dolgozott. Reggel nyolckor ült a gép elé, és délben kelt fel, hogy délután a ház körül végezzen kétkezi munkát. Élete vége felé egyre többet látogatta Down-szindrómás fiát, Danielt, akit az orvosok tanácsára születése után intézetbe adtak. Az író ekkor már bevallotta, nem mindig tudott jó apja lenni nemcsak Danielnek, hanem másik három gyerekének sem, bár Rebeccával már sokkal több időt töltött, mint Jane-nel és Roberttel.
Felesége, Inge 2002-es halála után már nem találta a helyét, 2005-ben utánament. „Csak remélem, hogy hagytam valamit magam után. De egyetlen színdarab sem befejezett, inkább elhagyott. Csak egy bizonyos pontig mehetünk közel egy történethez.”
(Kiemelt kép: Getty Images)
