Tele a világ spirituális tanítókkal, és rengetegen kutatják is „az útjukat”. Mi ennek az oka szerinted?
Talán az, hogy manapság az egónk rengeteg ingernek van kitéve: a lehetőségek tárháza végtelen, szinte bármibe belekezdhetünk, csakhogy a spirituális énünk lemaradt ebben a nagy rohanásban. Óriási a feszültség az élmények, lehetőségek és a lélek befogadóképessége között. Szétesünk, szétzilál minket az a ritmus, amiben élünk, a hagyományok pedig elvesznek. Az értékátadás nem történik meg: az emberek nagy része nem kap a szüleitől spirituális útmutatást. És sajnos ehhez még hozzájön, hogy a szubjektivitás és az individualizmus – „az én utam”, „ami nekem jó” – abszolút értéknek számít, ami komoly tévutakra vezethet.
Fontosnak tartod, hogy végül mindenki a katolikus egyházhoz érkezzen meg?
Ha valakinek megvan ez a bizonyos saját útja, amin járni is képes, akkor ki vagyok én, hogy mindenáron meg akarjam téríteni őt? Viszont ha egy keresőnek kérdései lennének, akkor jó azokat együtt megvizsgálni. Én úgy érzem, hogy az a hagyomány, amiben élek, elég sok jó és biztos választ tud adni. Akkor fáj a szívem igazán, ha azt látom, hogy emberek elkezdenek olyan utakon járni, amelyek nem biztonságosak. Egy háromnevű guru mondhatja, hogy néhány év alatt megtanít arra, hogy teljesen szabad legyél mindentől, de emögött nincsen – hogy úgy mondjam – minőségbiztosítási rendszer. Ezért fontos a hagyomány, mert abban egy mester úgy lesz mester, hogy van egy közeg és közösség, amelyik elfogadja őt, utána pedig egy folyamatos visszajelzésből álló kontrollrendszert gyakorol fölötte éppen azért, hogy a hatalommal ne visszaéljen, hanem segítse a hozzá fordulókat. Sajnos sok spirituális hatalommal rendelkező tanító mellett nincs olyan ember vagy közeg, amelyik jelezné neki, ha elvetné a sulykot.
Baán Izsák, bencés szerzetes (Fotó: Hernád Géza)
Mondanál erre egy példát?
Nálunk ha – példának okáért – a szerzetesi közösségben valakinek a mások segítése, lelki vezetése fontosabbá válik, mint hogy a primer kapcsolataiban jelen legyen, nincs belső stabilitása, akkor a testvérek visszajelzik azt. A bencés, monasztikus életformánknak az a lényege, hogy mi nem azért vagyunk, hogy valamit csináljunk. Nem másokért élünk, hanem jelen vagyunk az Isten számára és mások számára, és ha valaki odajön, és ebből akar töltekezni, azt befogadjuk.
Előfordul, hogy valaki megkérdezi, segítenék-e neki, lennék-e a lelki vezetője, de én nem szoktam magamat ajánlani.
Pedig azt mondják, hogy a mester megtalálja a tanítványt.
Igen, nem ritka, hogy egy találkozásban érezzük, hogy van dolgunk egymással. De ezt a „tanítványnak” kell kezdeményeznie. Meg azért fázok ettől a szótól, hogy mester…
Hogy neveznéd?
Nincs erre szavam, de a mester olyan terhet rak az emberre, aminek a súlyát nem szeretjük. A fiatalabb testvéreknél is látom, hogy néha szeretnének valakit, aki radikálisan megmondja, mi a teendő, de amikor a lelki vezető egy kicsit határozottabb, gyakran erős a visszakozás.
Fotó: Hernád Géza
A hármas szerzetesi fogadalmatok (szegénység, tisztaság, engedelmesség) közül elsőre a cölibátus tűnik meghökkentőnek, de valójában az engedelmesség az, ami teljesen ellentmond a mai kultúránknak.
Negyven felé azzal könnyen egyetértek, hogy a cölibátus nem egy olyan rendkívüli dolog. Ha körülnézek a mai középkorúak közt, azt látom, hogy sokan hosszú időn keresztül nem élik meg a szexualitásukat. Vannak köztük elváltak, rossz házasságban élők, az egyedüllétet választók.
Persze huszonévesen a tisztaság sokkal több áldozatot és belső munkát követel, de így negyven után erre inkább egy nagy szabadságként tekintek.
