Régen minden jobb volt, nem? De tényleg, most komolyan. Oké, hogy ezzel a mondattal értelmes ember legfeljebb ironizál, de egy pillanatra tegyük félre a kötelező szépkorúellenes gúnyolódást, és mondjuk ki végre teljes komolysággal:
régen igenis minden jobb volt.
A minket körülvevő popkulturális termékek legalábbis mindenképpen. Jobbak (okosabbak, mélyebbek, összetettebbek) voltak a filmek, a könyvek, a zene, a sorozatok, még az ezerszer elátkozott és a világ összes szörnyűsége kapcsán hibáztatott videojátékok is őszintébbek és bájosabbak voltak, minden bénaságuk ellenére. Ehhez képest mi van ma? Mintha minden unalmasabb, felszínesebb és biztonságosabb lenne, semmi nem akar lekötni, intellektuálisan és érzelmileg kihívni, úgy kell vadászni a valódi, őszinte tartalmat, konkrétan, fizikailag nehéz feltúrni a gagyit, hogy megtaláljuk a rejtett kincseket.
Nemcsak én érzem ezt, hanem nálam okosabb (igaz, öregebb) emberek is. Martin Scorsese most szólt be a teljes Marvel-sorozatnak (bocsánat, nem is sorozat ez már, hanem franchise!), egy külön könyvet szenteltek annak, hogy (valódi) írók ekézhessék az elmúlt évtizedek legsikeresebb (egyben legrosszabb) regényét, A szürke ötven árnyalatát, hadtörténészek és filozófusok őrjöngenek, amiért az évről évre dollármilliárdokat termelő Call of Duty-széria kiadója hatásvadász, felszínes videójátékká egyszerűsíti a háborúk borzalmait. Minden egyre rosszabb, az emberiség megérett a pusztulásra, satöbbi, satöbbi.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne.
Fotó: iStock
Tavaly karácsonyra megkaptam az öcsémtől – aki pont akkora filmőrült, mint amekkora én voltam az ő korában, tehát hatalmas – Stanley Kubrick remekművét, a 2001: Űrodüsszeiát. Ez nemcsak az egyik kedvenc filmem, hanem a valaha készült legfurcsább is: lassú (a mai szuperhőstempóhoz szokott szemnek egyenesen elviselhetetlenül vontatott), története pont olyan egyszerű, mint amilyen rejtélyes, szimbólumrendszere pedig pont annyiféleképpen értelmezhető, ahányan nézik, sőt: ahányszor nézik. Miután ezt a filmet tényleg bűn nem a lehető legjobb elérhető minőségben nézni (így aztán nemcsak a régi DVD-k, de még a Netflix is kiesik), boldog voltam, hogy megint megvan. Ez egészen a film első 20 percéig tartott, akkor kikapcsoltam, dolgom volt talán, ki tudja, felálltam azzal, hogy később folytatom. Ez tíz hónapja volt.
Sokáig bele sem gondoltam, miért nem folytattam, aztán muszáj volt belátnom a szörnyű tényt: untam. Untam a világ legjobb filmjét. Ez persze megesik, ha minden változik ezen a világon, miért pont az ízlésem maradna ugyanaz? Azért persze csak nem hagyott nyugodni a dolog, rájöttem ugyanis, hogy nem emlékszem, mikor néztem utoljára végig egy ültő helyemben (leszámítva egy-két pisiszünetet) egy egész filmet. A Netflix-előzményeim tele voltak húsz-húsz percig, esetleg fél óráig elfogyasztott filmekkel és sorozatepizódokkal, ahogy a könyvespolcom is tele van negyven-hatvan oldalig elolvasott könyvekkel. Elhatároztam, hogy végignézek egy filmet, amit még nem láttam, az elejétől a végéig, sőt hogy emeljem az emberkísérlet tétjét: végig odafigyelve. Negyed óra után a kezemben volt a telefonom. Amikor ezen rajtakaptam magam, rájöttem: nem emlékszem, mikor és miért vettem a kezembe, egyszerűen csak megtörtént.
