Markos Balázs történetét akkor ismerte meg a téma iránt érzékeny közönség, amikor két évvel ezelőtt – érintettként – nyílt levélben kérte az emberi erőforrások akkori miniszterét arra, hogy vizsgálja felül a „Taigetosz-törvény” néven hírhedtté vált jogszabályt, amely megszüntette a tanulási és részképességzavarokkal küzdő diákok felmentését a számukra nehézséget okozó tantárgyak osztályzása alól. Azóta annyit lehetett tudni Balázsról, hogy kitűnően leérettségizett, ma pedig Hollandiában tanul nemzetközi jogot. Hogy kerül egy kerekesszékes fiú egy kis Pest megyei faluból Hollandia egyik neves egyetemére? Nem egyszerű történet következik, és most kivételesen még csak nem is Balázs lesz az egyetlen főszereplő.
Balázs 28 hétre, alig egy kilóval született, születésekor agyvérzést kapott, tüdőgyulladással és hypoglykaemiás kómával küzdött. Sokáig az élete is hajszálon függött, de a „kismacska” (ahogy nagymamája nevezte akkor) nem adta fel, és a szívós kitartás azóta is alapvető jellemvonása. A születése körüli traumák miatt kerekesszékben él (pontosabban abban közlekedik), ráadásul diszkalkuliás, ez utóbbi indította arra, hogy levelet írjon a miniszternek. Szóval kapott az élettől rendesen, pedig még nincs 22 éves. Ma viszont már a hollandiai Groningenből, a jogi kar közelében lévő kis lakásából beszélgetünk vele és segítőjével, aki nem más, mint az édesanyja, dr. Vezsenyi Magdolna.
Markos Balázs és családja
Mert persze az, hogy Balázs idáig eljutott, és másodéves joghallgatóként a lehető legragyogóbb jövő elé néz, természetesen nem egyedül rajta múlt. És itt jön a mi történetünk igazán kalandos része. Balázs édesanyja,
Magdi szépen indult fül-orr-gégész és audiológus karrierjét adta fel azért, hogy fia számára megkeresse azokat a lehetőségeket, amelyek a Balázséhoz hasonló helyzetben élő gyerekek számára a mai magyar egészségügyben és közoktatásban gyakorlatilag elérhetetlenek.
„Én feladtam az orvosi pályát, hogy menedzseljem Balázst. Mindig, minden pillanatban rendelkezésére állok, segítek neki. Ha kellett, verset tanultunk, ha kellett, nyelvtanversenyre készültem vele. Tanítottam egy időben angolul is. A töri tételeket együtt dolgoztuk ki. Ma is megbeszéljük a jogeseteket. Szoktam is elgondolkodni azon, hogy kétszer jártam az általános- és középiskolát, csak most nem orvosi, hanem jogi egyetemen folytatom” – meséli Magdi.
Három orvosi szakvizsga, intézményvezető adjunktusi kinevezés a kukában – megérte?
Erre a valóban nehéz kérdésre maga Balázs a válasz. Az első évek útkeresése után a család a Pest megyei Sóskúton kötött ki. Az itteni általános iskolában nagyon szerették Balázst és különösen azt, hogy sorra nyerte a magyar- és szavalóversenyeket. Nyolcadikos korára már két középfokú nyelvvizsgát szerzett, végig kitűnő tanuló volt, nyolcadikban megkapta az Andreetti-díjat, amit minden évben csak egyetlenegy végzős diák kaphat meg. Azt viszont még a saját matektanára sem vette észre, hogy diszkalkuliás.
Ezekben az években Magdi már „főállásban” kereste Balázsnak a legkülönfélébb fejlesztő foglalkozásokat és terápiákat, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a fiú minden fizikai korlát és tanulási nehézség dacára ragyogóan okos, így nem tűnt túlzásnak a híres budapesti gimnáziumok felé venni az irányt.
Az első nagy pofont pont az egyik ilyen híres elit iskolában kapták. Balázs a felvételi pontszámai alapján, hetedik legjobbként bekerült ugyan a humán tagozatra,
az igazgató és a tanárok viszont addig győzködték Magdit arról, hogy nem Balázsnak való az iskolájuk, míg úgy döntöttek, nem futnak olyan szekér után, amelyik ennyire nem akarja felvenni őket.
A „pótgimit” Magdi így jellemezte: „a legcsodálatosabb hely, amit el lehet képzelni. Az igazgató, a tanárok és a gyerekek is. Csak szuperlatívuszokban lehet róluk beszélni.” A suli megérdemli, hogy megneveztessék: az ELTE Apáczai Csere János Gimnáziumáról van szó. És hogy miért választották végül ezt az iskolát?
Hát ebben volt lift.