Az engedelmesség pedig első körben ugye lemondás a saját akaratunkról: azt jelenti, hogy a közösség és az elöljáró kérésének eleget kell tenni. De azért ezt úgy szoktuk megfogalmazni, hogy „dialógusban érlelt engedelmesség”, hiszen ritka, hogy egyoldalú parancsok hangoznának el a monostorban. Az engedelmesség alapja az, hogy napi szinten arra törekszem, hogy meghalljam, mit akar tőlem az Isten. Az imádságban figyelek a lelkem rezdüléseire, illetve a találkozásokban megvizsgálom, milyen kérések érkeznek hozzám, és mi az, ami nekem szól. Egy elöljáró sosem mondaná, hogy „menj már, rendezd a kapcsolatod X-szel vagy Y-nal”, vagy „kérj végre bocsánatot”. Viszont ezen a másik szinten, a belső figyelemben, megérzem, hogy a kérés Istentől jön, és nem vagyok engedelmes, ha nem teszem meg.
Ezt úgy fordítanánk világira, hogy a belső hangodra figyelsz.
Igen, Mustó Péter atya mondta, hogy van az életben egy „belső vezetettség”, és ez az, amire érdemes figyelni. Fiatalon kevésbé halljuk, később jobban rá tudunk hangolódni. Ehhez annyit tesz hozzá a hagyomány, hogy muszáj meglennie a külső kontrollnak is, az elöljárónak, lelki vezetőnek, közösségnek, mert ha mágneses térbe kerülünk, néha furcsa dolgokat érzékelünk egészen biztosnak, és az veszélyes utakra vezethet. Beszélgettem például nemrég valakivel, aki családos, de van más is az életében, akit szeret, és akivel kapcsolatot tart. Egy ilyen helyzetben az ember sokáig meg tudja magyarázni magának, hogy ez miért is van rendben, mi az a belső vágy, ami miatt enged neki. Mindez egészen addig működik, amíg ott nem ül vele szemben egy harmadik személy, és neki tényleg el kell mondania meggyőzően, hogy ez az egyetlen járható út – ez nem szokott sikerülni.
Fotó: Hernád Géza
Itt sem egyértelműek a helyes választások, nem?
Én hiszem azt, amit az egyházatyák Platón nyomán írnak, hogy a világot az Isten a kereszt formájában teremtette. A boldogság felé vezető út azt jelenti, hogy magunkat folyamatosan elveszítjük és megtaláljuk, meghalunk, és új életre kelünk – mindenkinek az útján van egy nagy áldozat, nagy lemondás, amitől igazán megkaphatja azt, ami az ő élete, és amitől boldog tud lenni.
Egy ilyen helyzetben gyakran azt csináljuk, hogy a mi életünk árát valaki mással akarjuk megfizettetni. Azt látjuk, hogy mit szeretnénk, de azt nem, hogy milyen szenvedést okozunk azoknak, akikkel összekötöttük az életünket.
De itt mindkét oldalon nagyon nagy veszteségek várhatók.
Mindig az a kérdés, hogy én fölvállalom-e a saját keresztemet, vagy mással akarom elhordoztatni. Nincs megírva, hogy mi a jó, de az, hogy a korábban meghozott döntéseinkhez lehet integrálni új élettapasztalatokat, fontos tudás. Ilyenkor az egyik feladat, hogy megértsem, mi van a vágyam mélyén. Hiszen egy szerelemben a vágyam betöltését valakitől várom, és arra az élethelyzetre rávetítek egy csomó mindent, ami nem a valóság. A kulcs mindig az, hogy tudok-e törődni magammal. Mert nincs ember a földön, aki azt a törődést megadhatná nekem, amivel én tudok magam felé fordulni. Egy barátság vagy párkapcsolat alapja az egyénileg fölvállalt, elhordozott magány kell hogy legyen. Hogy nem azért vagyok veled, mert nem bírok egyedül lenni. És nemcsak a házasság, hanem mindenféle emberi kapcsolat minőségét a szabadság határozza meg. Egy ilyen krízishelyzetben a fő kérdés az, hogy a kilépés menekülés vagy egy kiérlelt döntés. Az esetek nagy részében én úgy látom, menekülés.
Azt mondtad, hogy egy nagy áldozat, lemondás kell ahhoz, hogy szabadok legyünk.
