Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Lélek

A Facebook nem enged felejteni, és ez nem jó nekünk

A szülők évente átlag 200 képet töltenek fel gyerekeikről a közösségi oldalakra. Tehát a misztikus gyerekkornak annyi.

Én még pont abba a generációba tartozom, amelynek a gyerekkora fotóalbumokban és fejenként egy-két VHS-kazettán van dokumentálva. Nyilvánvalóan nem nagyüzemi mennyiségben, hiszen nem volt ez egy olcsó dolog.

A gimis osztálykirándulásra is egy tekercs filmet vittem, ennyit adtak a szüleim. Akkoriban lehetett választani, hogy előhívásnál egy plusztekercset vagy duplikálást kérsz ajándékba, én pedig általában utóbbit kértem, hogy a legjobb barátomnak is meglegyenek az emlékek (körülbelül 20 darab kép, nem emlékszem pontosan hány, de nem sok), és izgatottan vártam az előhívást, hogy milyenek lettek a képek.

A mai tiniknek ez már retró, hiszen ott van a kezükben az okostelefon, amivel annyi képet és videót készítenek, amennyit a memória enged, azonnal megnézhetik, melyik milyen lett, és általában már nyomják is fel őket a közösségi oldalakra, ahol mindenki láthatja a végeredményt. Nem gondolkodnak azon, melyik pillanatot örökítik meg, hiszen a lehetőségek végtelenek, külön pénzbe nem kerülnek. Olyannyira egyszerű ez, hogy 2015-ben már óránként 30 millió fotó került fel a fiatalok egyik kedvenc közösségi oldalára, a Snapchatre.

Fotó: Picjumbo

Ha pedig a még korábbi emlékekre vagyunk kíváncsiak: a The New Yorker szerint a szülők évente átlag 200 képet töltöttek fel gyerekeikről a közösségi oldalakra, tehát az én misztikus gyerekorrommal szemben – amelyről kevés képes bizonyíték maradt, és a részletekért a szüleimhez kell forduljak – a mai 25 év alatti korosztály egy nagy részének csak elég anya és apa Facebookját visszagörgetni, és tucatszám láthatja a beszámolókat, képeket.

Kate Eichhorn, aki médiatörténelmet tanít, a The New Yorkernek azt mondta, hogy az éremnek ez esetben két oldala van. Egyrészt jó, ugyanis míg mi a szüleink szemén és beszámolóin keresztül látjuk a gyerekkorunkat, kiválogatott fényképek alapján, a mai fiatalok már saját maguk örökítik meg azt. Eichorn szerint ez segít abban, hogy az életüknek saját narratívát adjanak, megválaszthatják, mire emlékezzenek, és mivel alakítsák a róluk kialakult képet.

Az érem másik oldala Eichorn szerint az, hogy sajnos képtelenné teszi a tiszta felejtés lehetőségét. Hogy mit ért ezalatt? Azt, hogy nemcsak mi dokumentáljuk életünk történéseit, hanem mások is, sokszor a megkérdezésünk nélkül.

Eichorn szerint az, ha valaki online nő fel, megakadályozhatja a felejtésben, ami viszont egy alapvető szükséglet egy esetleges továbblépéshez.

Ami még ennél is veszélyesebb, az a tény, hogy így nemcsak mi nem felejtünk, de az internet sem. Számos fiatal szenved attól, hogy egy világhálóra felkerült kép vagy videó miatt végtelen gúnyolódás céltáblája lesz. A mai tinédzserkori botlásokat már nemcsak azok tudják, akik ott voltak, hanem éppenséggel, ha elterjednek, akár szó szerint az egész világ.

A digitális pszichológiával foglalkozó szakember, Villányi Gergő szerint a fenti folyamat kulcsfontosságú is lehet a fiatalok fejlődésében.

Serdülőkorban hagyjuk kísérletezni, határt tologatni a gyerekeket. Erik Erikson ezt moratóriumi időszaknak hívta, ami azt jelenti, hogy az ember már elhagyta a gyermekkor gondolatait, úton van a felnőttkor morális, erkölcsi tartalma felé, és ezt az átmeneti korszakot, ami még 18 év alatt van, sokkal kevésbé büntetjük, mint a felnőtteket.

Ebbe a felejtési, kísérletezési lehetőségbe szól bele az internet. „A legfélelmetesebb az, ami gyakran előkerül, hogy a múlt egy hibája vagy ciki történése bármikor előbukkanhat, és elő is fog, ha valaki viccesnek gondolja, vagy rosszindulattal van felénk – de sajnos az is elég, hogy csak úgy feltűnjön anélkül, hogy aki feltöltötte, ismerne minket, vagy bármit gondolna rólunk. Hasonlóképpen nehéz, ha szakítani szeretnénk egy olyan közeggel, amelyben addig éltünk, mert a közösségi oldalakon simán utolér, megtalál, összeköt azzal is, amit elhagyni, amiből kilépni akarnánk” – mondja Villányi.

A szakember szerint ma a felejtés joga és az „elfelejtődés” joga az internetes keresők idejében sokkal nehezebb feladat, mint régen, amikor ha olyasmi történt, amit magunk mögött akartunk hagyni, elég volt arrébb menni, elköltözni, mert ott nem tudtak rólunk dolgokat. Ma a HR-esek is azzal kezdik a munkájukat, hogy a Google-ben és a közösségi oldalakon rákeresnek a nevünkre. Nincs hova bújni, nem tudjuk újra kitalálni magunkat, szinte lehetetlen bizonyos szituációk után újrakezdeni.

Emlék egy szelfi?

Villányi Gergő szerint a felejtés mellett az emlékezés is átalakul a modern világban. „A szelfiket például nem igazán nevezhetjük emlékfotóknak. Nem emlékként szolgálnak, ugyanis mesterkéltek, vagy épp annyira az adott pillanat konstrukciói, hogy annak kevés köze van az emlékekhez. Arról nem is beszélve, hogy azt már ki is mutatták, hogy ha a fókusz valamin van, ez esetben a fotókészítésen, akkor a többi része annak a pillanatnak eléggé elhalványul, a szagok, a színek, a környezet és a többi. Hasonlóképp semmi érték nincs abban, ahogyan kajákat fotózunk, ezek nem válnak emlékké, nem lesz belőlük olyasmi, amire visszatekintünk valamikor.”

Villányi Gergő szerint a felszínes életdokumentálásnak van egy „előnye” is: az, hogy a mélyebb, fájdalmasabb rétegeket nagyon ritkán érinti. Így ami megmarad, az félrevezető is lehet, vagy egyszerűen csak távol áll a teljes valóságtól, megkímélve bennünket a feldolgozástól. Ez azonban máskor és máshogy még visszaüthet.

(Kiemelt kép: iStock)

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top