Október 12-e örökre nagybetűs ünnep lesz a sporttörténelemben, ugyanis ezen a borongós őszi napon Bécs utcáin a kenyai származású Eliud Kipchoge a világon először két óra alatti időeredménnyel futotta le a maratont. Na és, akkor mi van? – legyintenek bizonyára sokan, akiket nem hoz lázba a sport vagy épp maga a futás. Hát, az van, hogy ez az ember és a csapata ez alatt a két óra alatt megmutatta minden apró részletét annak, hogyan tudjuk ledönteni a saját határainkat, hogyan kell kitűzni és elérni a céljainkat, vagyis hogyan lehetünk sikeresek az élet bármely területén – nem csupán a sportban. Érdemes eltanulni tőle!
Eliud Kipchoge (Fotó: Getty Images)
A saját elménk az egyetlen dolog, ami visszatart minket
A sportrekordok tökéletes kivetülései az emberi elme működésének. Természetesen a sport és a technológia fejlődésével az eredmények is megállíthatatlanul javuló tendenciát mutatnak, de sokkal érdekesebb az a pont, amikor ez a fejlődés megreked. Vegyük például a futást mint sportot, és az elmúlt évszázadok eredményeit a különböző versenyszámokban.
Egy mérföldet, vagyis nagyjából 1,6 kilométert 1885-ben még 4 perc 28 másodperc alatt futott le bizonyos Charles Westhall, ami akkor világcsúcsnak számított. Aztán az évtizedek alatt fejlődtek a cipők, a pályák, fejlődött a sportruházat, az edzésmódszer, és a futók megállíthatatlanul faragták lefelé a másodperceket. 1931-re már 4:09 alatt futott le egy mérföldet Jules Ladoumegue, a következő 13 év alatt pedig egyre közelebb kerültek a futók a bűvös, de megdönthetetlennek tűnő négy perchez. 1945-ben Gunder Hagg már 4:01.4 alatt futotta a mérföldet, ami szó szerint egy szempillantásnyira van csupán az elérhetetlen négy perctől. Vagyis 14 év alatt sikerült 8 másodpercet lefaragni a világrekordból, ami azt jelenti, hogy átlagosan kevesebb mint kétévente javítottak egy másodpercet az eredményen.
És itt jön a lényeg. 4:01-ről lemenni 4 perc alá 9 évig tartott.
Majdnem egy évtizedig küzdött világszerte több millió futóversenyző több százezer versenyen, hogy képes legyen egyetlen másodperccel megjavítani a felállított rekordot. Nem ment. Mindenki elhitte, hogy az emberi test teljesítőképességének itt a határa: képtelenség négy perc alatti idővel futni a mérföldet. Ez a globálisan elfogadott korlát szinte önbeteljesítő jóslattá vált.
Aztán egyszer csak jött egy Roger Bannister nevű brit fickó, akinek lehet, hogy elfelejtettek szólni, hogy négy percen belül lehetetlen lefutni egy mérföldet, mert 3:59.4-es eredménnyel megdöntötte az egy évtizeden át érvényes világrekordot. És láss csodát, nem hogy tízet, de egyetlen évet sem kellett várni a következő csúcsdöntőig, ugyanis az ausztrál John Landy egy hónappal később megjavította ezt az eredményt is majdnem másfél másodperccel, és 3:58.0-at futott.
Roger Bannister (Fotó: Getty Images)
Miután átszakadt a gát, és kiderült, hogy nem a négy perc az emberi teljesítőképesség limitje, újra elkezdtek rohamosan csökkenni az eredmények, és 1999-re már 03:43.13 volt a mérföld rekordja.
Ugyanez zajlott a 100 méteres távon is, ahol a 10 másodperc tűnt megdönthetetlennek, míg Jim Hines 9:95-öt nem futott. Ezután már mindenki elhitte, hogy lehetséges, és egyre többen sprintelték le 10 másodpercen belül a százat.
A maraton, az nem kispálya
Nemrég pedig Eliud Kipchoge írta be magát a történelembe azzal, hogy átlépett egy bűvös pszichés határt, és megtette a lehetetlent, vagyis lefutotta a maratont egészen pontosan 1:59:40 alatt.
Vagyis több mint 42 kilométert futott kevesebb mint két óra alatt.
Az elit atléták teljesítménye mögött álló mentális összefüggéseket kutató Jo Davies sportpszichológus szerint „a lehetetlennek tűnő rekordokat felállító sportolók azért képesek átküzdeni magukat ezeken a bizonyos határokon, mert másként érzékelik a kimerültséget. A lényeg az, hogy hogyan értelmezzük a fájdalmat és a diszkomfortérzetet. Ezek azt jelzik számunkra, hogy ez túl sok, és lassítsunk le, vagy épp ellenkezőleg, azt üzenik, hogy jó úton járunk, csak így tovább, mivel tudtuk előre, hogy kemény lesz, és fájni fog.”
Nem másokkal versenyzett, hanem saját magát akarta legyőzni
Azt tehát máris megtanulhattuk Eliud Kipchogétől, hogy nem a társadalmi megítélésen vagy a korábban felállított rekordokon múlik az, hogy mire vagyunk képesek. Ne hagyjuk, hogy ezek korlátot szabjanak a teljesítményünknek, és tudat alatt visszatartsanak minket attól, hogy ha küzdelmek árán is, de kiaknázzuk a bennünk rejlő teljes potenciált.