A helyzet tehát rosszabb, mint gondoltam, és innen csak még kétségbeejtőbb lett: visszagondoltam az elmúlt öt-tíz évemre, nem a nagy eseményekre, inkább a hétköznapokra, a munka, hobbi, kikapcsolódás ritmusára és tempójára, különös tekintettel az idő- és energiaigényes projektekre. Arra jöttem rá, hogy
nem emlékszem semmire az utóbbi évekből, amivel húsz percnél tovább egyhuzamban foglalkoztam volna.
Ha nagyon-nagyon beránt egy projekt, és elkaptam az életvezetési kócsok Szent Grálját: a flow-élményt, akkor akár fél óráig is bírom, de utána akkor is kényszeresen fel kell állnom, tennem kell egy kört, tartanom egy egy-másfél órás, véletlenszerű YouTube-kattintásokkal és Facebook-csekkolással súlyosbított szünetet. Nem keresek semmi konkrétat, illetve mindig ugyanazt: üres, de szórakoztató és a figyelmemet épphogy (de semmiképp sem teljesen) lekötő háttérzajt, mindegy is, a lényeg, hogy ne kelljen foglalkozni az ékszíjjal, ami húsz percenként menetrendszerűen leesik, ha koncentrálni kell. Kellene.
Fotó: iStock
A tanulság elkeserítő, de egyértelmű:
régen minden jobb volt, igen. Én is.
Azt viszonylag könnyű volt belátni, hogy így nem lehet élni, vagyis lehet, de az inkább vegetálás lesz – húszperces szakaszokban, különösebb mélység és intenzitás nélkül. Mit tehet ilyenkor egy komoly, intelligens, felnőtt ember? Hát azt, amit a komoly, felnőtt, intelligens emberek általában: megtalálja a felelőst, akit hibáztathat, és aki nyilván nem ő maga. Legyen mondjuk a technológia és a közösségi média.
Pont a hetekben robbant a hír, hogy a Netflix teszteli a gyorsított tartalomfogyasztás lehetőségét, azaz azt, hogy az eredetinél nagyobb sebességgel játssza le a filmeket, sorozatokat. Nem kamu, tényleg így van: a szórakoztatóipari óriás úgy gondolja (egyébként teljes joggal), hogy akkora a választék, hogy az előfizetőiknek esélyük sincs akár a töredékét is megnézni annak, amit a Netflix meg akar nézetni velük, ezt pedig úgy próbálják orvosolni, hogy gyorsabban játszanák le a tartalmakat. Na nem Benny Hill-stílusban: a másfélszeres sebesség máris rengeteget számít, egy 50 perces epizód így máris csak kábé 33 percig tartana, azaz minden két epizód után megnézhetnénk még egyet, és időben ugyanott tartanánk. Agyrém? Lehet.
Tíz éve meg az volt agyrém, hogy emberek milliónyi pöccintenek majd profilképeket jobbra-balra, másodpercenként egyet-egyet, jobbra azokat, akikkel lefeküdnének, balra azokat, akikkel nem. Aztán tessék.
2007-ben jelent meg az első iPhone, ezután nagyjából két-három év kellett, hogy errefelé is elterjedjenek az okostelefonok. Azóta az egész életünk ugyanarról szól, legalábbis azon vannak, hogy ugyanarról szóljon: az azonnali, gyors, pszichológiailag kimatekolt és tökélyre fejlesztett visszajelzésekről, a jó ütemben adagolt, instant örömforrásról, a megerősítésről, hogy vagy valaki. Az örömforrás aztán rutinná válik, majd észrevétlen pótcselekvéssé, míg aztán olyan természetes és magától értetődő lesz előkapni a telefont meetingen, ebéd közben, otthon egyedül, otthon másokkal, utcán, békávén, a biciklin (piros lámpánál), mint a lélegzés, észre sem veszed, csak úgy történik. Könnyű, kényelmes élet, csak éppen nincs benne helye semmi másnak – annak semmiképpen, hogy bármiben elmélyüljön az ember. Elmélyüljek.