Az Apáczaiban Balázs szárnyra kapott. Országos történelemversenyek, 7. helyezés az olasz OKTV-n, két felsőfokú nyelvvizsga, minden évben kitűnő bizonyítvány, kitűnő érettségi, ELTE Jogtudományi Kar. És Magdi mindig, kivétel nélkül mindig ott volt egy lépéssel a fia mögött.
dr. Vezsenyi Magdolna
A jogi karon jött a következő pofon: az egyetemen ott vannak az épületek és könyvtárak közötti, legendás budapesti járdák, vannak emeletek és szűk folyosók, van szabálytalan időbeosztás reggel 8 és este 8 között, nincs viszont asszisztencia, akadálymentesített létesítmények, de gyakran még működő lift se. Tehát már nem volt elég az, amit Magdi hosszú évek óta tett fia boldogulásáért, nem volt elég bevinni az iskolába, majd haza. A felnőtt sérültekről megfeledkezik a társadalom?
„Egy évig bírtuk. Azt hiszem, én adtam fel. Kértem Balázst, hogy jelentkezzen külföldi egyetemre, megyek vele a világ végére, de nekem ebből elegem van.”
Így került Balázs Groningenbe, Magdi pedig természetesen ment vele, mint mindig.
A fogyatékkal élők támogatása: Hollandia az önállóságot segíti
Groningenbe érkezésükkor az önkormányzat egyik dolgozójától kaptak egy „fülest” egy közeli akadálymentes lakásról. Másnap megkötötték a szerződést, a szeptemberi évkezdésre pedig beszerelték az automata ajtónyitót, a kapaszkodókat és a felhajtható tusolószéket a fürdőszobába.
Ezen a tippen kívül (ami egyébként a szörnyen túlzsúfolt holland egyetemi városokban kisebb csodával ért fel) különösebb állami vagy önkormányzati támogatást nem kapnak, erre majd akkor lesz esélyük, ha több mint öt éve élnek Hollandiában. Ezért is igyekszik Magdi arra ösztönözni a fiát, hogy maradjon a mesterdiploma megszerzése után is.
A fogyatékkal élő külföldi diákok az egyetemen kizárólag a tanulással kapcsolatos segítséget kapnak: hosszabb vizsgaidő, speciális helyszín, ahogyan Magyarországon is. Lehet kérni önkéntes segítőket, de Balázs azt mondja, ha neki arra kell koncentrálnia, hogy minden nap megszervezze, ki öltözteti fel reggel, ki vetkőzteti este, ki mikor jöjjön segíteni, akkor nem tudna kellően koncentrálni a tanulmányaira. Márpedig nem mindegy neki, hogy tanul, hiszen tudja, milyen anyagi és személyi „áldozatot” hoz a családja, tehát mindig a legjobban akar teljesíteni.
Az utazás viszont csuda egyszerű: Balázs speciális igazolvánnyal, kedvezménnyel vagy ingyen utazik, sőt, a kísérőjének sem kell fizetnie. Utazás előtt betelefonál a vasútállomásra, és az egész országon belül pillanatok alatt megszervezik az útját, ahol kell, már várja a rámpa.
Semmi sincs ingyen, de van, ami mindenért kárpótol
Igen, legkésőbb most jön el az a pillanat, amikor minden olvasóban felmerül a kérdés: hogyan lehetséges ez? Miből élnek ők ketten, csak nem a legendás ápolási díjból? Vagy Magdi megtalálta volna a pénztermő fát? Ó, nem.
Balázs családja nem klasszikus család, viszont annál felemelőbb és igazibb. Magdi és férje, Karcsi két kisgyereket neveltek, amikor kalandos körülmények között a válás mellett döntöttek. Balázs már édesanyja új kapcsolatából született – akiről Magdi ma, kissé zárkózottan így nyilatkozik: „Balázs genetikai apját 13 éve nem láttuk. Semmit sem tudunk róla.”
És itt a következő csavar: Karcsi, a volt férj mindenben a család mellé állt, úgy döntöttek, együtt nevelik tovább a három gyereket. Karcsi úgy gondoskodik Balázsról, úgy szállítja iskolába és egyéb programokra, mintha a saját édesfia volna. Sőt, három évvel ezelőtt a volt házasok újra összeházasodtak – az exférjből „volt exférj” lett. Balázs, amint betöltötte a 18-at, azonnal felvette Karcsi és két testvére családnevét. Így kerek a történet. Innen pedig Magdi mesél.
Balázs viszont szuperül beilleszkedett, két diákszervezet aktív tagja
„Az egyetemtől gyalog 15 percre lakunk, Balázs elektromos kerekesszékkel közlekedik, teljesen önállóan megy és jön haza. Én biciklivel utánamegyek, edzésképpen is, meg azért is, hogy levegyem róla a kabátot és kipakoljak a táskájából. Ezt persze megcsinálnák a társai is, de egyelőre így a biztos. Sajnos, de tényleg, kevés időt tölt a suliban, jobbára itthon vagy könyvtárban olvas, tanul, mert rengeteg házi feladata, önálló munkája van. Néha csoportosan dolgoznak, olyankor valahol összejönnek.