Igen, meg kell halni. Ezt szerzetesi nyelven úgy tudom megfogalmazni, hogy az életünket szeretetből kaptuk az Istentől, és arra vagyunk meghívva, hogy szeretetből adjuk is oda valamire, valakinek. Akár családban, akár szerzetesi életben. Vannak nagy döntéseink, ilyen a házasság vagy a rendbe lépés. Ezek nagy gesztusok, amelyekben ráhagyatkozunk arra, hogy olyan dolgoknak nézünk elébe, amikről fogalmunk sincs, mégis vállaljuk. Csakhogy úgy vagyunk összerakva, hogy később a csodásan felajánlott életünket szép lassan visszaveszegetjük. Van az a vicc ugye, hogy a rossz házasság azt jelenti, hogy valakinek odaadjuk az életünket ingyen, aztán egy életen át fizettetjük vele az árát. Ez egy rossz szerzetesi életre is igaz lehet, ha a közösséggel vagy a hívekkel csináljuk. Azért kell életünk során többször újra és újra „meghalni”, mert az Isten komolyan veszi, hogy valamire igent mondtunk, de ezt mindig meg kell erősíteni. Isten nagylelkűsége, hogy az apró döntések, amelyekkel nemet mondunk utóbb, nem véglegesek. A szerzetesi élet azért jó, mert állandóan piszkálja bennem ezt az elkötelezettséget. Napi két órát a Biblia szövegeivel foglalkozom, és a reverenda, amit most viselek, naponta rákérdez arra, hogy mindaz, amit ígértem, még van-e. Ez egy házasságra is jól alkalmazható.
Ha rendszeresen előkerül, hogy a mi „egymásnak adottságunk” van-e, létezik-e, akkor nehezebben történik meg, hogy hirtelen azt vesszük észre, hogy a kapcsolatunk régóta kiürült.
Fotó: Hernád Géza
Nekem úgy tűnik, van, akit a cölibátus megtisztít, másokat viszont tönkretesz. Hogy van ez szerinted?
A katolikus egyházban a szerzetesség egy olyan út, ahol az ember meghívva érzi magát az evangéliumi tanácsok által kijelölt életre, aminek része a cölibátus. Erre van egy hosszú előkészületi idő, utána pedig egy közösséghez kapcsolódik, aki ebben kíséri. Egy jól működő közösségben kiderül, hogy az illető képes-e a tisztaságra. Nyilván a cölibátus túl van azon, amit az ember csak úgy meg tud csinálni, ezért karizmának is nevezzük, egy ajándéknak Istentől, ha tényleg tudunk ebben élni. Az egyházmegyés papságnál ezzel szemben a cölibátus egy jogi kategória. Ott nem kérik azt, hogy a pap erre meghívva érezze magát, hanem ha valaki a híveket akarja szolgálni, akkor csak nőtlen lehet. Ez a szabály, és nyilván teljesen más eredményre vezet, ha puszta kötelességből próbálják betartani. Erről egyébként most elég sokat gondolkodnak, és lehet, hogy még a mi életünkben lesz változás.
Te támogatnád azt, hogy családapákat is felszentelhessenek?
Ez a keleti egyházban működő modell, és a görög-katolikus egyházban is így csinálják. A cölibátus feloldása az egyházmegyés papoknál nem oldana meg minden kérdést, de sokat segítene. Ez olyan potenciál, ami újat hozhatna az egyházba.
A bencések mindig új nevet kapnak, amikor a rendbe lépnek. Te miért lettél Izsák?
Első voltam, aki belépett a bakonybéli közösségbe 2001-ben. Mondták, hogy megvan a nevem, „valami ószövetségi”. Hát, gondoltam, Absolom leszek vagy Ahasvérus. De azért lettem Izsák, mert ő az Ábrahámnak tett ígéret egyik kézzelfogható bizonyítéka. „Megsokasítalak, és nagy néppé teszlek”, mondja az Isten. Én voltam az ígéret záloga. Hát persze, hogy örültem neki, és sokat foglalkoztam később az áldozat fogalmával, fontossá vált a belső utamon.
Fotó: Hernád Géza
Nem lehet, hogy ha az ember őszintén befelé fordul mindenféle keresztény indíttatás nélkül, végül ugyanazt találja, mint az, aki a katolikus utat választja?