Ahogy az addikciókba általában, ebbe is úgy csúszik bele az ember, hogy nem veszi észre. Aztán amikor észreveszi, vagy észrevetetik vele, még meg tudja magyarázni – ez ugye a jellegzetes „hagyjál már békén, bármikor le tudok jönni róla, nem vagyok drogos, csak jól érzem magam tőle” fázis. Az észérvek kínálkozóak:
- az okostelefon csak egy eszköz;
- a Netflix csak egy újabb csatorna;
- a Facebook csak az önkifejezés egy másik eszköze;
- az Instagram nagyszerű platform, hogy megmutassam magam a világnak;
- különben sem számítanak a lájkok, nem vagyok én szánalmas influenszer;
- a videojátékok egyre komolyabbak, egyre felnőttebbek, nincs abban semmi rossz, ha napi egy-két (két-három) órát erre áldozok.
Miközben dehogy nincs. Ha nem figyelünk oda, az életünk pár év alatt másról sem szól majd, csak pár másodperc alatt befogadható kontentek sorozatáról, és nem értjük, miért nincs irány, fejlődés: ha a Facebookon és a tévé előtt él az ember (mármint ott próbál kiteljesedni), nem tanul, nem hibázik, nem történik vele semmi. Mondom: könnyű, kényelmes.
A digitális addikció – nagyon béna kifejezés, de jobb nem jut eszembe – azért különösen alattomos függőség, mert nem lehet róla csak úgy lejönni. Ha az ember heroinista, kokainista, láncdohányos, minden este füvet kell szívnia, hogy kigyűrődjön valahogy, esetleg – mint felnőtt honfitársaink egy jelentős hányada – alkoholista, akkor (bármilyen könnyű is ezt leírni és nehéz valójában) „csak” abba kell hagyni valahogy. Itt azonban nincs szer. Vagyis nem egy szer van, hanem sok kicsi, behálózzák az egész életet, kéznél vannak, nem kell dílerhez mászkálni, készpénzt fizetni, kínálják magukat, legálisak, és a világ még bátorít is, hogy használjam őket. Hiába az elhatározás, nem mennek sehova. Ráadásul túl nagy a tét: mi van, ha sikerül leszoknom róluk? Van-e egyáltalán még bármilyen másik élet ezen túl? És ha van, és kiderül, hogy nem vagyok benne senki, akkor mi van?
Fotó: iStock
Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül. Abban is biztos vagyok, hogy ha most, ezzel az aggyal lennék gimnazista, rám pecsételnék, hogy figyelemzavaros, meg még ki tudja, mi mindent, amit a nálam sokkal fiatalabb emberekre rá szoktak pecsételni, hogy aztán cikkek szülessenek róluk, amiben a szakemberek népbetegségként emlegetik mindezt, a pedagógusok meg széttárják a karjukat, mert nem lehet velük mit kezdeni, tíz percet nem tudnak a seggükön maradni, képtelenség velük elolvastatni a „kőszívűembert”, még a rövidített változatot sem. Régen minden jobb volt, ugye.
Aki arra számított, hogy most jön a szakértés a megoldási módozatokról, azoknak sajnos csalódást kell okoznom. A digitális detoxban és a hasonló nagy, életmódváltós elhatározásokban nem hiszek. Jó annak, akinek működik az ilyesmi, én tudom, hogy előbb koppannom kell az abszolút mélyponton, és csak aztán jöhet az újratervezés – ezúttal persze jó lenne ezt megúszni, rövid az élet egy újabb teljes széteséshez. Valamit tenni kell, nincs mese, és ki is találom, mi az, ha addig élek is, a szó átvitt értelmében, persze. Úgyhogy erre még visszatérünk.