Míg Balázs a suliban van, legtöbbször (ha nem esik az eső) bicajozok, a város legtöbb titkát már tudom is. Utána elmegyek Balázsért, felöltöztetem, indulunk haza. Együtt bevásárolunk, piacozunk – a belvárosban heti háromszor piac van –, imádjuk. Friss zöldséget, gyümölcsöt, sajtot veszünk. Délután sok portékát olcsóbban adnak, és persze minden pont ugyanolyan szép, mint reggel volt. Otthon megfőzöm az ebédet, rengetegféle új ételt próbálunk ki, ebben az is segít, hogy a boltokban a 200 oldalas havi reklámkatalógus fele egy isteni receptgyűjtemény.
Itthon aztán Balázs tanul, én meg olvasok. Ha este extra összejövetele van a gyereknek, elkísérem, majd hazajövök, aztán ha hív, megyek vissza érte. Előfordul, hogy egy nap tízszer bicajozok oda-vissza.
Autót nem is használunk, csak akkor, ha jó idő van.
Akkor elcsavargunk, bejártuk már a környéket, minden szép várost, tengerpartot, látnivalót meg akarunk ismerni. Mindig is ez volt a hobbink, kikapcsolódásunk, kedvenc időtöltésünk.”
Külföldön sokszor a legnehezebb a valódi emberi kapcsolatok, barátságok kialakítása, de a hasonló sors összehozza az embereket. A szomszédban két egyetemista lány él, ők is egyetemisták, velük hamar összebarátkoztak és sokat segítenek egymásnak. Egyikükért sajnos sokat kell aggódni, mert nagyon beteg és olykor hetekig kórházban van. „A sors nagy adománya, hogy van egy magyar család itt, akikkel nagyon összebarátkoztunk. Velük, illetve Zsuzsival gyakran találkozunk, én néha elbiciklizek hozzá, amikor Balázs suliban van. Balázs viszont szuperül beilleszkedett az itteni társadalomba. Ő mindig is nagyon nyitott és elfogadó volt. Két diákszervezethez kapcsolódott, mindkettőnek aktív tagja. Az egyik szervezet delegálta nemrégiben Hamburgba egy nemzetközi konferenciára, ahonnan elhozta a legjobb írásos beadványért járó díjat.”
Jövőkép
Balázs egyelőre haza akar menni, miután lediplomázik, otthon szeretne karriert csinálni, mint ombudsman, diplomata, nemzetközi jogász vagy politikus. „Én egyelőre nehezebben látom az otthoni karrier lehetőségeit az ő helyzetében. Mindenesetre addig maradok vele, amíg szüksége van rám, meg ameddig tudok segíteni. Aggódom, mi lenne, ha hazamenne, és én majd nem tudok már segíteni neki? Persze igyekszem pozitív maradni, és majd meglátjuk, mit hoz a jövő.”
Több mint 20 éve csak szolgál, csak segít, csak támogat, gyakran borzasztóan megalázó küzdelmeken kell keresztülverekednie magát és családját, de Magdi arca mintha mindig mosolyogna, ha pedig megszólal, egy huszonéves amazon energiája árad belőle. Hiába kérdezem, hogy mi az, ami az életében róla magáról, és csakis róla szól – ő mindig többes szám első személyben válaszol, minden mondata úgy kezdődik: „mi…” Férje Sóskúton, nagyfia Budapesten, lánya Olaszországban él – a legnagyobb fájdalma, hogy túl ritkán láthatja az unokáit. De a sors úgy akarta, hogy az élete Balázsról szóljon. „Tudomásul vettem, hogy Balázs a részem, nélküle sehova sem tudok menni.” Balázs pedig úgy „szolgálja” meg az anyai támogatást, hogy a legjobbat hozza ki magából – márpedig az nem kevés. Borítékolható, hogy néhány év múlva nagyon komoly fórumokon fogunk találkozni Balázs nevével és jellegzetes mosolyával.
Azért nem 100 százalékban tejszínhabos a mi történetünk: Magdi nemrégiben vett egy nagy levegőt és a nagyvilág segítségét kérte. Balázs használtan vásárolt, több mint 10 éves kerekesszéke ugyanis nagyon rossz állapotba került. Csigalassúságú, ráadásul hatalmas, nem manőverezhető jól, mindennek nekimegy. A kézzel hajtható, aktív kerekesszékre applikálható motoros handbike-kal Balázs szupergyorsan elérhetne bárhova, ráadásul még fizikai állapotát is javítaná. Az adománygyűjtés a Facebookon zajlik, lehet csatlakozni hozzá.