Úgy gondolom, hogy ha valaki a valódi, legmélyebb önmagát keresi és efelé tart, akkor az nem nagyon választható el az Isten keresésétől. Én is ismerek olyanokat, akik rendkívüli úton jutnak el Jézushoz. Van olyan barátom, aki a zent gyakorolja, és azt mondja, hogy van tapasztalata Jézusról, az élő Jézusról, ezen a belső úton találkozott vele. Ő rendszeresen eljár a zsolozsmákra. A nagy különbség az, hogy a belső úton lehet járni úgy is, hogy megállunk az ego szintjén, és jól megpatkoljuk az önzéseinket, elhitetjük magunkkal, hogy minden oké, mindent lehet, mert nincs jó meg rossz satöbbi. De ha tényleg utánamegyünk a létezés titkának, akkor az egyetlen élő Istennel találkozunk, aki a Szentháromság, és akihez nincs más utunk, mint Jézus.
Az, hogy perjel vagy szeptembertől Bakonybélben, hatalmat is jelent? Mit kezdesz vele?
A perjel lényegében a kisebb létszámú szerzetesközösségek elöljárója. A bakonybéli modell az, hogy közösen keressük azt, mit akar velünk az Isten. Kétévente mindenki elmondja, szerinte hol tartunk mi együtt, és megfogalmazunk egy projektet, amit a jövő évben együtt végig tudunk vinni. Tehát én perjelként nem mondom meg, hogy mi legyen, hanem a közösen megtervezett folyamatot segítem.
Közeledik a karácsony, ami nagyon szép ünnep, de a templomokban mégis az utolsó ítéletről olvasnak fel. Hogy van ez?
Úgy, hogy Jézus első eljövetele, megszületése párhuzamban áll a második eljövetellel, ami éppen a végítélet. Az advent hármas várakozás. Egyrészt ajándékvásárlással készülünk az ünnepre, másrészt a spirituális dimenzióban arra figyelünk, hogy Jézus eljön hozzánk napi szinten. Harmadrészt viszont a nagy eljövetelt is várjuk, ami pedig maga a végítélet.
Fotó: Hernád Géza
Várunk, várunk, és akkor ott van előttünk egy baba…
Igen, nekem ez a baba az Isten kiszolgáltatottságát mutatja, azt, hogy ő nem valamit ad, hanem önmagát adja, és azt is teljesen. A hatalmas, mindenható, teremtő Isten úgy jeleníti meg a végtelen szeretetet, hogy elenged mindenféle kontrollt, ami az istenségéből fakad, és odaadja magát védtelenül. A megszületett életet viszont valakinek be kell fogadnia. Nevelni, védeni, gondozni. A csecsemő meghal, ha nem talál befogadó közeget. Ezt úgy fordítanám le, hogy
az Istennek annyira fontos a mi szabadságunk, hogy azt is felvállalja, hogy meghal bennünk, ha nem gondozzuk.
És meg tud halni teljesen?
Ez a húsvéti titok, hogy nem, illetve igen, de az sosem az utolsó állomás.
Mit javasolnál, hogy készüljön a karácsonyra az, aki keresztény, és az, aki nem keresztény, vagy akár nem is érdekli Isten?
Van ez a közhely, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Csak mondjuk… mi a szeretet? Gyakran ilyenkor egy adok-kapok viszonyra gondolunk. Ha te ennyiért veszel ajándékot, akkor én is ennyiért veszek – és hasonlók. De a valakikkel való összetartozásnak lehetnek más gesztusai és más szintjei. Például fontos, hogy nem tudsz addig adni magadból, amíg el nem fogadtad azt, aki vagy. Karácsonykor az Isten jön közénk kisgyerekként, és a mi dolgunk megnyílni erre a saját szerethetőségünk elfogadásával. Ez talán az első lépés, a második pedig az, hogy megtanuljuk, hogy lehet „ingyenesen” szeretni, úgy, hogy nem várunk viszonzást. Ha csend és meghittség, valódi befelé figyelés nincs meg az adventi napokban, akkor nehéz lesz kapcsolódni másokhoz. Közben az embereket persze megkísérti, hogy beleálljanak egy őrült pörgésbe, és egy zaklatottságból érkezzenek meg az ünnepre. Szeretnék, hogy ez meghitt legyen, de addigra már nincs meg a középpont. Veszekedés lehet a vége, mert arra várunk leginkább, hogy minket szeressenek. De aki a saját egyensúlyával törődik, az arra válik képessé, hogy szabadon menjen bele az ünnepbe, és tudjon adni másoknak. Az az igazi boldogság.
