Ugye nemcsak engem bosszant, hogy lassacskán már október közepén megjelennek a csokimikulások az üzletek polcain, november elejére meg egyenesen minden műhóban és fahéj illatban úszik? Valóban rémesen irritáló – hol van még az advent, nemhogy a karácsony, mi ez a rémálom? Miért nem tud az emberiség elmodernizálódott része mihez kezdeni a novemberrel?
Az első, zsigeri válasz az, hogy azért, mert a november undorító, sötét, hideg, nyálkás, egyszerűen nincs mit csinálni ilyenkor.
De ha belegondolunk, ez a „nincs mit csinálni” legalábbis ötlettelenül, lustán hangzik – ha kicsit szemtelen akarok lenni, egyenesen ostobán. Ha nem lenne mit csinálni novemberben, akkor például nem létezne, nem? Kell valami oka legyen annak, hogy ez a szomorkás, tűnődős, lassú hónap mégiscsak helyet kapott a naptárban. Okoskodás helyett olyan embereket kérdeztem meg, akik foglalkozásuk révén nagyon közel állnak a természethez: egy növénytermesztő gazdászt, egy méhészt, egy népművészt és egy jógaoktatót. Amilyen távol állnak egymástól látszólag ezek az emberek, válaszaik épp olyan érdekes összhangban vannak egymással.
Betelelünk
A méhész novemberben betelel – talán ez az egyik legszemléletesebb kifejezés azok közül, amelyeket a megkérdezettek válaszként adtak. Mészáros József méhészgazda, a Benta Völgye Méhész Egyesület elnöke azt meséli, hogy a méhatka elleni védekezés mellett ilyenkor a legfontosabb teendő az, hogy a méheket télire betereljék a kaptárba, és lehetőleg ott is tartsák – ami a mostanihoz hasonló enyhe időben nem is olyan könnyű.
Egy-egy kaptárban a csúcsidőszakban csaknem 70 ezer méh alkot egy családot (Fotó: MTVA / Bizományosi: Oláh Tibor)
A méhek ugyanis nem alszanak téli álmot, sőt nagyon is aktívak a legnagyobb hidegben is, de ha elkolbászolnak a kaptárból, egy szál magukban nem élik túl az enyhe novembert sem. Összekapaszkodva – úgynevezett telelőfürtben – viszont simán kibírják a fűtetlen kaptárban. A „fűtetlen” nem pontos kifejezés, hiszen a méhek maguk melegítik téli kuckójukat: a nyáron termelt mézmennyiségből raktároznak maguknak télire (vagy a gondos gazda speciális sziruppal látja el őket), így kellőképpen mozgékonyak maradnak ahhoz, hogy repkedésükkel felfűtsék a fürt belsejét, amely akár 30 fokos is lehet, de a külseje sem hűl 7-8 fok alá.
A méhtársadalom ráadásul figyelemreméltóan szolidáris: a külső és a belső rétegben izgő-mozgó méhek időnként helyet cserélnek, hogy a kívül fagyoskodók beljebb kicsit felmelegíthessék elgémberedett szárnyaikat.
Na szóval, a méhek betelelnek, összekapaszkodnak, és tartják egymásban a lelket az első tavaszi fuvallatig. Kezdésnek nem rossz így novemberre, nem?
Számot vetünk
Családjával Fejér megyében 130 hektáron gazdálkodó Judit barátnőm gondolkodás nélkül vágta rá ezt a szintén remek kifejezést, amikor megkérdeztem tőle, mit csinál egy növénytermesztő novemberben. Amúgy ebben sincs a világon semmi különleges: novemberre a munkák lassan véget érnek, a gazda nagyjából betakarított és el is vetett mindent.
Összeszámolja a termést, gondoskodik az értékesítésről, bevételt és nyereséget kalkulál, végiggondolja, milyen nehézségekkel, milyen tanulságokkal járt az elmúlt szezon, mi az, amit jövőre másképp kell vagy másképp szeretne csinálni.
Nem beszélve arról, hogy időben elkezdi tervezni a tavaszi vetéseket és munkálatokat is – ezzel párhuzamosan végignézi munkaeszközeit, intézkedik a javításról, cseréről, kölcsönkér és kölcsönad.
Most érkezik el a tapasztalatcserék időszaka is, de míg régen jobbára a kocsma kínálkozott helyszínként az ilyesmihez, ma már létezik a szépen kivilágított és fűtött konferenciaterem is – nem véletlenül most kerül sor rengeteg szezonzáró szakmai rendezvényre.