Eliud történelmi rekordja emellett azt is megmutatja, hogy nem szabad megelégednünk azzal, ha már mi vagyunk bizonyos mérce szerint a legjobbak, mert ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk többre képesek. A kenyai versenyző már ezelőtt is a világ leggyorsabb maratonfutója volt, hiszen 2018-ban 2:01:39-es idővel ő állította fel a korábbi rekordot is, de ez nem jelentette számára azt, hogy hátradőlhet, mert pontosan tudta, hogy többre is képes.
Azzal sem törődött, hogy sokan még a futók közt is úgy tartották: lehetetlen két óránál rövidebb idő alatt teljesíteni a 42 ezer 195 méteres távot. Ő inkább úgy döntött, hogy hisz magában, és a tudományra hallgat,
a sporttudósok ugyanis egyetértettek abban, hogy bár létezik egy elméleti határa a teljesítőképességnek, hiszen senki sem fogja 10 perc alatt lefutni a maratont, nem is a két óra a limit.
Michael Joyner fiziológus és korábbi maratonista még 1991-ben publikált tanulmánya szerint az oxigénfelvétel, az energiafelhasználás és a laktátküszöb kombinációja határozza meg a hosszútávfutók teljesítőképességét, és számításai szerint a lehetséges legrövidebb idő, ami alatt a maratont valaha is le lehet futni, az 1:57:58. Eliud ezt meg is célozta.
Eliud Kipchoge (Fotó: Getty Images)
110 százalékot kell beletenni a felkészülésbe
Még mielőtt bárki – leplezetlen előítéletességgel – azt gondolná, hogy Eliudnak könnyű dolga van, mivel kenyai, vagyis a génjeiben van a futás, elárulom: emberfeletti munka van az eredménye mögött. A felkészülése során hetente 225 kilométert futott, ami 5 maratonnal ér fel. Igen, jól látod, hetente. Mindezt 2400 méteres tengerszint feletti magasságon, ahol még sétálva is oxigénhiánya lesz az embernek, nemhogy öt maratont végigloholva, ráadásul egyenetlen, rázós utakon, hegyen-völgyön át.
Vagyis a felkészülése alatt sokkal több erőfeszítést tett, mint ami a világrekord futásának ideje alatt szükséges volt, hiszen a szóban forgó maratont Bécsben, jóval alacsonyabb tengerszint feletti magasságon, egyenletes, emelkedő nélküli úton futotta végig.
Érdemes eltanulni tőle ezt a módszert. Nyugi, nem kell senkinek öt maratont lefutni hetente, viszont éles helyzetben sokkal jobb eredményeket érhetünk el, ha a felkészülésünk alatt 110 százalékon teljesítünk, vagyis ha nem félgőzzel készülünk egy prezentációra, állásinterjúra, szakmai előadásra vagy bármilyen megmérettetésre, gondolván, hogy amikor produkálni kell, majd úgyis beleadunk mindent. Úgy tűnik, hogy a világrekordok és a nagy áttörések fordítva működnek: előbb kell túlteljesíteni, és élesben a biztosra menni.
Egyedül nem megy
Bár a maratonfutás egyéni sport, ez közel sem jelenti azt, hogy Kipchoge egyedül jutott el a csúcsig: egész csapat dolgozott vele a felkészülése alatt csakúgy, mint a maratonfutás közben. A mai versengő világban érdemes példát venni erről a csapatról, mert közösen sokkal többet lehet elérni az élet bármely területén.
A bécsi világrekord-kísérlet nem nyílt maraton volt, itt csupán 42 futó vett részt, és ebből 41 szimplán azért futott, hogy hozzásegítsen egyetlenegyet, vagyis Kipchogét a kétórás idő megdöntéséhez. A 41 segítő felváltva futott Eliud körül V alakzatban, hogy biztosítsák számára az ideális tempót, és ott volt köztük az 1500 méter olimpiai bajnoka, Mathew Centrowitz, valamint a kétszeres világbajnok Bernard Lagat is. Ők pusztán azért futottak, hogy valaki más elérje az álmát, és világrekordot döntsön. A célvonalnál pedig Eliudot ott várta a felesége, Grace, hogy támogassa, és vele együtt örüljön. Így érdemes célba érni.
Matthew Centrowitz (Fotó: Getty Images)
Másokat is ösztönözni a sikerre
Mindezek mellett pedig kész öröm volt látni azt az alázatot és szerénységet is, amivel a futás után Eliud nyilatkozott: „Jól érzem magam. Miután Roger Bannister történelmet írt, 65 évig tartott, hogy nekem is összejöjjön. Megpróbáltam, és sikerült. Nagyon boldog vagyok, és örülök, hogy ez az eredmény megmutatja: az ember bármire képes. Remélem, hogy ez másokat is inspirál majd, és többen is lefutják két óra alatt a maratont.” Na, ez az igazi nagyság!
Egyszóval aki épp motivációs videót keres, hogy inspirálódjon egy kiemelkedő teljesítmény eléréséhez, az feltétlenül nézze meg, ahogyan Eliud Kipchoge véghez viszi a lehetetlent!