Számadás, számvetés, a dolgaink rendbetétele, felkészülés a következő kikeletre – tehát ez is a november „feladata”.
Fürkésszük a jövőt – férj a gombócban, feleség a lopott ingben
Nemcsak szerintem, hanem a folklórismeretben igencsak jártas néptánctanáraim szerint sem kizárt, hogy pont ilyenkorra datálódik a legtöbb férj- és feleségválasztó babona meg népszokás, és nem, mondjuk, a szőlőmetszés vagy pláne az aratás idejére. Logikus: a nagy mezőgazdasági munkák végeztével egyrészt jobban ráértek agyalni a fiatalok, másrészt a számvetés nemcsak arra terjed ki, hogy mennyi kukorica van a csűrben, és mennyi kolbász a füstölőben – hanem arra is, hogy mi történt velünk az elmúlt időszakban, és mire számíthatunk a közeljövőben. Karácsony után nem sokkal kezdődik a farsangi, báli szezon, épp ideje körülnézni a környéken, vajon ki az a leány vagy legény, akin az átlagosnál többet pihentetjük a szemünket…
Fotó: Fortepan
Ki lesz a jövendőbeli?
Erzsébet-napon (más tájakon Katalinkor) a fiúk lopott leányinget tettek a párnájuk alá, úgy aludtak, hogy álmukban meglássák, ki lesz a feleségük. A Csallóközben a fiúk Katalinkor böjtöltek is, azt remélve, hogy „éhgyomorra” megálmodják majd, ki lesz a jövendőbelijük.
A lányok is operáltak lopott férfiinggel meg egynapos böjttel, de ők sokkal furfangosabb trükköket is kitaláltak a férjjóslásra: a legismertebb az András-napi gombócfőzés és ólomöntés szokása. A gombócokba kis cetliken férfineveket rejtettek el, és az a gombóc mutatta meg a leendő férj nevét, amelyik a főzővízből elsőként jött fel. Igen, világos, hogyan lehetett csalni ezzel… A vízbe öntött forró ólom formájából pedig a leendő férj foglalkozását próbálták meg kiokoskodni.
Talán az sem véletlen, hogy halottainkról is éppen ebben az időszakban emlékezünk meg. A sötétség kezdete mindig is figyelmeztette az embert az elmúlásra.
A néphagyományban tehát ilyenkor a saját lelkünk felé fordulunk, számot adunk magunkban arról, hogyan változtunk az elmúlt évben, és megpróbáljuk feltérképezni a jövő lehetőségeit.
Befogadjuk a sötétséget, hogy képesek legyünk várni a fényt
Valahogy úgy sejtettem, hogy a tőlünk térben és világnézetben oly távol eső India biztosan egészen másképp gondolkodik a novemberről, mint mi, európaiak. De az a helyzet, hogy az évnek ez az időszaka arrafelé is a világosság és a meleg lassú eltűnéséről szól – viszont a keleti filozófiák követői, mint az élet minden más viszontagságát, a sötétséget is természetes derűvel fogadják be. Jógaoktató barátnőm, Betti szerint ők is úgy tekintenek erre a néhány hétre, mint egyfajta számvetésre: „megvizsgáljuk a mögöttünk álló időszakot, lelassulunk, kiürítjük az elménket, hogy fel tudjon készülni a fény megérkezésére, az új év kezdetére. Nem szabad semmit siettetni: ha nem engedjük át magunkat a sötétségnek, nem fogjuk ajándékként üdvözölni a fényt.”
A díváli a hindu vallás egyik legfontosabb ünnepe. Ilyenkor lámpásokat és tűzijátékot gyújtanak, hogy elűzzék a sötétséget, gazdagság és jólét költözzön otthonukba (Fotó: Prashanth Vishwanathan / Bloomberg via Getty Images)
Lelassulás, kiürítés, helycsinálás az előttünk álló dolgoknak – úgy tűnik, akárhová is pillantunk a világban, a mostani időszak, az „őszutó” szerény, de nagyon is lényeges szerepet játszik az életünk körforgásában. Tehát nincs mit bánni, unni a csendes novemberen, nem kell visszasírni a langyos októbert, és főleg nincs miért siettetni az illatos decembert. Mert „mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt…” Úgyhogy, kedves november, hidd el, úgy szeretünk, ahogyan vagy!
